Elmennél Izlandra ezek után?

Érezte már Ön úgy, hogy mindennél jobban vágyik Izlandra? Megbabonázta a sok gleccser, gejzír és a kietlen táj látványa? Keseredett már el, miután megtudta, mennyibe kerülne, ha odautazna? Ha magára ismert, és jelenleg mély depresszióban szenved, amiért idén megint csak Horvátország jön össze, olvassa el a Felföld című regényt, ami tökéletes megoldás az Ön problémájára!

Hogy miért? Azért, mert általa bejárhatja a titokzatos Izlandot?

Egy fenét. Azért, mert ha valaki elolvassa a Felföldet, garantáltan ki fogja rázni a hideg a jövőben az Izland szótól, és előkeresi a tavalyi Neckermann katalógust, hogy megnézze azokat a horvát apartmanokat. 

Igaz, engem is rettentően csábítanak az ország természeti értékei, van egy csomó vulkán, és amióta az Etnán jártam, vulkánhoz akarok menni. A holdbéli táj stimmel, a könyvben Európa legnagyobb sivatagjának nevezik a területet, ez nem tudom, földrajzilag mennyire helytálló, ugyanis itt vulkáni hamu teríti be a földet. Ebben a környezetben téved el az az autó, amelynek utasai aztán igyekeznek megtalálni a hazavezető utat a regény egészében. Két pár, megjegyezhetetlen nevekkel, akik nemhogy egy krízishelyzetben, de valószínűleg egy álomnyaraláson is egymás agyára mennének.

Onnantól kezdve, hogy az autójukkal a tejködben egy váratlanul felbukkanó ház oldalának ütköznek, már semmi sincs rendben. A ház lakói - egy idős nő, és egy idős, értelmileg már sérült férfi - meglehetősen ridegen ajánlják fel, hogy töltsék náluk az éjszakát, de azért a terepjárójukat kölcsönadják, hogy másnap reggel azzal induljanak tovább segítségért.

Gleccserek meredek partjain, lengőhídon, elhagyatott épületek mellett vezet az útjuk, és közben azt érezzük, hogy itt már semmi sem lesz jobb. A hangulat is gondoskodik arról, hogy ne csak a szereplők, de a mi gyomrunk is görcsben legyen, amikor egy barlang bejáratához érnek vagy épp egy titkos szobát fedeznek fel a házban. Hátborzongató jelenetekből nincs hiány, a legparább nekem mégis az volt, amikor az egyik nő elkezd spekulálni azon, hogy az öregek nappalijában kik szerepelhetnek az egyik fotón. Brrrr...

Az eleve rózsás helyzetet a szerző fokozza a szereplők kínos múltjának taglalásával, azzal, hogy elmeséli, melyiküknek milyen démonokkal kell megküzdeni a mai napig a fájdalmas emlékű gyermekkoruk miatt. Ezek itt négyen bazinehéz súlyokat cipelnek.

Visszatérő elem a könyvben a kísértettörténet, amelyeket egymásnak mesélgetnek a szereplők. 

"- Vigdis a rémtörténetek szakértője – jelentette ki Hrafn. 

- Végül is pszichológus – bólogatott Egill."

A vicc az, hogy ezek a rémmesék, illetve a múltból előhalászott epizódok pont arra jók, hogy szusszanjunk egyet a bóklászás közben. Ilyenkor elhittem, hogy minden, ami a Felföldön történik, csak egy rémálom, és mindjárt folytatódik az élet a maga normális medrében. 

Fájdalom, hogy még akkor is egymást cseszteti ez a négy jóember, amikor valamit közösen kéne alakítani. Mindenki a saját sérelmeivel van elfoglalva, kiderül, hogy az a két nő tud leginkább egymás mellett meglenni, akik szinte alig ismerik egymást. 

Próbáltam elképzelni magam ebben a helyzetben, baljós hangnemben írt háttérzene nélkül, és azon filóztam, hogy vajon mennyire érezném magam biztonságban, mennyire reménykednék abban, hogy mindjárt oké lesz minden, és mikor érezném úgy, hogy mostantól semmi nem lesz ugyanolyan. 

Egy értékelésben valaki - nagyon találóan - ökohorrorként emlegeti a Felföldet. Bár nem szeretem egyik könyvet a másikhoz hasonlítani, egyszer én is megtehetem: úgy éreztem, mintha az Expedíciót (vagyis a Déli Végek-trilógiát) összegyúrták volna a Stallóval, és mindezt egy kissé misztikus pszicho-horror köntösben tálalták volna. 

Épp most küldtem molyon egy hibajelzést a krimi címke miatt, ugyanis ez egyáltalán nem krimi, de tényleg, semennyire sem. Fogadjuk el végre, hogy az északiak tudnak mást is írni! :) (Aztán megláttam a skandináv címkét is a regény adatlapján, de mondom, többet nem kötözködöm.) Azért én bízom benne, hogy mostanra magukra ismertek azok, akik tudják, hogy biztosan nem nekik való ez a könyv, illetve azok is, akik tudják, hogy biztosan nekik való. 

Egy kis plusz a végére: az egyik "pihenő" alatt tanultam valamit, bár nem néztem utána annak, hogy tényleg így van-e:

"Ha olvasás közben valaki, nevezzük egyszerűen X-nek, a szemét villámgyorsan átemeli a könyvről a karórájára, azt érzékeli, hogy a másodpercmutató „beragad” és mintha késve indulna csak meg az idő után. Ennek az akkomodáció az oka. Mialatt a szem fókuszál, átmenetileg vakság áll be, s amíg az tart, az agy „megbecsüli”, mit kellett volna közben látnunk: ez az átfókuszálás körülbelül száz milliszekundum ideig tart, s amint az új impulzus élni kezd, az agy visszamenőleges hatállyal kitölti az űrt, mint az előző másodperctöredék történését. Ha az akkomodáció éppen akkor következik be, amikor a másodpercmutató megmozdult, akkor az adott másodperc úgy tíz százalékkal hosszabbra sikeredik – ebből pedig az következik, hogy mindennek, amit látunk az életünk során, körülbelül egyharmad része csak feltételezés. Olykor igaz, máskor tévedés."

Ti is találkoztatok már a másodpercmutatós helyzettel? Nekem ez még villogó közlekedési lámpáknál meg indexeknél szokott előfordulni, és olyankor mindig próbálom reprodukálni a jelenséget, de most már tudom, hogy miért nem lehet.

Steinar Bragi: Felföld
Animus Kiadó, 2015
Fordította: Utassy Ferenc

A Könyvesblog írása a regényről nagyon közel áll még ahhoz, amit gondolok, csak ők sokkal okosabbak nálam.