Az új kedvenc posztapokaliptikus történetem

Szóval  manapság elég jó könyveket olvasok. Most az életem egészére jellemző különben, hogy ha valamire kevés idő marad, akkor annak általában pozitív kimenetele lesz, pl. a szabadidőm a nullához konvergál, ezért ami marad, azt rohadtul igyekszem olyan tevékenységekre fordítani, ami valóban értékes. Vissza a könyvekhez - itt is ugyanez a helyzet, kevés idő jut a könyveimre, ezért gondosan választok, persze nyilván így is benne van a mellélövés lehetősége, de ez a balszerencse utóbbi időben elkerül. Előre annyit, hogy a Tizenegyes állomás az egyik legjobb poszt-apokaliptikus regény, amit valaha olvastam.

Grúznátha - már ez is olyan jó szó! Pikk-pakk eltűnik a föld színéről az emberiség, nagyon kevesen maradnak. Az a pár ember, akinek a szerző végigköveti az életét a járvány után és/vagy előtt, valahol mind összekapcsolódik, a közös pont pedig Arthur, az ismert színész, aki a nátha elterjedésének napján meghal szívrohamban a Lear király előadása közben. Minden szál hozzá vezet, ott vannak a volt feleségek, a lesifotós, a társulat egyik tagja, a gyerekkori barát, még egy volt feleség, annak a gyereke, illetve tárgyak, amelyek észrevétlenül vándorolnak tulajdonostól tulajdonoshoz.

Jó az, amikor szép lassan összeáll minden, látod a kapcsolatokat az emberek és a hozzájuk köthető tárgyak között, pedig az elején még a franc se gondolta volna, hogy majd hogyan fognak összekapcsolódni. A kirakós darabkái nem olyan Felhőatlasz-féle szájbarágós módon állnak össze, hanem csendben és finoman csiklandozzák az olvasó lelkét.

"Többé nincsenek városok sem. Többé nincsenek filmek, vagy csak nagy ritkán, vagy csak úgy, hogy a generátor hangja elfojtja a párbeszédek felét, és úgy is csak eleinte, amíg ki nem fogy a generátorokból az üzemanyag, mert a gépkocsikba való benzin pár év után megromlik."

A regény érdekessége, hogy nemcsak a posztapokaliptikus világot mutatja meg, hanem a szereplők normális életét is megismerjük, még a járvány előtt. Ugrálunk az időben, de ez picit sem zavaró, sőt, szerintem színesebb lesz tőle a történet, ráadásul időnként jól esik kicsit visszacsöppenni a civilizációba. Mennyi nyilvánvaló dolog hiányzik az új világból, szinte már el sem hiszik, hogy valaha volt olyan, hogy internet meg a levegőben repülők szálltak, a csapból meleg víz folyt, és még annyi meg annyi triviális dolog, ami nekünk természetes, hogy rendelkezésre áll, de a hiánya lyukat üt az ember kényelmes életében.

"Többé senki nem repül. Nem pillantja meg a városokat az égből a repülő ablakán át, nem látja a felvillanó fénypettyeket; nem néz le senki tízezer méter magasból, nem képzeli el, miféle életeket világít meg épp akkor az a fény odalenn."

Nem szeretnék túl sokat írni a cselekményről, inkább azt mondom, fedezzétek fel egyedül ezt a könyvet. Az apró, elejtett utalásokat, a hajszálvékony kötelékeket, a gyönyörű, igényes stílusban megírt mondatokat, és azt, ahogy szép lassan összeszedi magát az a megmaradt 0,4%.

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás
Gabo, 2016
Fordította: Körmendi Ágnes