Voltam Velencében (kilencedik felvonás)

Amikor egy elképesztően tökéletes tavaszi késődélutánon a kedvenc kicsi terecskémen egy csatornaparti lépcsőn ülve ittam a vörösbort műanyagpohárból, úgy éreztem, ennél már nem lesz kerekebb a világ. Nagyon szeretek felfedezni új helyeket, legyen az egy utca, egy kávézó, egy sziget vagy egy épület, de az már a szerelem egy magasabb szintje, amikor visszatérek valahova, amit elsőre szerettem, és a hely valami új élményt ad, amiben keveredik a meglepetés lehetősége és a tudom, mire számítsak-érzés. A kilencedik velencei látogatásom elég sok ilyen pillanatot tartogatott, mert most a felfedezés mellett egy másik küldetésem is volt, mégpedig hogy életem két nagy szerelmét összeismertessem, ehhez pedig igyekeztem a város legszerethetőbb oldalát megmutatni. 

Továbbra is nehézséget okoz átadni, hogy mit jelent nekem Velence, és hogy milyen, már-már beteges szinten az életem, a gondolataim része. Amikor szeptemberben egyedül tértem vissza egy hosszú kihagyás után, az olyan volt, mint egy álom, nem hittem el, hogy tényleg megtörténik. Adrenalin cikázott a véremben, ebben a pozitív sokkban elrepült az a néhány nap. Most már higgadtabban figyeltem, próbáltam az érdekességekre koncentrálni, hogy az útitárs a legjobbat kapja. Illetve egészen magától értetődőnek vettem, hogy ott vagyok, és jöttek azok az élmények, amikor tudom, hogy ha itt befordulok a sarkon, akkor ez az a tér lesz, ahol van egy hajó, amiről zöldséget árulnak, meg akkor ott már ehetnénk is egy tálka fagyit, mert itt egészen finom. 

Ahogy az elején is írtam, az újrafelfedezés élménye adta ezúttal a legtöbbet. Ez hasonló egy kedvenc könyv újraolvasásához, az ismerős pontok ugyanúgy szíven ütnek, de észreveszel néhány részletet, ami fölött eddig elsiklottál. Vagy csak más a környezet, a megvilágítás. Ugyanezzel a lendülettel persze ki is lehet ábrándulni helyekből. Ahova már egyáltalán nem vágyom vissza, az Burano: hiába a sok-sok rikítóan színes ház meg a macskák, lehangol az a sziget, a boldogtalanság süt belőle. A sok eladó ház, a turisták áradata azon a pici helyen, ha meg el akarom kerülni a tömeget, akkor olyan helyeken kell mászkálnom, ahol nem akarok, mert úgy érzem, belerondítok az ott élők privát szférájába. Egy gyönyörű, de élhetetlen kirakat. 

De jaj, annyi jó hely van ám! 

Ha már szigetek, ott van Torcello. Ősszel nem tett rám mély benyomást, ráadásul az egyetlen valamirevaló épület fel volt állványozva, most viszont minden tökéletes volt. Meg kell jegyeznem, hogy a tavaszi délután és a hosszú árnyékok jól állnak ennek a szigetnek. Rengeteg a zöld (valamiért most egész idő alatt a zöldet kerestem mindenhol), buja és békés egyszerre. Házak csak elvétve akadnak, vállig érő gaz viszont annál több. Meg még kecskék is vannak! Idilli pár órát töltöttünk ott.

A Giardini is egy különösen zöld környék. Házak kertekkel, hatalmas parkok, még néhány kocogót is láttunk. A Biennálé fő helyszíne is errefelé van, de amikor nincs szezon, akkor elég nyugis minden. Egyszer elmennék amúgy egy velencei Titkos Kertek túrára, majd utánanézek, hogy van-e ilyen.

Aztán van ez a kis vinotéka, a Cantine del Vino giá Schiavi, más néven Vini al Bottegon, ahová harmadszor tértem vissza és megint elvarázsolt, a környékkel együtt. Életem eperborát - amit itt kóstoltam, - már biztosan említettem, tavaly meg cuki miniszendvicsekkel és egy pohár borral fáradtam ki az üzletből, aztán szemben lecsüccsentem a csatorna partján. Most céltudatosan haladtunk errefelé, lett egy borom meg egypár szendvicském, később meg még visszamentem egy limoncellóért is, ami műanyagpohárban pont úgy festett, mint egy vizeletminta, de jéggel iható volt. :)

Egyik délután-estefelé sokat kóvályogtunk a város északi részén, a Campo dei Gesuiti és az Arsenale között. Réges-rég nem jártam már erre, épp az a napszak volt, amikor este hazatérnek az emberek, és van még egy kis pörgés, de már készülődőben van a nyugalom. Nagyon hangulatos terekbe botlottunk, és bár rohadt fáradtak voltunk már itt, azért engem még hajtott a harci kedv.

