2011-06-26

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya


  kezdeném rögtön azzal, - hátha valakit még megmentek - hogy a fülszöveget sikerült jó spoileresre megírni. nem tudom, miért érezte úgy az a valaki, hogy le kell lőni a fele "poént", szóval aki még nem olvasta el a könyv hátulját, és szeretne kicsit meglepődni, az ezután se tegye.
  mindig sokkal nehezebben írok azokról a könyvekről, amelyek igazán tetszettek, (az Utas és holdvilágról - életem könyve - azóta sem született poszt, és szerintem soha nem is fog), és az is jó sokáig tartott, míg ennek a bejegyzésnek nekiálltam.
  a fiatal és rendkívül naiv lány Monte Carlóban megismerkedik a nemrég megözvegyült Maxim de Winterrel, és hamarosan Mrs. de Winter válik belőle. névtelen főhősnőnk izgatottan várja, hogy nászútjuk után végre beköltözhessen a Manderley-házba, azonban csalódnia kell: úgy érzi, Maxim volt feleségének, Rebeccának a szelleme még most is kísért a házban, na persze nem szó szerint. mindenki őt emlegeti, és a lány ezért úgy érzi, folyton hozzá hasonlítják, és meg van róla győződve, hogy nyomába sem ér az elbűvölő Rebeccának. leginkább a házvezetőnő, Mrs. Danvers mutatja ki ellenszenvét a ház új úrnője iránt, mivel ő valósággal rajongott Rebeccáért, és gyűlöli az új feleséget, amiért az megpróbálja betölteni az elhunyt nő szerepét. Rebecca mindenhol ott van, levélpapíron, verseskötetben, a virágokban, a tengerparti kisházban, még a szobákat is az ő ízlése szerint rendezték be. az új Mrs. de Winter pedig roppant érzékeny idegzetű, és nagyon nehezen viseli ezt a helyzetet. férjével alig kommunikálnak, képtelen arra, hogy megossza vele a félelmeit.
  kevés könyvet olvastam, aminek ilyen intenzív hangulata van. a hangulat ebben az esetben nem feltétlenül pozitív szó, csak annyira durván átjön a feszültség, ami a történet szereplői között lebeg, hogy néha már én is féltem az ijesztő Mrs. Danverstől. mellesleg szörnyen idegesítő, hogy mennyire nem képes egymással beszélni Mrs és Mr. de Winter, a problémák jelentős része ebből fakad. csak a könyv első fejezete miatt voltam valamivel nyugodtabb, de egyébként teljesen a történet hatása alá kerültem, és nem is annyira az események tehetnek erről, hanem inkább a barátságtalan növények, házvezetőnők, rokonok, folyosók hatására rándult össze a gyomrom időnként. 

  nem csodálkozom azon, hogy pont Hitchcock készített filmet a könyvből, teljesen az a kategória. amúgy van némi Jane Eyre-utóérzés, de biztos csak a nagy ház meg a volt feleség árnya miatt.