Velence vízjele

Aljas húzás volt részemről - rám nézve - megvenni ezt a könyvet. Bár akkor még nem tudtam, miket fogok benne találni. Az írás maga nem igazán tetszik, eléggé öncélú, de nem annyira, mint amennyire az enyém most az lesz. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy szintet lépett Coelho egymás mellé rakott mélységesen mély mondatait olvasnám, a könyv szövegének a felét el tudom képzelni vintage-re filterezett fotókon Helvetica betűtípussal. Közben erősen lírai, énközpontú, de egy költőnek ezt csak nem róhatom fel. 

Én ezeket a sallangokat letéptem és félredobtam, mint egy karácsonyi ajándékról a csomagolópapírt, rohadtul csak a város érdekelt, abból is csak az, amit nem töltött meg az író/költő a Saját Igaznak Vélt Igazságaival. Arra egyáltalán nem számítottam, hogy a hatvanharmadik oldalon szadista módon elvezet oda, ahova... valószínű az én első utam is vezet majd, ha újra eljutok Velencébe. Nem hittem el, hogy mások számára is létezik ez a hely, többször végig kellett olvasnom ezeket a sorokat, hogy felfogjam. 

"Aztán egy nagy, lapos hajó tűnt föl a semmiből, átmenet egy konzervdoboz és egy szendvics között, és tompán a stazione mólójának ütközött. Maroknyi ember tolult ki a partra, és sietett föl mellettem a lépcsőn az állomásra. Aztán megláttam az egyetlen személyt, akit ismertem abban a városban: mesés látvány volt."

"Egy másik élethez le kéne zárni az előzőt, méghozzá rendesen. Az ilyesmi senkinek nem sikerül meggyőzően, bár néha igen-igen jó szolgálatot tehet egy elillant házastárs vagy egy politikai rendszer."

"Fesd le! Fesd le! - kiabálja nekem, vagy mert összetéveszt Canalettóval, Carpaccióval vagy Guardival, vagy mert nem bízik meg a retinám képességeiben, hogy megjegyezze mindazt, amit megmutat, arról már nem is beszélve, hogy mit képes befogadni az agyam. Talán ez utóbbi magyarázza az előbbit. Talán ez a kettő egymás szinonimája. Meglehet, hogy a művészet nem más, mint a szervezet egy válasza a saját korlátozott emlékezetére."

"...végigsétálok a Fondamenta Nuovén, baloldalt a világ legnagyszerűbb vízfestménye, jobbomon vörös téglás végtelen. Szövetsapkát viselnék, sötét selyemzakót, fehér inget, amelynek nyitott gallérját ugyanaz az erős, napbarnított kar mosta és vasalta volna ki. Az Arsenale közelében jobbra fordulnék, átkelnék tizenkét hídon, és a Via Garibaldin lemennék a Giardini felé, ahol a Caffé Paradiso egy vasszékén ott ülne ő, aki ezt az inget hat évvel ezelőtt kimosta és kivasalta."

A caffé itt mondjuk inkább egy f, de ez mindegy. 

Brodsky Velencéje ködös és hideg, hiszen mindig télen (nem karneválkor) látogatta meg a várost. Ilyenkor biztosan könnyebb beleszeretni, a turisták és galambok özöne mindenkinek nyűg, sokaknak csak ez marad meg Velencéből. 

Úgy érzem, hogy egyre közelebb kerülök hozzá, hiába nem láttam már 7 éve. Nem akarok csak vágyakozni, nyáron még elég volt, de most már nem. Ha egy őrült nagy álmomat kell megneveznem, akkor az az, hogy idén eljuthassak ide újra, és, ahogy azt korábban már megírtam: egyedül. Aztán más kérdés, hogy ha összejön, utána lenyugszom-e vagy épp hogy nem. Áhh, imádom ezt a helyet.