London folyói felett a hold

Sokat (na jó, annyira nem sokat) gondolkoztam azon, hogy kell-e nekem másodszor is Peter Grant kellemes bénázása, mert a London folyói nem hagyott bennem mély nyomot, aztán végül arra jutottam, hogy persze, hogy kell. Nem tudom, hogy az első rész feledhetősége az én hibám-e avagy a könyvé, úgy emlékszem, hogy nem kötött le ez a történet, hangulatilag sem volt túl erős, de simán lehet, hogy rosszkor olvastam, ki tudja, lehet, hogy épp nem voltam fogékony Londonra meg a mágiára. 

Az esetek többségében a sorozatok első részeit szeretem a legjobban, élvezem, ahogy kialakul a helyzet, a főhős megtudja, hogy ő vagy egy közeli hozzátartozója, esetleg új szerelme valójában egy varázsló / vámpír / alakváltó / transznemű / oposszum / sárgarépa / kávésbögre. 

Ben Aaronovitch elég könnyen letudta a dolgot, úgyhogy a nagy felvezetés elég tömörre sikerült: Peter Grantet, a fiatal rendőrt egy bűntényt követően pikkpakk szárnyai alá veszi Thomas Nightingale, az utolsó bejegyzett angol varázsló, és meg is volnánk. Azt hiszem, nagyjából ennyi az, amire emlékszem az első részből, de erre se nagyon. Voltak még valami folyóistenek, talán kettő, az egyiknek volt sok lánya. Ez a Temze-vonal, bármennyire is imádom Londont, nekem totál zagyvaságnak tűnt, de továbbra is fenntartom a lehetőséget, hogy nem figyeltem száz százalékban a történetre. Ami viszont már az első részben is tetszett, és a másodikban sem változott, az Aaronovitch humora. Nemrég felfedeztem, hogy fárasztanak vicces könyvek, de ebben a sorozatban ez csak kiegészítő és egyfajta stílusjegy, így mindig meg tudott lepni egy-egy humoros sor, ez az a mennyiség, ami még nekem is jól esik belőle. 

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar akarom majd olvasni a Soho felett a holdat, de egyik nap annyira rákívántam Londonra, hogy muszáj volt nekiállnom. Egyúttal elhatároztam azt is, hogy jól odafigyelek mindenre, nem hagyom, hogy holmi folyóistenek meg zavaros mágikus dolgok elvigyenek rossz irányba. 

A nyomozás a sohói jazzklubok mélyébe vezetett, de szerencsémre nem tévedtem el, inkább próbáltam nem a fülembe képzelni azt a zenét, amit sosem fogok tudni értékelni, és közben sodródni a hangulattal, mert most az végre elkapott. Imádtam Londonban lenni, már indulnék is, hogy befészkeljem magam egy gigantikus többszintes-alagsoros-csigalépcsős pubba egy kiváló ciderrel. 

Kedvenc szereplőink is hozzák a formájukat, Nightingale például egy tökjól eltalált karakter, mindig úgy képzelem, hogy David Morissey játszaná, ha lenne film ebből a sorozatból (a szemkötős rohadék a TWD-ből). 

"Egy rémisztő pillanatig azt hittem, megölel, de szerencsére mindkettőnknek időben eszébe jutott, hogy angolok vagyunk. Azért nem sok kellett."

Egyébként lehet nekem tapsikolni, mert ahogy egyre több (jó) urban fantasyt olvasok, annál jobban szeretem ezt a műfajt. Lehet, hogy szerencsém is van, mert jókat választok, de az utóbbi időben tényleg belenyúltam egy-két remek darabba (ami még épp eszembe jut példaként, az a Soulless). A London folyói szerintem jó kezdés lehet azoknak, akik szeretnének megismerkedni az urban fantasyvel, mert abszolút emészthető, közben pedig végtelenül szórakoztató - tudom, tudom, az elején még azt írtam, hogy nem tetszett különösebben az első rész, de másoknak meg igen, és különben is, a folytatás sokkal jobb, szóval hajráhajrá, főleg ha szeretitek Londont, akkor tuti választás. 

Na basszus, most meg úgy ráfeszültem Angliára, hogy fél órája Oasist hallgatok. Toniiiiight, I'm a rock 'n roll staaaaaaaaar...