Útinapló II. - Velence #3

Pontosan egy hónapja repültem el Velencébe, a beszámolóm második felével meg jól elmaradtam, pedig egyelőre úgy tervezem, hogy nagyjából képeket vagdosok be egymás után. Bevallom, imádom a Buranóról készült képeimet, amelyek nem feltétlenül az én tehetségemet, inkább a sziget szépségét dicsérik. 

Mostanra talán kihevertem a hiány okozta fájdalmat, és úgy tekintek az egész utazásra, mint életem egyik legjobb élményére, már nem szorul össze a szívem, amikor pörgetem az Instagramot és velencés fotókat látok, inkább elmosolyodom és próbálom kitalálni, hogy hol készülhetett a kép. 

Egy visszafogott nutellás reggeli után elindultam az óriási ködben egy pólóban és farmersortban a vaporetto megállója felé. Vicces, hogy mivel nálunk nincs tenger, a ködöt a hideghez párosítjuk, itt viszont teljesen normális, hogy egy meleg koraőszi napon felhőbe burkolózzon a város. Jó volt nappal is végighajózni a Canale Grandén, a vízibusz hátsó, kültéri részén csücsülve néztem, ahogy elhagyjuk a szebbnél szebb, ködtől elmosódott szélű palotákat. A célom a Ghetto, vagyis a zsidó negyed volt, ahol nem tudom, jártam-e már korábban, szerintem igen, de most jól meg akartam nézni magamnak. 

A Ghetto a város északi részén, Cannaregio kerületben található, jellemzői a magasra nőtt házak, amelyekről érdekes módon nem nagyon találtam elfogadható képet a fotóim között. :D

Némi sétálgatás után leültem egy késői tízóraira, bevállaltam egy espressót is (első nap nem mertem, nem voltam túl jól), úúúristen, hogy lehet ez ennyire jó? Ezután pedig megpróbáltam belőni valami vaporettómegállót magamnak, hogy eljussak a szigetnek azon pontjára, ahonnan indulnak a hajók Buranóra. Ez a köd teljesen elvarázsolt.

Úgy döntöttem, hogy nem csak Buranót látogatom meg, hanem Torcello szigetét is, mert még sosem jártam itt korábban. Műemlékek leírásában nem vagyok túl jó, mert nem érdekelnek a rájuk vonatkozó részletek, de egy meglehetősen régi templom áll a szigeten, és kb ennyi az összes látványosság. Tippeljetek, hogy fel volt-e állványozva. :D (Valami egyébként mindig fel van, tök mindegy.) Viszont sokkal jobban lekötötték a figyelmemet az óriási gránátalmák a csatornaparti sétányt övező fákon. Elég hamar letudtam a szigetet, próbáltam megmenekülni egy lepkétől (mégsem rohanhattam oda senkihez, hogy légyszi hessegesd el), egyébként gyönyörű ligetek és kertek terülnek el mindenfelé, egészen szokatlan látvány. 

Akkor irány Burano, ez a két sziget roppant közel van egymáshoz. Azt nem tudtam megfejteni, hogy a vízibusz milyen rendszer illetve logika szerint áll vagy nem áll meg Torcellón, ne is kérdezzétek. :)

Buranón rengeteg volt a turista, így mindig igyekeztem letérni a fő csapásirányról és miniatűr terecskéket meg elhagyatott utcákat fedeztem fel. Erről a helyről nem tudok mit mondani, majd a képek: 

Arra nem számítottam, hogy találok egy normális, kevésbé turistás éttermet a szigeten, de végül sikerült, úgyhogy benyomtam egy pizzát meg két pohár bort, amitől rendkívül kellemes állapotba kerültem, visszakóvályogtam a hajóhoz, aztán a szállás felé vettem az utat, hogy pihizzek kicsit. Közben meg igyekeztem feldolgozni, hogy ez az utolsó estém, de nagyon nem ment... Este elmásztam egy közeli térre, hogy igyak egy jó kis aperol spritzet, tök jó volt, hogy senki nem jött oda az Egyedül Ülő Lányhoz, úgyhogy nyugiban élvezhettem a velencei késő esti életet. 

Ebbe a löttybe is bele tudnék fulladni... 

Az utolsó napon valahogy olyan helyekre jutottam, ahol iszonyú sok turista volt, nem tudtam kihagyni a Rialtót sem, brr, irtózom attól a hídtól. A San Marco kerület még így szeptemberben is tömegnyomor és giccs, ezt a hangulatot nem igazán éreztem át. 

Azért eljutottam így is szép utcácskákba, de közben azért fájt a szívem, hogy mennyi mindent nem láttam még mindig. Ha nekem még egyszer valaki azt mondja, hogy Velence kicsi és két óra alatt meg lehet nézni, belefojtom egy pohár tengervízbe. 

Ahhoz még mindig nagyon friss az emlék, hogy képes legyek leírni, hogy mit jelentett számomra ez az egész út, hogy mennyire tökéletes volt, és hogy a várakozásaimmal ellentétben egyáltalán nem nyugodtam le ettől, nem lesz soha elég nekem az, amit kapok ebből a városból, mindig több kell. 

Szeretem az itteni olaszokat, mert sokkal nyugodtabbak és türelmesebbek, mint azok, akikkel Olaszország többi részein találkoztam. Az élet is szervezettebb, kiszámíthatóbb, nem csak az emberek. 

És persze gyönyörűség gyönyörűség hátán, arról nem is beszélve, hogy mennyire varázslatos attól a város, hogy a közlekedés a vízen zajlik, ráadásul zökkenőmentesen. Jobb napokon a vaporetto ablakán benéz egy-egy hullám és telefröcsköli az utasokat.

Biztos, hogy jövök még, a hogyant még meglátjuk.

Az előző részek tartalmából:

Útinapló I. - Velence #2

Vettem dolgokat - Velence #1

Vittem zenéket is magammal, ezek közül hallgattam számokat. Némelyiket azóta se mertem meghallgatni.