Egy könyvben írta valaki, hogy mennyire sajnálja azokat, akik azt állítják, hogy jobban szeretik az állatokat az embereknél. Az első gondolatom az volt, hogy "ööö, oké... szóval van, aki nem?". Itt van az irodánk udvarán 6 párhetes kismacska, aki a morcosabb fejlesztőinkből is kihozzák az érző lényt, illetve az udvar túloldalán található ötvenes közterület-felügyelő bácsik is elérzékenyült hangon gügyörésznek velük. Ebben a túlfokozott macskamán időszakban talált meg Polcz Alaine Macskaregénye, és bár féltem tőle - nem véletlenül nem olvastam el eddig, - hagytam magam meggyőzni, és nekiveselkedtem.
Május végén-június elején, amikor virágzik egy bizonyos fa, amelyiknek olyan az illata, mint a moringás testvajamnak, és már biciklivel járok dolgozni, extra kedvet kapok ahhoz, hogy magyar szerzőktől olvassak. (A másik ilyen időszak az ősz kezdete.) Valami bekattan ilyenkor, gondolom apró flashbackek árasztják el az agyamat régmúlt nyarak megfoghatatlan emlékeivel, és kedvet kapok egy kis Magyarországhoz.
A "regény" igazából egy memoár, tele hangulokkal, illatokkal, zajokkal és nyilván macskákkal. Macska a lakásban, a gangon és Kisorosziban. Nekem szinte teljesen ismeretlen terület a Dunakanyar meg a Szentendrei sziget, úgyhogy jó volt erre kóborolni egy kicsit, át az ártéri fák között a Dunához, a macska nyomait követve.
Összehordott emlékek egy vékonyka könyvben, egy-egy ismerős névvel megtűzve (Sanyika = Weöres Sándor, Miklós = Mészöly Miklós), és az egész szöveget átitatja a macskák szeretete, a róluk való gondoskodás iránti vágy.
Polcz Alaine maga is egy macska. De azt gondolom, hogy ahhoz, hogy feltétel nélkül szeresse valaki a macskákat, egy kicsit macskának kell lenni. Valahol mindenki önző, csak valaki elismeri, valaki meg nem. Mondjuk ha azért tartasz állatot, hogy minden pillanatban a kegyeidet lesse, az a legnagyobb önzés, de nem is megyek bele ebbe a diskurzusba, mert a végén megint ott kötök ki, hogy milyen frusztrációim vannak amiatt, hogy önzőnek bélyegeznek...
"Kezdem hinni, hogy a macskák őszinték – nem igaz, hogy a macska hamis, mert hízeleg. Dehogy hízeleg, akkor simul és dorombol, ha neki van kedve hozzá. Egyébként hívhatod, szólongathatod, mintha nem is hallaná, máshová néz. Neki esik jól a hasadon dorombolni, ha nincs kedve hozzá, otthagy. Persze azért szeret és ragaszkodik, csak éppen nem hajlandó tettetni magát, egy csöppet sem udvarias."
Egyébként nem tudom, hogy állok én Polcz Alaine-nel. Az Asszony a fronton kicsinált, és emlékszem, mennyire zavart a szenvtelen elbeszélésmód, de már értem, hogy miért kellett az. Ahogy most olvastam a Macskaregényt, rájöttem, hogy tetszik, hogy ez a nő nem akar semmilyen szabályt követni, senkinek megfelelni, ő ír, ahogy tud és ahogy szeret és ahogy neki arra szüksége van, mert ki kell írnia magából dolgokat, aztán hogy azután mi lesz, talán teljesen mindegy volt neki.
Szerettem ezt a kedves memoárt, a simogató Duna-parti hangulatát, és azt, hogy valaki giccsmentesen szavakba öntötte azt a mély szeretetet, amit a macskák iránt érzek.
A végére még beszúrok két képet az aktuális céges macskaalomról, őket gondoztuk az elmúlt hetekben, most meg már esnek-kelnek-gurulnak, csodálatos kisállatok.
Polcz Alaine: Macskaregény
Jelenkor, 2016
Május végén-június elején, amikor virágzik egy bizonyos fa, amelyiknek olyan az illata, mint a moringás testvajamnak, és már biciklivel járok dolgozni, extra kedvet kapok ahhoz, hogy magyar szerzőktől olvassak. (A másik ilyen időszak az ősz kezdete.) Valami bekattan ilyenkor, gondolom apró flashbackek árasztják el az agyamat régmúlt nyarak megfoghatatlan emlékeivel, és kedvet kapok egy kis Magyarországhoz.
A "regény" igazából egy memoár, tele hangulokkal, illatokkal, zajokkal és nyilván macskákkal. Macska a lakásban, a gangon és Kisorosziban. Nekem szinte teljesen ismeretlen terület a Dunakanyar meg a Szentendrei sziget, úgyhogy jó volt erre kóborolni egy kicsit, át az ártéri fák között a Dunához, a macska nyomait követve.
Összehordott emlékek egy vékonyka könyvben, egy-egy ismerős névvel megtűzve (Sanyika = Weöres Sándor, Miklós = Mészöly Miklós), és az egész szöveget átitatja a macskák szeretete, a róluk való gondoskodás iránti vágy.
Polcz Alaine maga is egy macska. De azt gondolom, hogy ahhoz, hogy feltétel nélkül szeresse valaki a macskákat, egy kicsit macskának kell lenni. Valahol mindenki önző, csak valaki elismeri, valaki meg nem. Mondjuk ha azért tartasz állatot, hogy minden pillanatban a kegyeidet lesse, az a legnagyobb önzés, de nem is megyek bele ebbe a diskurzusba, mert a végén megint ott kötök ki, hogy milyen frusztrációim vannak amiatt, hogy önzőnek bélyegeznek...
