Gyorsan néhány könyvről #7

Szokásos felzárkózó poszt következik, úgyis rég volt már ilyen. Nem mondanám, hogy olvasási válságban szenvedek, mert nem hagyom, hogy addig fajuljon a dolog, de inkább pihentetem a könyveket, vagy csak pár oldalt olvasok egyszerre, most sok minden más leköt, nyilván pont olyankor, amikor hegyekben áll itthon a könyvtári könyv és az egyéb saját olvasnivaló. Viszont az egész kihat picit a blogra is, a lényeg, hogy mostanában jobban szeretem az offline életet, de majd ez úgyis alakul meg változik.

Andy Weir: A marsi

Kabátkönyveim listája eggyel gyarapodott A marsi által, még egy hónap távlatában is megmelengeti a szívemet, és remegve várom a filmet, remélem, nem mennek el nagyon drámába. Mark csodálatos és rendkívül szórakoztató, ő vitte el a hátán a könyvet, viszont fontosnak tartom megemlíteni, hogy egyáltalán nem érzem reálisnak azt, ahogy kezelte a helyzetét, azaz hogy egyes-egyedül ott ragadt a Marson. Akármennyire is gyakorlatias valaki, azért egy kis kiborulást produkáljon már nekem ennyi idő alatt. Persze, tök jó, hogy valaki képes minden kellemetlen fordulatot egy poénnal elcsapni, csak nem látok rá sok esélyt, hogy erre bárki képes így, hacsak nem teljesen pszichopata.
A NASA-ban zajló eseményeket is szívesen követtem, néha egy kis pihenőt jelentettek, amikor Mark tudományos gondolatmeneteit már nem volt kedvem követni. Igen, egy fontos adalék: fáradtan (agyfáradtan) ne olvasd A marsit, mert szörnyen unalmasnak fogod tartani, ugyanis nem lesz erőd végiggondolni semmit, amit Mark közölni szeretne veled.
Azt nem tudom, hogy a tudományos okfejtések és egyebek mennyire reálisak, ehhez túl humán vagyok, de nekem aztán tökmindegy. Ahogy írtam, pszichológiai szinten mindenképpen érzek egy erős torzítást Mark karakterét illetően, de mivel teljesen jól szórakoztam szinte az egész regény hossza alatt, annyira nem problémázom ezen sem. Elvileg ez a kabátkönyvek lényege.

Marina Fiorato: A muránói üvegfúvó
Óóó, ez gyilkos volt! Annyira irigyeltem a főszereplő csajt, ahogy megérkezik a városba egyedül, és elkezdi felfedezni, belakni... még akkor is irigyeltem, amikor nehézségei támadtak. A regény első felét olvasva azt kívántam, bár sose lenne vége. Igaz, a stílust nem épp nekem találták ki, de akkor ez még nem zavart. Egy idő után viszont kezdett oszlani a lila köd a szemem elől, és kezdtem kiábrándulni a történetből, ami egyre sziruposabbá és kidolgozatlanabbá vált. A szerelmi szál, ami csodásan indult, hülye és életszerűtlen indokok miatt elment egy idióta irányba, hogy aztán folytatódhasson a tündérmese. Azt hiszem, pont a tündérmese szóval tudnám leginkább meghatározni a regény műfaját.
A végén már szivárványt hánytam, ettől függetlenül nem felejtem el azt, amit a könyv első fele adott nekem Velencéből. És azt sem, hogy végig az a mondat járt a fejemben a Lostból, hogy "Maybe in another life, brother."

Ruth Ozeki: Az idő partjain
Van valami elcseszett érzékem ahhoz, hogy ha két síkon játszódik egy könyv cselekménye, akkor mindig azt szeressem jobban, amelyik a kevésbé hangsúlyos, illetve rövidebb fejezetekből áll. :D
Ruth és Naoko a Csendes-óceán két partján élnek, vagy éltek valamikor, és egy partra vetett napló kapcsán fonódik össze az életük, ez a tárgy összemossa az időt és felkavarja Ruth gondolatait.
Leginkább a nyugat-kanadai helyszín vizes, kék-szürke hangulata maradt meg bennem, illetve az, hogy a szerző tökéletesen átadta a japán tizenéves lány, Naoko gondolatait, igaz, nem tudom, mennyire lehet nehéz szintet esni stílusban, ha értitek, mire gondolok. Naoko naplója élőbeszéd-szerű, teljesen hiteles, eközben sokszor nyomasztó, de egyben inspiráló is az, ahogy a lány a környezetéből felé irányuló rengeteg nyomorúságot kezeli. 

A könyv bizonyos helyszíneiből csak úgy árad a nyugalom, ami arra késztet, hogy kis adagokban, lassan olvassam, és elgondolkozzam Naoko felvetésein. Némi mágikus ez meg az is vegyül a történetbe, én nem hiányoltam volna, ha ez nincs, de így is tökéletesen kereknek érzem ezt a különleges regényt.