A kiút, avagy "Együk meg előbb a régi kenyeret!"

   Dr. Csernus őszinte stílusát nem mindenki szereti, gyanítom, hogy főleg azok az emberek nem, akik előszeretettel dugják a fejüket a homokba, és nem szívesen szembesülnek a valósággal, vagy önmaguk hibáival. Én kedvelem a Csernushoz hasonló kellemesen arrogáns férfiakat, ellenben a bájolgó, mézes-mázas pasiktól kiráz a hideg, főleg akkor, ha érzem a túlzott kedvesség mögötti erőlködést. Nem értek egyet maradéktalanul a szerzővel abban, hogy a különböző kapcsolatainkban mindent őszintén meg kell mondanunk a másiknak, főleg, ha a másik kéri a véleményünket, viszont azt mindennél fontosabbnak tartom, hogy önmagunkat ne verjük át, és felfedezzük, ha saját magunk miatt kerültünk bele egy bizonyos szituációba. Az egész könyv erre a gondolatmenetre épül, tehát ne rinyáljunk folyton, ne a másikra mutogassunk, hanem vizsgáljuk meg a helyzetünket, az abban betöltött szerepünket, és merjük kimondani, hogy igen, itt és itt voltam hülye / lusta / hiszékeny / stb., és ezért tartok ott, ahol. 

Mielőtt nagyon belemennék a szerző által képviselt eszmék fejtegetésébe, picit írok a könyvről is. Nekem nem igazán derült ki a fülszövegből, hogy mire fogunk összpontosítani, és ugyanezt A kiút elolvasása után is el tudom mondani. Annak ellenére, hogy jól esett most ezt elolvasni, hiányoltam a koncepciót, úgy éreztem, Csernus egyszerre túl sok mindenbe kap bele, nem volt íve az egésznek (leszámítva a főbűnökre építkezést). Mindegy, ami nekem kellett ebből, azt elvettem, és bár a doki azt javasolja - szerintem helyesen - hogy a hasonló könyveket lassan, sokáig olvasgassuk, én elég hamar bedaráltam, de érzem, hogy nem feltétlenül így kellett volna... 

Azt sem értem teljesen, hogy miért mentünk rá ennyire erre az Y generációs vonalra, bár az X és az Y generációk közötti különbségeket én is látom és érzem, nem hiszem, hogy A kiutat erre kellett volna kihegyezni, főleg azért, mert - ahogy a szerző is leírja a könyv vége felé - épp az X generáció az, amelyik hajlamosabb a nyavalygásra és az önsajnálatba süppedésre, ők azok, akik kevésbé képesek és hajlandóak változtatni a sorsukon, és sok esetben a frusztrációikat a gyerekeikre is rákényszerítik, akik aztán vagy képesek kiszabadulni ebből a körből, vagy nem. 

A szerző szerint három típusú ember van: az egyik ül benne a szarban, és nem tesz azért semmit, hogy kikerüljön belőle, a másik, a tudatos seggfej, aki tudja, hogy mit kell tennie azért, hogy változás legyen, de nem teszi meg a megfelelő lépéseket, a harmadik pedig tudja, hogy mit kell tennie, és meg is teszi. Na én vagyok a tudatos seggfej. Amikor visszatekintettem 2014-re, észrevettem, hogy sikerült fejlődnöm, de ahhoz képest, hogy milyen rövid az élet, nagyon apró lépésekben haladok. Néhány évvel ezelőtt én is megástam azt a gödröt magamnak... akkor eljutottam egy szakemberhez, akitől nagyon sokat tanultam, és aki nagyon sokat segített abban, hogy képes legyek a fejlődésre. Jó löket volt ez nekem ahhoz, hogy elinduljak egy jobb úton, hogy ráébredjek, hogy másokat nem tudunk (és nem is akarhatunk) megváltoztatni, és azt is megtanultam, hogy ezerszer előbb megoldódik egy probléma, ha magunk változtatunk akár a hozzáállásunkon, akár a viselkedésünkön, de amíg a körülményeket okoljuk, semmi nem fog történni. Én azt gondolom, hogy Magyarországon óriási többségben vannak azok, akik jobban szeretnek nyafogni, és a rendszert / a szomszédot / a szüleiket / a párjukat / a munkatársukat / az időjárást megnevezni a saját problémáik forrásaként. És ó, ezeket az embereket mennyire nagyon irritálják azok, akik nem a megszokott módon reagálnak a panaszáradatukra! 

Egyébként szerintem az tök rendben van, ha valaki nem akar megváltozni, nem akar fejlődni, nem akar többet az életétől. Csak akkor hadd kérjem meg arra, hogy fogja be a száját. A kedvencem, amikor valakinek fáj a torka és mondom neki, hogy igyál egy gyógyteát vagy egy aszpirin koktélt vagy egyél gyümölcsöt / mézet / C-vitamint, és akkor közli, hogy nem. De sírni azt tud, hogy áá de rosszul van. Holott ha néhány percig arra összpontosítana, hogy megoldja a problémát, akkor jobban érezné magát. Csakhogy az emberek imádnak sírni, mert az egy tök jó kifogás más élethelyzetek elkerülésére. 