"Kezdem hinni, hogy a macskák őszinték – nem igaz, hogy a macska hamis, mert hízeleg. Dehogy hízeleg, akkor simul és dorombol, ha neki van kedve hozzá. Egyébként hívhatod, szólongathatod, mintha nem is hallaná, máshová néz. Neki esik jól a hasadon dorombolni, ha nincs kedve hozzá, otthagy. Persze azért szeret és ragaszkodik, csak éppen nem hajlandó tettetni magát, egy csöppet sem udvarias."
Egyébként nem tudom, hogy állok én Polcz Alaine-nel. Az Asszony a fronton kicsinált, és emlékszem, mennyire zavart a szenvtelen elbeszélésmód, de már értem, hogy miért kellett az. Ahogy most olvastam a Macskaregényt, rájöttem, hogy tetszik, hogy ez a nő nem akar semmilyen szabályt követni, senkinek megfelelni, ő ír, ahogy tud és ahogy szeret és ahogy neki arra szüksége van, mert ki kell írnia magából dolgokat, aztán hogy azután mi lesz, talán teljesen mindegy volt neki.
Szerettem ezt a kedves memoárt, a simogató Duna-parti hangulatát, és azt, hogy valaki giccsmentesen szavakba öntötte azt a mély szeretetet, amit a macskák iránt érzek.
A végére még beszúrok két képet az aktuális céges macskaalomról, őket gondoztuk az elmúlt hetekben, most meg már esnek-kelnek-gurulnak, csodálatos kisállatok.
Polcz Alaine: Macskaregény
Jelenkor, 2016
Kata, ez csudaklassz ajánló lett :) Bár nem vagyok nagy macskás, de rávettél, hogy valamikor ezt a könyvet is elolvassam.
VálaszTörlésKöszi, Niki, örülök, hogy tetszik! :) Nagyon hangulatos könyv, nekem kedvem lett még Polcz Alaine-t olvasni.
TörlésPolcz Alainenőt szégyen-gyalázat még nem olvastam semmit, de fogok! Nagyon jó ajánló lett, én imádom a cicákat, bár sose volt még nekem, de majd egyszer! (szeretem kicsit macskának látni magamat is :D)
VálaszTörlésSemmi se szégyen. :) Remélem, lesz majd egyszer cicád, macskát tartani vicces. :)
TörlésValljuk be, a kiscicáknál aranyosabb kisállat nem létezik, úgyhogy:
VálaszTörlésJajj de édibédi nedves orrú kiskiskiscicááááák!:) Annyira szeretem azt a nyílt rácsodálkozást, ami a tekintetükben rejlik.
(Ismét megragadtam a lényeget.)
Rettegtem ezt a könyvet elolvasni, aztán győzött a kíváncsiságom. Persze fájt is, egy képet a mai napig nem tudtam belőle elfelejteni.
Szerintem az, hogy a macskák dölyfös, önző lények, nem igaz. Még a kutyák se csüggnek permanens imádattal a gazdáikon.:) Amikor hazamegyek (olyan nélkülük élni, mintha levágták volna a fél karomat), lépni nem tudok tőlük, mindenkinek állandóan hízelegnek, a kaja iránti vágytól függetlenül. Különböző mértékben hízelgősek, de én tisztelem az egyéniségüket.:)
Jaj, gyönyörűek, ahogy így néznek felfelé az emberre kitekeredett nyakkal és bizalommal.
TörlésAz az egy-két fájdalmas epizód engem is nagyon szíven ütött, hihetetlen, hogy egy embert nem tudok így sajnálni, mint az állatokat.
Megértem, hogy olyan, mintha kiszakítottak volna belőled egy darabot, így macskák nélkül. Ezt a szerelmet nem lehet kinőni.
Megkérdezhetem, mit dolgozol? Mindig írsz néha a munkahelyedről, de nem említed, mi a munkád, hol dolgozol. Lehet, hogy már írtad, csak elkerülte a figyelmemet. Bocsi, ha tolakodónak tűnök, ha nem publikus infó, akkor persze nem kell megosztanod :)
VálaszTörlésDehogy tolakodó. :) Egy mobilalkalmazás-fejlesztő cégnél dolgozom Győrben, nem programozóként, hanem az ügyfelekkel kommunikálok leginkább.
TörlésSzeretem Polcz Alaine-t, egy egyetemi órán volt téma, az ő egyik regényéből tartottam előadást, de még tervezek olvasni tőle többet is. Az egész szabálytalansága, nemtörődése a konvenciókkal talán abból is eredhet, hogy ő nem tartotta magát írónőnek. Elsősorban pszichológus volt, írni is csak nagyon későn, a nyolcvanas-kilencvenes években kezdett, csak mert biztatták, illetve az Asszony a frontont egy terápiás jellegű írásként kezdte. Aztán ma már elsősorban írónőként emlékszünk rá :) egyébként nekem kb. példakép, fantasztikus nő volt.
VálaszTörlésIgen, erre én is gondoltam, de akkor te csak megerősítesz ebben. De milyen jó, hogy ilyen erőlködésmentesek a szövegei, tetszik ez a kissé öntörvényű hozzáállás. :)
TörlésÉs azt tudtad, miért van francia neve? A testvérét pl. Egonnak hívták. Azért, mert ugye Erdélyben született, és a magyar neveket a román verzióban anyakönyvezték, ezért a szüleik francia, ,,lefordíthatatlan" neveket adtak nekik :)
TörlésNem tudtam. :) Kiskoromban ráadásul azt hittem, hogy ő férfi. :D
Törlés