Nyarak és telek

Az évszakok és az időjárás borzasztó intenzíven befolyásolja a hangulatomat - nem feltétlenül jó vagy rossz irányba, csak úgy egyszerűen irányítanak - és a könyvek eseményeinek hátteréül szolgáló időjárási körülmények is legalább olyan mértékben hatnak a lelkivilágomra, mint a valósak. Egyszer írtam is egy gyűjtő posztot azokról a könyvekről, amelyeket rossz időben kell olvasni (természetesen a szobában, nem kint a hóviharban), mert a történetek atmoszférája valahogy ezt követeli meg. (A lista persze ennél sokkal hosszabb, eszembe jut még a Shiver, a Highgate temető ikrei, a Rettentő gyönyörűség, a Gyilkosság az Orient expresszen vagy a Három vak egér, A történész, A borostyán hárfa, jó, jó, befejeztem...) Az ilyen vackolós könyveket igazán szeretem, most viszont nem csak ilyet hoztam, hanem igazi nyárit is, meg olyat is, ami félig nyári, félig karácsonyi.

Emylia Hall: Nyarak könyve

  Amint tudomást szereztem erről a könyvről, meg a tényről, hogy Magyarországon játszódik, tudtam, hogy kell nekem, így egy szép napon a könyvesboltban nézelődve hagytam magam elcsábítani és hazavittem. Picit gyönyörködtem benne, a kiadás nagyon igényes, csodás a külső (keményfedél + papírborító), amikor pedig kinyitjuk, az első oldalon néhány nyári hangulatkép segíti a ráhangolódást.  A balatoni nyaralásra tartogattam a regényt, úgy éreztem, jót fognak tenni egymásnak.  

  Igazán különleges élmény Magyarországról olvasni egy külföldi szerző tollából, egészen megszépült a szememben. A szerző szinte szerelemmel mutatja be a magyar nyarakat, amelyeknek a főszereplő lány, Erzsi gyerekkorában a részese lehetett: az Esztergom melletti falut a fehérre meszelt házzal, a közeli tóval az erdő közepén, a süteményeket, amelyeket a magyar anya, Marika süt a lányának, Zoltán műtermét, vagy az első szerelmet. Tizenhat éves koráig Erzsi minden nyara maga a tökély, az egyetlen probléma velük az, hogy túl gyorsan elillan az a pár hét, és vissza kell mennie a nyirkos Angliába az apjához, hogy aztán újabb hosszú hónapokon át álmodozhasson a vadromantikus Magyarországról. Miközben mi is elmerülünk a csodás nyári hangulatban, el sem tudjuk képzelni, hogy mi lesz az az esemény, ami véget vet az idilli vakációknak, ami miatt Erzsi többé nem áll szóba az anyjával, és nem utazik többet Marika szülőföldjére. Tudtam, hogy egyszer csak nem lesz több utazás, és az összes korábbi szép emléket el kell majd temetni, de nagyon nem akartam, hogy így legyen, legszívesebben a kellemetlen fordulat előtt becsuktam volna a könyvet, és visszatettem volna a polcra. Persze ennél sokkal kíváncsibb vagyok, meg ilyet nem is tennék valójában, úgyhogy folytattam az olvasást, és próbáltam kitalálni, hogy mi lehet az a szörnyű esemény, ami miatt Erzsi megszakít minden kapcsolatot Magyarországgal.

  Csodálatos nyári élmény volt nekem a Nyarak könyve, főleg a Balaton partján olvasva, egy kicsit visszaszálltam én is a gyerekkori emlékeimbe, és élveztem a szigligeti strandot (leszámítva azt, hogy végig stresszben voltam a lepkékkel és a szitakötőkkel folytatott közelharc miatt). A regény hangulata borzasztóan intenzív, ránk telepszik, minden érzékszervünkre hat, úgyhogy aki vevő az ilyesmire, nem fog csalódni a könyvben. Én csak egyet nem értek: Emylia Hall hol a francban evett annyi vajas kukoricát ebben az országban?

Eowyn Ivey: A hóleány

  Úgy döntöttem, inkább az eredeti borítót mutatom meg, mert a magyar verziótól csak elmenne a kedvetek, annyira giccses. A történethez úgyis sokkal jobban illik az, amit itt láttok jobbra. 

Egy ideje szerettem volna egy alaszkai történetet olvasni, viszont az egyetlen ilyen könyv, ami eszembe jutott, az az Út a vadonba volt, ahhoz viszont nem éreztem magamban kellő lelkesedést. Kicsit tartottam A hóleánytól is, ebben körülbelül 99 százalékban játszott szerepet a borító. 

  A történet főszereplője egy házaspár, akik a szomorú múlt elől menekültek Alaszkába, a világ végére. Jack és Mabel savanyúan élik meg a mindennapokat, amit nem könnyítenek meg a földrajzi adottságok, a hideg, kemény föld és a magányosság sem. A pár már középkorú, gyerekük viszont nincs, Mabel ebbe rokkant bele lelkileg, képtelen túltenni magát a múltbéli eseményeken. Egy kivételesen vidám estén Jack és Mabel építenek egy hóembert, a kis hókupac kap sálat, sapkát, kabátot. Másnap nyomok vezetnek el a hóembertől, és mindketten látni vélnek egy kislányt a fák között, de vonakodnak szólni egymásnak erről. A lány a havas erdő lakója, vad és nehezen megszelídíthető, de szép lassan sikerül egyre közelebb kerülniük hozzá. Mabel és Jack kezdenek túlságosan is ragaszkodni Fainához, egyre többet kívánnak tőle, civilizált embert szeretnének belőle nevelni. Közben Mabelnek eszébe jut egy régi orosz mese egy hóleányról, aki az olvadással együtt eltűnt, de télen mindig visszatért, csakhogy ennek a mesének nem boldog a vége, és most együtt izgulhatunk Mabelékkel, hogy az ő meséjük ne úgy végződjön, mint az orosz verzió. 