Vicces, hogy Csernus cseppet sem beszél tisztelettel az emberekről, de mintha mégis szeretné őket, a hibáikkal együtt. És tuti, hogy egy csomóan nem látják ebben a pasiban az érző lelket, pedig van neki olyan, csak szerintem nem akar senkit áltatni. Arra biztat minket is, hogy kicsit távolodjunk már el attól a hatalmas egónktól, és ne essen le az ujjunkról a karikagyűrű, ha valakit magunk elé engedünk a bejáratnál, vagy neadjisten rámosolygunk egy idegenre. Én is azt veszem észre (sokszor magamon is), hogy ebben az országban mindenki annyira odavan magáért, tényleg, egy bevásárlóközpont bejáratánál is akkora hatalmi harcok mennek, hogy öröm nézni. Pont múlt héten vágtam át egy parkolón, és az egyik autó nekiállt kitolatni, ami miatt nem tudtam továbbsétálni. Ekkor már majdnem felvettem a durcás-sóhajtozós pózt, aztán eszembe jutott, hogy akár segíthetnék is a nőnek kitolatni, mert akkor nem fog ott fél órát cseszkelődni. Szóval inkább mutattam neki, hogy még mehet, meg hogy mikor álljon meg, és mindenki örült. Ezek pillanatnyi döntések, de érdemes odafigyelni rájuk. A gyűlölködő, fröcsögő emberek meg maradjanak csak azok, velük te úgysem tudsz mit kezdeni. Esetleg a szemükbe nevethetsz, rohadtul meg fognak lepődni.

Természetesen Csernus hosszan taglalja az Y generáció social media-függőségét, de ha erről nekiállnék értekezni, sose lenne vége a posztnak. PuPillánál egy Tari Annamária előadás kapcsán már jól kiveséztük az egészet, ehhez A kiút sem tesz hozzá többet. Szó esik még a tárgyfüggőségünkről, hogy azt gondoljuk, hogy a tárgyaink boldoggá tehetnek minket. Meg még nagyon sok minden másról, ahogy korábban írtam, talán kicsit túl sok mindenről is. 

Néhány használható gondolat a könyvből:

- "Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld", ahogy Yoda barátunk is mondja. Ne mondd azt, hogy jó, megpróbálom, mert ezt kimondva úgy érzed, hogy már tettél is valamit, holott ha magadba néznél, tudnád, hogy nem. 

- Hanyagold a "kell" szót. Aki folyton azt mondogatja, hogy ezt meg azt meg kell csinálnia, nem szabad ember. Persze a kell szó kifogásként is kiváló, de az ember rabszolgává teszi magát általa. 

- Minden azon múlik, hogy miként bánunk önmagunkkal. Ha nem tiszteled magad, mások sem fognak. Ha magadban otthon érzed magad, akkor bárhol otthon érezheted magad, viszont ha nem, akkor hiába költözöl Londonba, ott is ugyanolyan nyomorúságos lesz az életed. 

- Tök egyszerű képlet, hogy nagyobb energiabefektetéssel nagyobb sikereket érhetünk el, és ebből alakul ki az önbizalom. Sikerélmények nélkül nulla önbizalmunk lesz, viszont ha nem fektetünk energiát a tevékenységeinkbe, akkor sikerélményre se számítsunk.

- "Együk meg előbb a régi kenyeret" - ez egy oltári nagy baromság. Ha ma eszed meg a régit, akkor holnap az újat, ami addigra szintén régi lesz. Ne legyél fukar magadhoz, ettől nem leszel jobb ember. 

- "Rossz tanácsadás az, amikor a másik nem kéri, hogy tanácsot adjak." Köszi, mondd meg légyszi a "szar az életem, majd én megmondom neked, hogy hogy cseszd el te is a tiédet"-típusú embereknek is. 

- A járatlan utat a jártért el ne hagyd. 

Klasszikus eset, hogy hiába olvassa el rengeteg ember ezt a könyvet, pont ahhoz nem fog eljutni a lényeg, akihez kéne. A homokbadugomafejem-ember reakciója mi lesz? Megsértődik. Hogy ki vagy te, Csernus, hogy itt kritizálj engem. Meg hogy te könnyen beszélsz, van pénzed. Gyanítom, hogy 18 évesen, amikor átjött Magyarországra, neki sem volt. 

Most kedvet kaptam ahhoz, hogy újraolvassam A nőt, egyrészt nem sok mindenre emlékszem belőle, másrészt, nagyon régen volt hozzá szerencsém, és azóta elég sokat változtam, úgyhogy kíváncsi vagyok, a mostani énemnek mennyit tud adni az a könyv. 

A hvg.hu-n találtok egy interjút a szerzővel, ez A kiút kapcsán készült, egy kis kedvcsináló a könyvhöz.