Influenzás kísértetek San Diegóban

Néha-néha elcsábulok egy kis young adult irodalomra, és amennyi igénytelen hülyeségbe belefutottam már, egyre kifinomultabb a radarom, próbálok olyan regényeket választani, amelyek 1.) adnak valami értelmes pluszt a történethez (van egy kis művelő hatásuk), 2.) nincsenek benne félig kígyó / papagáj / dementor emberek (oké, néha akad normális kivétel), 3.) várhatóan nem egy szerelmi háromszög köré épített kamu-szenvedéstörténet adja a könyv vázát 4.) lehetőleg nem sorozat. 

Időnként azért megszegem a saját szabályaimat, de a Fekete madarak árnyékában például azért vonzott annyira - a kívánatos borító mellett, - mert az első világháború idején játszódik Amerikában, San Diegóban, vegyül a dologba egy kis spanyolnátha meg szélhámos szellemfotósok, és ilyenhez még pont nem volt szerencsém. És tudjátok, még miből van rengeteg a könyben? Hagymából. Rohadt sok főtt hagyma meg nyers hagyma, csoda, hogy a lapok nem vették át azt a rettenet bűzt.
Egyetlenegyszer próbáltam ki, hogy nyers hagymát tettem az ágyam mellé, amikor megfáztam, hát a náthámmal semmit nem csinált, ellenben kiváló hányingerrel ébredtem reggel, és gyanítom, hogy minden pórusomból áradt a szaga.

Tekintettel az elhalálozottak hatalmas számára (a wikipedián azt olvastam, hogy az emberiség 3-6%-át irtotta ki a spanyolnátha) nem valószínű, hogy a hagymás és egyéb házi megoldások túl sokat lendítettek volna a fertőzöttek felépülésén, persze sose lehet tudni, hogy mi lett volna anélkül.
Ahogy - a szóbeszéddel ellentétben - a melegebb területekre való költözés sem jelentett megoldást, pedig Mary Shelley (nem, nem az, csak róla kapta a nevét) is ezért utazik Oregon államból Kalifornia egyik legdélibb városába tíz évvel idősebb nagynénjéhez, hogy ott vészelje át az influenzát, miután apját letartóztatták északon.

A város sok szép emléket felidéz a lányban, ezek főszereplője Stephen, Mary Shelley gyerekkori barátja, később egy picit több, csak épp a szerelemnek nem sikerült annyira kibontakoznia, mivel a fiú úgy gondolta, hogy a lövészárok még mindig jobb hely, mint a szülői ház. A fiatalok váltottak pár levelet, amíg Stephen harcolt, aztán egy idő után Mary Shelley nem kapott több borítékot.
Cserébe ott legyeskedik körülötte - nem olyan értelemben, vagyis a fene tudja - a fiú undok bátyja, aki szellemeket fényképez, mint sokan mások ebben az időszakban. Könnyű ezzel pénzt szerezni olyankor, amikor halomban fekszenek a halottak az utcákon, és nincs olyan ember, aki ne veszített volna el már valakit, és ne kapaszkodna kétségbeesetten az utolsó kapocsba is, ami elviheti őt a szeretteihez.

Mary Shelleyről írnék kicsit, szerintem ő a leggyengébb láncszem a regényben. Amúgy érdekes lány, - szokásos 16 év, - kicsit furcsa a kortársaihoz képest, mert érdekli a tudomány meg az elektromosság, nem véletlen, hogy egy villámlás is nagy szerepet játszik a történetben. Ha olyan kedve van, pilótaszemüveget vesz fel, de minimum a nyakában hordja. Nagyon erős kiscsaj, és számomra itt kezdődnek a furcsaságok. Tudom, ne beszéljek irrealitásról egy olyan könyv esetében, amelyben kísértetek dobálnak képeket a falról, de Mary Shelley reakciói totálisan érthetetlenek, és nagyjából pszichiátriai esetnek látom a csajt. Nem kevés traumán megy keresztül, és hogy még tetézze az örömeit, egy veteránkórházba is ellátogat puszta jófejségből (meg információ reményében), és szinte meg sem kottyan neki, hogy csupa félember, lelkileg leépült katona veszi körül. A magánéleti kellemetlenségekről még nem is beszéltem. Oké, lehet, hogy ilyenkor az embert hajtja az adrenalin vagy a nem tudom milyen enzim/hormon/akármi, de szerintem egy felnőtt ember sem képes ilyen gyorsan és hibátlanul feldolgozni azokat a híreket, amelyeket Mary Shelley kap, meg elég sok megrázó esemény történik vele csak ebben a 300 oldalas regényben, amelyből ha csak egyet kéne átélnem, akkor is magzatpózban feküdnék a fürdőszoba kövén.

Ezt leszámítva teljesen jól szórakoztam. San Diegóban szerintem még nem jártam könyves élményeim során, és a spanyolnátháról is csak egy olaszországi kurzus keretében hallottam érdemi információkat. A kísértetes epizódok totálisan hátborzongatóak, így nem feltétlenül ajánlom azoknak a regényt, akik hisznek a szellemekben, és még netán félnek is tőlük. (Különben zsinórban a harmadik paráztatós könyvet olvasom, a Fekete madarak árnyékában előtt volt az ikeás Horrorstör, most meg a Horzsolások, szép teljesítmény, ahhoz képest, hogy korábban a nullához közelített a hasonló olvasmányaim száma.)
Egyébként annak ellenére, hogy nem foglalkozom a szellemvilággal, és fogjuk rá, hogy nem hiszek a kísértetek létezésében, el tudtam vonatkoztatni attól, hogy itt egy díszes példány elég gyakran megjelent, végül is tudtam előre, hogy mire számíthatok. 

A libabőröztető jelenetek mellett a hideg futkosott a hátamon a könyvben szereplő régi fotókat nézegetve: a rengeteg maszkos ember, szellemfotók, kórházi szobák... Eléggé egyben van ez a könyv, az egyetlen hibájaként a traumafeldolgozási anomáliát tudom említeni.

A hangulatára biztosan sokáig emlékezni fogok.

Cat Winters: Fekete madarak árnyékában
Fordította: Simonyi Ágnes
304 oldal
Scolar Kiadó, 2014