Újraolvasós november

Amikor az embernek nagyjából hatszáz könyv van a - már csak - képzeltbeli várólistáján, elég nagy öngól tud lenni egy újraolvasás. Hát még kettő. Ilyenkor rám tör egy enyhe lelkiismeret-furdalás, amit csak az enyhít, hogy látom azt, hogy a kedves olvasó- és könyvesblogger társaim is előszeretettel nyúlnak időnként egy-egy régi kedvencükhöz.

A Zombiháborút az első olvasás után vettem csak meg, és lassan egy éve nézegetem a polcon és tapsikolok, hogy de jó, hogy ez megvan nekem. Lehet, hogy a The Walking Dead, de az is lehet, hogy valami más hatására jelzett a zombiradarom, és úgy döntöttem, most van itt az ideje egy újrázásnak, mert kivételesen egészen biztos voltam abban, hogy semmi illúzió nincs a könyv iránt érzett szerelmem mögött, semmi rózsaszín köd, csak pure love. 

Egyszer már írtam a regényről, így nem fogok újra belemenni a részletekbe. Az viszont nagyon fura, hogy egész sok mindenre nem emlékeztem, viszont ami még furább, hogy teljesen más sorrend élt az emlékezetemben, ami a történetek egymásutánját illeti. Már több mint a könyv felénél jártam, és meg voltam győződve róla, hogy a japán nerd csávó történetét ezek szerint álmodtam, mert biztos voltam benne, hogy az az első interjúk valamelyike volt. Hát nagyon nem, ilyenkor meg is ijedek, mert egyébként mindig annyira mélyen hiszek a memóriám csalhatatlanságában!

Olyan okos ez a könyv. Annyira nekem találták ki! (Nem azért, mert olyan okosnak találom magam.) Ha csak Amerikáról szólna, adtam volna neki 4-4,5 csillagot, és elkönyveltem volna magamban egy nem is olyan rossz zombis könyvnek. Viszont engem totálisan le lehet venni a lábamról a kulturális különbségek bemutatásával és elemezgetésével, furcsa perverzióm ez a téma (szerencsére ezt tanultam három évig :D). Nem csupán a zombi, hanem az alternatív történelem címkét is rá lehet aggatni a könyvre, mert egyszer csak azt veszem észre, hogy nem érdekel, hogy a zombik feltételes létezésének kábé nulla alapja van. Max Brooks úgy meséli el a háború történetét a legeslegelső zombi megjelenésétől kezdve, hogy elhiszem. Azt is, hogy zombik léteznek, és azt is, hogy az egész háború megtörtént. Amiatt, hogy interjúkból áll a regény illetve hogy már nagyjából az események után vagyunk, teljesen higgadt az egész, még a sok-sok megdöbbentő esemény ellenére is. Mert természetesen most is kiderül, hogy az ember a legnagyobb idióta az összes élőlény közül. 

Van olyan köztetek, aki olvasta a könyvet, majd megnézte a filmet is? Komolyan, mi volt ez??? Tavaly nyáron a barátnőimmel elcsíptük a legeslegutolsó vetítést valami éjszakai időpontban, és én végig olyan döbbenten ültem a moziban... és vártam, és vártam, hogy mikor lesz ebben a filmben BÁRMI, ami rímel a könyvre? Azon kívül, hogy mindkettőben zombik vannak. Semmi, az égvilágon semmi egyezés nincs a két történet között. Oké, a cím. Szívből ajánlom ezt a vicces honest trailert (amúgy van még sok hasonló a csatornán) azoknak, akik hasonlóan kiakadtak azon, hogy Max Brooks rábólintott erre a forgatókönyvre. Vicces, hogy a két évvel ezelőtti posztban még azon gondolkoztam, hogy vajon hogyan sikerül kivitelezni a könyv furcsa felépítését. :D

Már nem emlékszem, hogy mikor és miért döntöttem úgy, hogy nekem újra kell olvasnom az Egy pasivadász feljegyzéseit Melissa Banktől. Tinikoromban kaptam ajándékba, de csak egy-két mozzanatra emlékeztem belőle, illetve tartozik a könyvhöz egy olyan borító, amit képtelen vagyok kirakni ide, nem is értem, hogy hogyan történhetett meg, persze azt hozzáteszem, hogy egy olyan korszakban készült, amikor a magyar könyvkiadás még hírből sem ismerte az igényes borítókat. 

Balra egy sokkal kulturáltabb verziót láthattok, amely hatására talán nem megy el a kedvetek egy szempillantás alatt a regénytől. Itt jegyezném meg azt is, hogy egyáltalán nem ajánlom a könyv magyar nyelven történő olvasását, rettenetes a fordítás. Mondok egy példát: étteremben ül a főszereplő csaj és a főnöknője, utóbbi megkérdezi (feltehetőleg), hogy "are you seeing someone?", amit sikerült úgy lefordítani, hogy "Látsz valakit?". És valahogy úgy folytatódik, hogy (nem teszem idézőjelbe) mondtam neki, hogy igen, mire ő kérdezte, hogy kit, én elsoroltam neki, hogy kiket, és persze mindet ismerte. Szerintem ez rosszabb, mint a hírhedt Oroszlánkirályos félrefordítás :D. Nem gondolom, hogy eredeti nyelven óriási irodalmi magasságokba törne a mű, de a fordítás biztosan rengeteget ront rajta. 

A történet egyébként egy Jane nevű lány teljesen különböző természetű kapcsolatait mutatja be, bár az első fejezetben csak kívülről szemléli a bátyja és annak barátnője viszonyát az óceánparti nyaralójukban. Majd következik az első kapcsolat, ahol beteg módon vendégségbe mennek a fiú volt szerelméhez, aztán pedig jön egy rengeteg évvel idősebb férfi, aki megint nem tűnik a legjobb választásnak. A családi háttér végig a színen van, nem igazán szívderítő, egyébként az egész könyv elég melankolikus, illetve a végére próbál átmenni viccesbe a szerző, de fogalmam sincs, hogy miért. Az öt fejezetből az utolsó nekem sehogy sem illett a képbe, mind stílusát, mind a hangvételét tekintve elüt az előzőktől, nekem teljesen elrontotta az olvasás élményét. 

Egy idézetet kiírtam, hát igen, '99-ben Magyarországon még nem volt YA:

"Főleg gyerekkönyveket szerkesztett, de mostanában kezdett olyasmikkel is foglalkozni, ami az én korosztályomnak szólt, amit ő IF-nek vagy ifjú felnőttnek nevezett." 

Hááháá.

Fogok még újraolvasni, ez kétségtelen, Murakamit biztosan szeretnék (Norvég erdő), Szerb Antalt is VII. Olivér) meg a Tündérkrónikákon is folyton gondolkozom.