Magánkönyvtár-pusztítás

Október végén jó kislány voltam, szépen visszavittem az utolsó három könyvet a Városi Könyvtárba, és eljöttem anélkül, hogy bármit elhoztam volna magammal. (Nem tagadom, érlelődik bennem egy Megyei Könyvtáras kirándulás, de próbálok erős maradni.)

Le is lassultam teljesen, végre nyugodtan élvezhetem a nappaliban található könyvespolcok kínálatát, beleértve a vadiújan vásárolt könyveket, sőt, néha még egy-egy újraolvasás is becsúszik, de róluk majd máskor.

Alan Bradley: De mi került a pitébe?

"Winston Churchill-es "V"-t mutattam az ujjaimmal. Ez a legkevesebb, amit tehetek érte."

Repesek, hogy érkezik a következő rész, már most érzem, hogy ez egy olyan sorozat lesz, amelynek minden része megtalálható lesz a polcomon, nem mintha megváltaná a világot, sőt, kriminek egész gyengécske, viszont Flavia elképesztően szellemes és okos és antiszociális, hát hol érdekel engem az, hogy hány éves. Ha kötekedni szeretnék, megjegyezném, hogy milyen furcsa, hogy egy ilyen szerteágazó tudással rendelkező lány nem tudja, hogy melyik országban található Stavanger városa, de inkább nem kötekszem. A pitét nem kívánjuk meg olvasás közben, erről gondoskodik a szerző. Túrós és száraz, majd végül a szemétben végzi. Már biztosan említettem, de jó szokásomhoz híven egyből jelzett a radarom, amikor a hunyó megjelent a színen, nincs valami ötletetek, hogy ezt a szuperképességet hogyan kamatoztathatnám a való életben? 

A betűtípusokat leszámítva szörnyen tetszik a borító, gondolom miatta asszociáltam Flaviáról Wednesday Addamsre, a kis pszichopatára, és emiatt döntöttem úgy, hogy elő-halloweeni hangulatomban fog sorra kerülni ez a könyv.

Matthew Quick: Napos oldal

Amikor tavaly májusban eldöntöttem, hogy akkor én most nekiállok rendszeresen könyvet venni, ezzel a példánnyal kezdődött a vásárlások sora, szóval eléggé ideje volt levenni a polcról.
A sok-sok értékelés és főleg a filmelőzetes alapján nem egészen ezt vártam, valamiért olyan érzésem van, mintha a többség nem venné komolyan Patet és ezt a történetet, de ez még számomra is egy őrült gondolatnak tűnik, mert nyilvánvaló, hogy elég súlyos a helyzet, ugye? Pat nem optimista, nem derűlátó, hanem beteg, akinek elég egy dallam, amit ha meghall, elveszíti az önuralmát, illetve kényszeresen edz, emellett képtelen elfogadni a fájdalmas igazságot a feleségével kapcsolatban. Nem tudom, hogy a filmben mindez hogyan jelenik meg, illetve hogy hogyan ábrázolták Tiffany karakterét, vagy mondjuk Pat apját, aki szintén pszichiátriai eset, annyira, hogy kétszeresére gyorsult a pulzusom, amikor időnként a színre lépett.
Most nem tudom, hogy túldramatizálom-e a helyzetet, de egy picit elkeserít az, ahogy a nagy átlag fogadja ezt a regényt, persze az is lehet, hogy félreismertem Patet és igazából csak egy tök pozitív csávó, aki néha bedurcizik, de egyébként mindenben a szépséget és a boldogságot keresi.
A múltkori posztomhoz visszacsatlakozva: nem voltam feldobva, amikor olvastam a Napos oldalt, volt egy tipikus fáradt, zizegős, fojtogató érzésem, amit magamban csak vasárnapi érzésnek nevezek, és valószínűleg nem fogom tudni definiálni. Bár nem vágott taccsra, az olvasási élmény nem volt ötcsillagos pont emiatt a fojtó érzés miatt, viszont tudom, hogy sokáig bennem él majd ez a történet, és most le is vettem a cserepolcomról a könyvet, mert inkább szeretném megtartani magamnak.

Debra Dean: Leningrádi Madonnák

Néhány hónapon belül a második regényt olvasom, ami Leningrád ostromának idején játszódik. Nem tudom, miért, de vonzódom a témához, a Tolvajok tele is teljesen lenyűgözött minden benne található szörnyűség ellenére, és a Leningrádi Madonnák olvasása közben is úgy éreztem, katasztrófaturista vagyok a körülvett városban.
Kicsit türelmetlenül lapozgattam ezt a könyvet, pedig olyan rövid, lett volna időm rá, de mégsem bírtam teljesen hozzáidomulni. A képleírások nem igazán hoztak izgalomba, viszont Marina és Dimitrij örök életű szerelme őszinte csodálatot váltott ki belőlem, mindig ellágyulok (igen, én), amikor azt látom, hogy két ember sok tíz év után is annyira szereti egymást, ahogy például ők ketten.
Szörnyű epizódokból és halottakból itt sincs hiány, próbáltam feldolgozni a tényt, hogy az ostrom nem fikció, nem egy poszt-apokaliptikus regény írójának agyszüleménye. Minek kell történnie ahhoz, hogy már ne érintsen meg az, ha a melletted levő ágyon meghal egy újabb családtagod?
A szöveg nagyon igényes és érzékeny - ha lehet ebben a kontextusban ezt a jelzőt használni - viszont valamiért nem tudtam elmerülni benne, kicsit sajnálom, talán nem a legjobbkor találkoztunk, megérdemelné, hogy jobban szeressem.

Kíváncsi lennék, hogy ti olvastátok-e valamelyik könyvet a fentiek közül, a Napos oldallal kapcsolatos vélemények meg végképp érdekelnének (akár a filmmel kapcsolatban is).