A Palazzo Contarini del Bovolo egy olyan épület, amit már biztos ti is sokszor láttatok képeken, azonban nem olyan könnyű belebotlani: egy iszonyatosan keskeny sikátorban található, amit mi is jó sokáig kerestünk az épp szakadó esőben. Gyorsan hozzájárultunk a fenntartásához 2db 5 eurós belépő formájában, majd megmásztuk. Az eső ellenére jó messzire elláttunk, és megállapítottam, hogy a Campanile a Szent Márk téren olyan, mint az Eiffel-torony a Párizsban játszódó filmeken: mindenhonnan látszik.

És akkor a gasztronómiai élményekről csak nagy vonalakban: továbbra is Aperol Spritz lázban égek, szinte mindenhol azt ittam, kivéve ahol Limoncellót vagy vörösbort, de egy jó spritzcel nem lehet mellélőni, azt biztos. A legjobban vizespohárból szeretem inni, nekem nem kell a flanc, még az olajbogyó sem. Elég, ha odahoznak mellé egy adag sós csipszet vagy popcornt. Rászoktam a vacsora utáni kávéra, jól esik a kajakóma ellen egy ristretto. Ennyi fáradságos mászkálás után bőven tudtam aludni éjszaka, a koffeinadag ellenére is.

Találtunk finom ételeket, a legeslegfinomabbról nem készült kép, pedig az egy olyan étterem volt (Pane Vino e San Daniele), ahol olasz nyelvű volt az étlap, és nagyjából semmit nem értettem róla, mert nem a globalizálódott ételeik szerepeltek rajta, hanem mindenféle szimpla különlegesség, mint például a sáfrányos és narancshéjas ricottával töltött óriásravioli, vagy a szalonna helyett spárgából készült carbonara, meg mindenféle rejtélyes desszert, pl. egy mézes parfé levendulával és mogyoróval, hát jaj, ehető volt, na.
A Grom fagyizó még mindig nyerő, illetve megtaláltuk - hosszas kóválygás után, mert ugye a Google Maps nem mindig hozza a formáját, ha az ember szűk utcácskákban kolbászol, - a Dal Moro gyorstésztázót, ahol a szószok épp a nemzetközileg olasznak vélt verziók közül kerülnek ki, de nagyon ötletes, finom, hatalmas és költséghatékony kaja.
A pizzaszelet a Pizza al Volóban a Campo Santa Margheritán eléggé bejött, főleg 2 euróért, a Pizzeria OKE meg egészen rendben volt, félig-meddig turistás, de lagúnaparti vacsit kínál teljesen oké áron.

Még külön kiemelném a szállásunkat (B&B Le Terese), amit a Google Mapsen találtam, és egész véletlenül ugyanaz a tulaj, aki a szeptemberi szállásomat működtette, mielőtt erre a helyre költöztek volna. Nagyon kedves emberek, ott voltak, ha szükség volt valamire, de elszeparálva, és tényleg szörnyen barátságosak voltak, még olaszul is beszélgettem velük egy kicsit, a kisfiuktól meg kaptam egy csokitojást ajándékba. :) Gyönyörű volt a szoba, kaptunk terüljterülj asztalkám reggelit, és egy kis csatornára nézett az ablakunk.

Akkor én most itt befejezem az ömlengést, ha valaki eljutott idáig, elárulom, hogy a többi képet itt lehet megtekinteni.

Miután tavaly hazajöttem, néhány napon belül komoly letargiába estem, mert nem tudtam, hogyan tovább, mikor mehetek újra és leginkább milyen ürüggyel. Most viszont már tudom, hogy nem kell indokot keresnem, megyek, amikor tudok, és minden alkalommal egyre kevesebb az ismeretlen terület és egyre nagyobb a szerelem.

A tavalyi posztok:

Útinapló I. - Velence #2

Útinapló II. - Velence #3

Travel Solo - Velence #4 

Vettem dolgokat - Velence #1