2015-07-08

Amikor jóban lettünk Alice Hoffmannel

Alice Hoffman és én sok évvel ezelőtt találkoztunk először, és azóta felé sem néztem. Utólag visszagondolva nem is értem, hogy akkor miért álltam neki A tizenharmadik boszorkánynak, gondolhattam volna, hogy a kultúrsznob énem nem tudja (vagy nem akarja) majd befogadni. Azóta sok minden változott, és néhányan meggyőztek arról, hogy akár olvashatnék is majd a szerzőtől más műveket, a Galambok őrizői például igazán igényes darabnak tűnik (szemben a filmborítós Átkozott boszorkáktól és társaitól - nem, nem azt mondom, hogy azok biztos silány regények, csupán a tálalást kritizálom :)). Mégsem bírtam rávenni magam arra, hogy bármelyiket is a kezembe vegyem, aztán megjelent a Gyönyörű titkok múzeuma


Hiába olvasgattam a fülszöveget, nem igazán tudtam, hogy milyen elvárásokkal álljak neki a történetnek, ráadásul eleve kicsit félve közelítettem hozzá a szerzővel való korábbi találkozásom miatt, ám mégis volt egy olyan megérzésem, hogy nem követek el óriási hibát azzal, ha újra próbálkozom Hoffmannel.

Ahogy beléptem Coralie Sardie életébe, az első, ami arcon csapott, az a Hudson hideg vizével határos Coney Island intenzív, századeleji hangulata. Egy olyan helyre és időbe juthattam el, ahova eddig soha, nekem meg mindig extra öröm, ha egy könyv helyszíne (számomra) újdonság, szeretem a felfedezetlen területeket. 
Mr. Sardie múzeumába elképedni és szörnyülködni járnak a látogatók. Testileg messze nem tökéletes emberek a kiállítási "tárgyak", és mivel Coralie-nek, Mr. Sardie lányának is van egy furcsasága, a megfelelő életkort betöltve ő is bekerül a múzeum díszei közé. 
A fiatal lány egész gyermekkorában engedelmes volt, és elviselte az apja kegyetlen jellemét, azt, hogy nem volt kapcsolata a külvilággal, és hogy kesztyűt kellett viselnie a legnagyobb hőségben is, nehogy valaki észrevegye az ujjai között húzódó úszóhártyákat. Aztán amikor elkezd "dolgozni" a múzeumban, tudatára ébred, főleg, miután az apja egyre szörnyűbb tettekre kényszeríti. Az a legkevesebb, hogy a hideg Hudsonban kell hosszú órákat úsznia, meg a kádban edzi, hogy minél tovább bírja levegő nélkül a víz alatt. 
Kész élvezet volt ezután figyelni, ahogy az évek során lerakódott sérelmek felvértezik Coralie-t és egyre erősebb és bátrabb lesz, és hogy mindennek ő is tudatában van.

Eddie, a másik főhősünk már kitört a múltjából, ám az újra és újra visszatér hozzá valamilyen formában.  A jelenben megbízza egy férfi, hogy kerítse elő a lányát, aki egy óriási tűzeset során tűnt el, és ezzel némi nyomozósdi is bekavar a történetbe, de azért mindezt nem nevezném "krimi szálnak", nem éreztem annyira súlyosnak ezt az epizódot a történetben. Nekem egyébként is végig Coralie maradt a főszereplő. 

A két fiatal nem azonnal ismeri meg egymást, bár Coralie már a történet elején megpillantja és megszereti Eddie-t. A lány vágyódásában és később a két fiatal között is remekül érzékelhető a kémia, ami segített nekem abban, hogy végre ne tök érzéketlenül álljak egy fiktív bimbózó kapcsolat előtt. 


Sok mindent ki tudnék még emelni a könyvből, de azt gondolom, mindenki mást és mást vesz ki egy-egy történetből magának, és én leírtam azt, ami számomra igazán fontos volt. 
Hangulatában időnként emlékeztetett a Fekete madarak árnyékában-ra, de egyéb párhuzamot nem vonnék, mert bár a két lány első pillantásra hasonlónak tűnhet, Mary Shelley kevésbé életszerű, mint Coralie, pedig neki nincs úszóhártya az ujjai között.
Örülök, hogy kibékültem végre Hoffmannel, most kifejezetten jól esett elmerülni ebben a történetben, még akkor is, ha nem volt hibátlan. 

