Katasztrófaturizmus

Körbeposzt-nap van, és bár - mint ahogy talán látható - az utóbbi időben kicsit kevesebb energiát fordítottam a blogra, mert totál le vagyok pusztulva mentálisan - kedvet kaptam ahhoz, hogy rácsatlakozzam a közös energiákra, és írjak pár sort arról, hogy mely könyvek sokkoltak le engem életem során.

Azt látom, ahogy olvasom a többiek bejegyzéseit, hogy sok az átfedés a listákban, ami persze abszolút reális, többünket megrágta és kiköpte például a Beszélnünk kell Kevinről, mások a Harry Potter egyes epizódjaitól dobtak hátast, én pedig úgy döntöttem hát, hogy ezek mellett megemlékezem a kedvenc kategóriámról a sokkterápiás könyvek közül.

Azaz azokról a regényekről és non-fictionökről, amelyek kevésbé nagyszerű valós eseményeken alapulnak (például háborúk, elnyomás, diktatúra). Ezek többnyire nem egy adott ponton kólintanak buksin, hanem teljes terjedelmükkel rám nehezednek és amikor a végén becsukom őket, csak bámulok magam elé (vagy mint a New York-trilógia esetén, megyek a konyhába Nutellát enni kiskanállal).
A legdurvább ezekben a könyvekben nekem az, hogy hiába olvasok komolyabb és komoly és komolytalan disztópiákat, azokról tudom, hogy mind fikció, és ezen a szinten kezelem őket. De amikor hasonló történetekkel találkozom, csak annyi a különbség, hogy ezek valósak, na akkor ér engem a sokk.

Barbara Demick: Nincs mit irigyelnünk a világtól - mindannyian tudjuk, hogy Észak-Korea nem a legvidámabb barakk, hát még ha elolvassuk ezt az interjúkötetet! 

Emily Wu: Madártoll a szélben - ez meg Kína, kommunizmus, csodálatos idők voltak ezek is. A szenvtelen hangvétel segített egy kicsit abban, hogy kevésbé rázzon meg a történet. 

Karl Bruckner: Szadako élni akar - méltó megemlékezés a hirosimai atombomba-robbanásról és annak utóhatásairól. Elég megrázó, még csíkos könyv létére is. 

Khaled Hosseini: Ezeregy tündöklő nap - minél több idő telik el az olvasás óta, annál hatásvadászabbnak érzem ezt a regényt, ettől függetlenül ez sem hagyott hidegen, bizonyos epizódok máig bennem élnek. 

Katarzisos-sokkos könyvek

Ha már egyszer végigpörgettem az olvasmánylistámat, nem hagyok ki egy rövid felsorolást azokról a könyvekről, amelyek vége tájt valami olyasmi történik, ami jobb esetben katartikus érzéseket vált ki az olvasóból. Nekem ezek ilyenek voltak:

Jodi Picoult: A nővérem húga - főleg azért sokkolt, mert előtte láttam a filmet, és tudtam, mire számítsak. Mindennek ellenére totál nem azt kaptam, és a könyves befejezés 1000x jobb. Talán ez volt az egyetlen könyvélményem JP-tól, amelynél nem éreztem úgy, hogy szándékosan keltve van a feszültség és a szerző csak úgy képes ezt fenntartani, hogy nyilvánvalóan visszatart információkat, hogy majd aztán a végén jól odavágja az arcunkba. Ettől kifeszülök. 

Bernhard Schlink: A felolvasó - előbb olvastam, aztán néztem, de az utóbbi emlékezetesebb, sosem felejtem el A Pillanatot. 

Yann Martel: Pi élete - ha nincs a vége, akkor valószínűleg egy életre elfelejtem.

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről - igen, tudjuk, ez mindenkinek...

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései - itt kicsit visszafogottabb volt a katarzis, de volt.

Dennis Lehane: Viharsziget - itt is a filmet  érzem erősebbnek, a könyv végéről hiányoltam is a legutolsó mondatát. Egyébként kicsit sablonos a megoldás, de valamiért itt ez nem zavart, mert abszolút nem számítottam rá. 

Nem írok listát azokról a könyvekről, amelyek ugyan sokkoltak, de közben utáltam őket, pont ezen tulajdonságuk miatt. Csak hogy értsétek, mire gondolok, pl. ott az Amerikai Psycho. Amit gyűlölök és nem is vagyok hajlandó elolvasni, az az állatok bántalmazása, szenvedése, ez számomra az a sokk-kategória, amit nem tudok elviselni és kiheverni. 

Amúgy alapvetően szeretem a sokkoló könyveket, de csak bizonyos fajtáit, illetve azokat nem, amelyek vagy nagyon öncélúan vagy nagyon egyértelműen és átlátszóan arra törekednek, hogy jól tarkónvágják az olvasót. A krimikkel, akármilyen belezősek, véresek tök jól megvagyok, nekem az egy teljesen más kategória, nem is veszem őket igazán komolyan, önmagam szórakoztatása céljából olvasom őket. 

Visszatérve a bekezdés elejéhez... szóval néha kellenek falhozvágós könyvek, viszont képtelen lennék arra, hogy túl sűrűn olvassak ilyesmiket, egyébként sem gondolom, hogy ez az én fő profilom. Most meg, hogy megírtam ezt a posztot, végképp valami könnyű olvasmányra vágyom, megyek is az én drága Horrorstörömhöz. :)

A többiek: 

Szee, Miamona, Ilweran, Anaria, tigi, Nikkincs