"És melyik a kedvenc könyved?"

Azt mondják, hogy az egyik legidegesítőbb kérdés, amit egy olvasó embernek fel lehet tenni, az az, hogy "És melyik a kedvenc könyved?". Nem tudom, lehet ufó vagyok, de sosem zavart ez a kérdés, mert legalább addig is lehet könyvekről beszélni, illetve én tök örülök annak, ha valaki érdeklődik az egyik hobbim iránt. (Engem sokkal jobban felhúz az a kérdés, hogy "És amúgy te MIKOR olvasol?" - egyébként ahhoz képest egészen kulturált válaszokat adok.)

Arról, hogy mitől lesz kedvenc vagy nagyon szeretett egy könyv, már írtam, így ezekbe a kategóriákba nem megyek bele újra. A kedvenceimbe viszont igen, mert nincs olyan hű de sok. Roppant szigorú vagyok ugyanis, most is, ahogy olvastam a többiek posztjait a témáról, elkezdtem szelektálni a kedvenceket, ami szerintem nem akkora szőrősszívűség, főleg ha az ember lányának van egy olyan polca, hogy Majdnem kedvencek, amelyre a kosárból kiesett könyveket felpakolhatja.

Nekem nagyon sokáig nem volt kedvenc könyvem, ami nagyjából abból fakadt, hogy nem igazán szerettem olvasni. (És mivel tudom, milyen érzés, ha cseszegetnek azzal, hogy miért nem olvasol, soha, de soha nem teszem ugyanezt mással.) Aztán kezembe került az 1984 20 éves koromban, és úgy döntöttem, hogy jó lesz kezdetnek, és pont azért nem szeretném újraolvasni, mert ő volt az első kedvencem, és örülnék, ha ez az illúzió megmaradna. Őt követte az Utas és holdvilág, ami számomra A KÖNYV. Tök mindegy, hogy mikor, hol olvasom, mert annyira időtálló a tartalom és a stílus, és sokszor éreztem már azt, hogy a főhős én vagyok, így ez a regény nekem rengeteget jelent, persze az sem utolsó szempont, hogy Olaszország a helyszín... Ha már magyar szerzők, akkor ott az Abigél, ami sokunk listájáról integet, így nem is megyek bele, hogy miért annyira csodálatos. Kabátkönyv, a legmelegebb fajtából, mellesleg eddig ő az egyetlen háromszor-olvasott könyvem. Hasonló élmény volt nekem a Jane Eyre is, amit meg a pisai szobámban olvastam azokon a ritka napokon, amikor nem volt más program.

Aztán megszerettem egy-két vicces könyvet is, például a Pop, csajok, satöbbit, ez tényleg az a könyv, amit végigröhögtem, és egyébként bármikor szívesen újraolvasnám, mert tudom, hogy másodszorra is ugyanannyira imádnám. Gyerekkönyv, és ősrégi, de a Szeleburdi család is hasonló nevetőgörcsöket váltott ki belőlem, még felnőtt fejjel is, amikor 1-2 éve újraolvastam. Aztán ott a Ready Player One, hát istenem, az életbe' nem gondoltam volna, korábbi sznob gondolkodásommal, hogy valaha kedvencelni fogok egy ilyen regényt, de lááám! Borzasztó jól szórakoztam olvasás közben, és végig úgy éreztem (gyakorlatilag az első oldalaktól kezdve), hogy valami epic cuccot tartok a kezemben.

Még egy kis szórakoztató... A tetovált lány elsőre nem nyűgözött le, emlékszem, épp totál durcás voltam, amikor nekiálltam, illetve az elvárásaim is valahol az egekben lebegtek. A lány, aki a tűzzel játszik viszont levett a lábamról, talán azért, mert Salander nagyobb szerepet kapott benne, hm, fura, pedig az első részben nem szerettem. Aztán tavaly elolvastam angolul az első részt, és annyira pozitív élmény volt (egyrészt azért, mert féltem, hogy mennyire értem meg, és semmi problémám nem volt vele, másrészt mert izgiii és svéd és már megkedveltem a szereplőket meg az egész trilógiát), hogy a The Girl With the Dragon Tattoo is büszkén bevonulhatott a kedvenceim közé.
A Zombiháborúról sem gondoltam volna, mielőtt nekiestem, hogy szerelmes leszek majd belé, de annyira nemzetközi és okos és intelligens és átgondolt, hogy pikkpakk megadtam magam neki, illetve tavaly újra is olvastam, megjegyzem, ekkor sem okozott csalódást.
Besuvasztom még ebbe a kupacba A boszorkányt. Tudjátok, hogy nem vagyok fantasy-rajongó (az urban jöhet, egyre inkább, de szerintem az egy halál más kategória), viszont ez a könyv és a benne rejlő színes-szagos világ minden porcikájával lenyűgözött.

Aztán van még a Murakamis kupac, amiből random sorsoltam két kedvencet, a Világvége és a keményre főtt csodaországot és az 1Q84 első kötetét. Mivel ő a kedvenc szerzőm, nyilván a kedvencek között is helye van a regényeinek, illetve újraolvasás is érik (Norvég erdő), de még ott az elefántos novelláskötet a polcomon olvasatlanul, és előbb neki kell sorra kerülnie.

Jaj, és az Úton ki ne maradjon már! Az eredeti tekercses verziót olvastam, a fordítás is szuper, meg nekem az is közelebb hozta az egészet, hogy valódi nevükkel szerepelnek benne az emberek. A lehető legjobbkor olvastam, viszont mivel egyszer már igazán beleszerettem, nem hiszem, hogy egy újraolvasás csalódást okozna - ennek ellenére ez most nem vonz. Ha egyetlen külföldi kedvencet kéne megneveznem, az Útont mondanám, de nem gondolom, hogy mindenkinek testhezálló ez a könyv.

És még egy bónuszráadás! A 14,000 things to be happy about az egyik legszívderítőbb könyv, ami valaha a kezembe akadt, ha többet szeretnétek tudni róla, akkor katt ide.

Nabasszus, most jól megjött a kedvem a kedvenceim újraolvasásához, pedig mint láthatjátok, nálam ez abszolút nem jellemző. Egy-két újrázás be szokott csúszni időnként, de az utóbbi hónapokban annyi csodálatosan izgalmasnak tűnő könyvvel hozott össze az élet, hogy egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy bármit újra kéne olvasni.
Egyébként az újraolvasásra szánt időm egy részét (a nagyobbikat) azoknak a könyveknek tartom fel, amelyek nem igazán tetszettek elsőre (mert mondjuk régen épp egy sznob hülye voltam :D), és amelyekről úgy sejtem, hogy érdemes adnom nekik egy újabb esélyt, hogy átértékeljem magamban a dolgot. (Ha hiszitek, ha nem, ilyen polcom is van!)
A tapasztalatok mindenesetre azt mondatják velem, hogy van értelme az újrázásoknak, eddig mindig valami jó jött ki belőle, akár azért, mert megszerettem általa egy könyvet, amit korábban nem, akár azért, mert visszahozott egy hangulatot vagy benyomást, amit az első olvasáskor éltem át.

A többiek: PuPilla, Nima, Ilweran, Anaria, Miamona, Bubu, Reea, Bill