Prók:
+ Coney Island és a terjeszkedő New York az 1910-es években.
+ Erős karakterek: Coralie és Eddie is bámulatos fiatalok, akik függetlenedni próbálnak a nyomasztó múltjuktól vagy épp jelenüktől. Felemelő érzés ilyen emberekről olvasni.
+ Ugyanitt: imádnivaló mellékszereplők és kedves állatok.
+ Eddie fotózás iránti szenvedélye.
+ Titkosnapló-olvasás a lezárt laboratóriumban.
+ Valós események implementálása (két tűzeset is bekerült a regénybe, mindegyik megtörtént).

Kontrák:
- Több szinten váltakozó nézőpont, indokolatlannak éreztem.
- A narráció nagyon "mesélős", ezért sok jelenetet picit kidolgozatlannak tartottam. Nem ismerem jól a szerző stílusát, így nem tudom, hogy mennyire jellemző ez rá, de én jobban szeretem a valamivel aprólékosabb történetvezetést.
- Epilógus. Nem konkrétan, nevén nevezve, hanem levél formátumban, de akkor is ott van, és jajj. Ez az egyik vesszőparipám, és lehet, hogy csak engem zavar, de mindig kiborulok tőle.
- Jane Eyre spoiler! - csak szólok, hátha valakit ez is zavar.

Aztán olvasás közben egyszercsak eszembe jutott, hogy nekem azonnal fel kell kennem a sellőszínű Essence lakkomat, amit ezen a képen tudtok megtekinteni. :)

Maxim Kiadó, 2015
A regényt meg tudjátok rendelni a kiadó honlapján, ahol a poszt keletkezésekor épp fut egy 1+1 akció, azaz a könyv mellé választhattok egy másikat a megjelölt könyvek közül!

10 megjegyzés:

  1. Éreztem, hogy ez nekem való, és most nagyon meghoztad hozzá a kedvem :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, remélem, tetszeni fog neked is! :)

      Törlés
  2. Ah, "utálom" az olyan bejegyezéseket, amiket csak úgy gyanútlanul elkezdek olvasni, mert egy kicsit sem érdekel a könyv, aztán mire a végére érek már rohannék a könyvesboltba megvenni :D

    Egyébként megkérdezhetem, hogy mi a baj az epilógusokkal?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnálom :D :D

      Az epilógusban úgy általában az zavar, hogy a számba rágja a történet végét, és mintha hülyének nézne az író, hogy nincs annyi fantáziám, hogy elképzeljem, mi lesz 15 év múlva, vagy lehet, hogy nem is akarom elképzelni. Nem feltétlenül a függővéget vágyom, csak nekem nincs szükségem egy Harry Potter-féle 20 évvel később a King's Crosson jelenetre ahhoz, hogy lezártnak érezzem a történetet.

      Törlés
  3. Tegnap fejeztem be, szerettem, olvasni is, meg a történetet is :) És érdekes, de nekem a váltott nézőpont és az E/1-ről E/3. személyre való váltás is kimondottan a prók közé tartozik. Szeretem amikor másként látunk dolgokat :D Valamikor én is igyekszem írni róla, de örülök, hogy hosszú várakozás után végül is sikerült elolvasnunk :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De legalább mindkettőnknek tetszett. :) Én csak a koncepciót nem értem igazán a váltakozó nézőpont mögött (mármint, az E/1 és E/3 között), de nem baj, nem zavart ez annyira nagyon, a sok dőlt betű jobban :D

      Törlés
  4. Egyre inkább úgy érzem, hogy nekem ez a könyv KELL. :D Már Dóri posztja is ezt sugallta felém, a Tiéd pedig csak még jobban megerősített ebben. :)
    Amúgy én sem szeretem az epilógusokat! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jó kis könyv eszméletlen erős hangulattal, szerintem tetszene :)
      Jaj de jó, akkor nem vagyok ezzel egyedül :D

      Törlés
  5. Örülök, hogy Hoffman ezen könyve már tetszett. :) Júniusban megvettem, még a nyáron szeretném elolvasni. Mondjuk az kicsit meglepett, hogy YA-snak írtad, a boszis nem volt az emlékeim szerint, de csak nem lesz olyan rossz.
    Nekem tetszett A tizenharmadik boszorkány, igaz, vagy 6 éve olvastam, nem biztos, hogy ugyanennyire tetszene. Így viszont jó emlékként él bennem :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem tudom eldönteni, mennyire YA, valahol a határon a felnőtt és az ifjúsági között, ez tényleg az a kategória, ami bármelyik korosztálynak passzolhat szerintem.

      A többség szerette A tizenharmadik boszorkányt, én már nem tudom, miért nem, de akkoriban ritkán olvastam "ilyesmi" könyveket, meg asszem nem nagyon kedveltem benne senkit. De a torta-házra emlékszem :)

      Törlés