  Engem kenyérre lehetett kenni az alaszkai hétköznapok bemutatásával, szeretek arról olvasni, hogy az emberek hogyan találják fel magukat egy olyan vidéken, ahol kevés erőforrás áll rendelkezésre. Szarvashús van és krumpli, desszertnek almás pite, illetve lehet bűnözni egy kis vörösáfonya-likőrrel, meg a vörösáfonya-lekvár is ott áll a kamrában a befőttesüvegekben. Jackék házába a "szomszédok" hoznak egy kis melegséget, Esther a vidámságával és az életrevalóságával üde színfoltja a regénynek. Furcsa, hogy milyen gyanakvó vagyok, nem értettem, hogy mit akarnak a szomszédok a mi főhőseinktől, biztos voltam benne, hogy valami hátsó szándék vezérli őket, képtelen voltam elhinni, hogy egyszerűen csak ők is magányosak, és szeretnének maguk mellé társaságot, és ezért akár még arra is képesek, hogy segítsenek, ha a barátaik bajba jutnak. Meglepetésként ért ezeknek az embereknek az önzetlensége. 

  Bizonyos epizódok nekem kissé brutálisak voltak, nem igazán szeretek vadászatról olvasni, ezt a vonalat leginkább Faina erősítette, esetleg még Garrett, de más volt a két fiatal gyilkolászási módja. Garrett csapdákat állított és vadászott, Faina pedig mintha egy rítusnak tekintette volna az ölést, szisztematikusan és teljes átéléssel végezte azt. Ijesztő volt a lány kicsit, na.
  A könyv vége felé úgy éreztem, nem ugyanazt a regényt olvasom, mint amit elkezdtem: addigra eltelt pár év, változtak a szereplők, és változott a történet hangulata is, egyre sötétebbé és baljósabbá vált, bár az egész könyvet uralta valami nagyon furcsa atmoszféra, ami szerintem abból adódott, hogy keveredtek benne a valós és hihetetlen események, a korábban említett mese motívumai is elő-előtűntek, és mindez hozzájárult ahhoz, hogy engem teljesen összezavarjon, közben mégis elvarázsoljon.

Katherine Webb: Örökség

  Érdekes volt nem sokkal a Nyarak könyve után olvasni ezt a regényt, nagyon hasonlóan épül fel - legalább is az egyik cselekményszál. Ebben a történetben két fiatal nő, Erica és Beth érkezik meg abba az udvarházba, ahol a gyerekkoruk nyarait töltötték, ám egy tragikus eseménynek köszönhetően sok éve nem jártak már a nagyanyjuk házában. A titok szép lassan bontakozik ki, ha elég ügyes az ember, még ki is találhatja azt, ami a könyv végén kiderül a múltbéli eseményekről. A lányok a nagymamától örökölték a házat, ezért mentek most oda, és a karácsonyi ünnepeket is ott töltik. Annak ellenére, hogy Beth nincs a topon lelkileg és emiatt Ericával sok nézeteltérésük akad, a ház hangulata engem megbabonázott, főleg így a karácsonnyal megspékelve. A két nő visszaemlékezik a régi nyarakra, és Erica úgy érzi, elfelejtette azt, ami akkor történt, és mindenáron a felszínre szeretné hozni, mert úgy gondolja, ez Bethnek is jót tenne. Amíg ezen agyal, a padláson talál néhány borzasztó régi fényképet egy poros utazóládában a dédiről, és nem érti, hogy miért tart egy gyereket a karjában évekkel azelőtt, hogy a nagyanyjuk megszületett volna. 

  Caroline dédi történetét is megismerjük, aki az 1900-as évek elején Amerikában ment férjhez, de a nagyvárosi élet után nagyon nehezen szokja meg a lapos és poros oklahomai tájat meg az életet a férje farmján. Nem érti, hogy a fehérek miért közelednek az indiánokhoz, és még nagyon sok mindent nem ért, sokszor magányos, és az egyedüllét miatt kicsit megzakkan. Caroline élete nem egyszerű, csakhogy sikerült úgy eltitkolnia az amerikai múltját a leszármazottjai elől, hogy azoknak fogalmuk sincs, hogy hogyan lett belőle egy végtelenül rideg, szigorú, kedvetlen öregasszony. 

  Ez a regény nem váltja meg a világot, nem is álltam hozzá nagy elvárásokkal. Mégis nagyon szerettem olvasni, sokkal jobban tetszett, mint amire számítottam. Mindkét cselekményszál lekötött, élvezettel olvastam az angol udvarházról és Caroline hányattatott sorsáról egyaránt. Csak azt hiányoltam, hogy a házat nem ismerhettük meg eléggé, ha már egyszer az az örökség, részletesebben bemutathatta volna a szerző. 

A borító picit itt is giccses, de valahogy mégis telitalálat.