Veronica Roth: A beavatott

Még mindig disztópia. Egyelőre nem tudok nekik ellenállni, pedig mostanában szinte mást se olvasok (na jó, ez így nem teljesen igaz, de elég durva az arány). Emiatt önkéntelenül is hasonlítgatni kezdek, és már így a bevezetőben ellőném azt a tényt, hogy szerintem ezt a könyvet lehet is mihez.

Akármi is történt a világban, Beatrice Prior egy olyan társadalomban él jelenleg, ahol az embereknek tizenhat éves korukban dönteniük kell, hogy az öt csoport melyikéhez akarnak tartozni: az Önfeláldozókhoz, a Bátrakhoz, a Barátságosokhoz, a Műveltekhez vagy az Őszintékhez. Az eseményekbe a döntési ceremónia napján kapcsolódunk be, amikor Beatrice-en és még sok hasonló tizenhat évesen egy szimulációt futtatnak le, hogy kiderüljön, melyik csoporthoz tartozik. Az eredményt azonban nem kötelező figyelembe venni, a fiatalok választhatják azt az opciót is, hogy a családjukkal maradnak. 

Beatrice is dönt, ám hamar kiderül, hogy ez elég komoly következményekkel jár, még a Csoportnélküliség veszélye is fenyegeti. Nehéz spoilermentesen írni erről a könyvről, úgyhogy a sztoriba nagyon nem megyek bele ennél mélyebben, bár elég hamar kiderül minden úgyis. Viszont az egész sztori olyan ködös, de nem a jó értelemben; olyan érzetet keltett bennem, mintha az írónő (aki egyébként 24 éves, igaz tudom, ennek nem feltétlenül van jelentősége) lusta lett volna kidolgozni a történet hátterét. Olvasás közben szeretem azt érezni, hogy az író benne él a kis világában, amit önmaga teremtett, de jelen esetben úgy éreztem, hiányzik az alap, és az egész pikkpakk össze tudna omlani. Számomra nem derült ki, hogy mi tartja össze ezt a társadalmat, amellett, hogy a - szerintük - 5 legfontosabb erény köré csoportosítják az embereket. Ha nem lenne ennyi YA-disztópia és/vagy minimum öt évvel fiatalabb lennék, talán nem tűntek volna fel ezek a hiányosságok, így viszont azt gondolom, ez a regény sehogy sem tud kitűnni a jelenleg annyira népszerű könyvek közül. Sok elem ismerős volt az Éhezők viadala-trilógiából, emellett a "Beharapom a számat"-kifejezés legalább százhússzor szerepelt a sorok között, egy idő után már az őrületbe kergetve ezzel az elégedetlenebb énemet. Tris egyébként jófej csaj, komoly személyiségfejlődésen/változáson megy keresztül, amit VR szerintem jól ábrázol, illetve a többi karaktert is érdekesnek tartottam. És amiért még egy nagyon szubjektív pirospont jár a könyvnek: amikor a félelmekről volt szó, hogy kinek hány van, és melyek azok, arra gondoltam, de vicces lenne, ha az én eszement fóbiám is szerepelne majd a könyvben. Így nem csoda, hogy Christinával együtt én is sikongatni kezdtem, amikor egy lepke kezdett el a feje körül szálldosni! (Tegye fel a kezét, aki még betegesen irtózik a lepkétől, jó nem vagyok meglepve, hogy nincs más rajtam kívül.)
Valószínűleg majd a pillanat hevében fogok dönteni, amikor a második rész is elérhető lesz magyarul, hogy nekiállok-e vagy nem, egyelőre úgy érzem, ehhez a történethez már nagylány vagyok, nekem ennél sokkal több kell, hogy valami levegyen a lábamról.

Veronica Roth blogja