Úgy döntöttem, állandó rovattá avanzsálom a villámértékeléses posztokat, ugyan ez még csak a második, de vannak olyan könyvek, amelyekről nem látom értelmét hosszan beszámolni, de nyilván megfogalmazódott bennem néhány gondolat olvasás közben, jöjjön hát az utóbbi egy hónap olvasmányélményeinek összefoglalója! (Aztán hamarosan elviszlek titeket két csodálatos helyre, de még nem lőném le a poént.)
Ernest Hemingway Vándorünnepét a karácsonyi szünetben olvastam, csodálatos hangulatra és egy fantasztikus olvasmányra számítottam, hiszen több, általam kedvelt blogger is az egekig dicsérte. Csak egy tényezőt felejtettem el: Párizs nagyjából az utolsó hely, ami Európából érdekel; szívesebben mennék nyaralni egy belorusz faluba vagy látogatnék gyárat Ingolstadtban, mint hogy Párizst vagy egyáltalán Franciaországot megközelítsem. Ne kérdezzétek, hogy mi ennek az oka, lehet, hogy a sok szörnyű francia kötelező olvasmány meg a végtelenül fülsértő nyelvük, a franciák nem épp szimpatikus, fellengzős jelleme, de hihetetlenül taszít az ország és az ő kultúrájuk. Ezzel az alappal indulva vetettem bele magam a Vándorünnepbe, fel is merült bennem, hogy félrerakom, de a könyv rövidsége miatt amellett döntöttem, hogy végigolvasom. A végeredmény: sem Párizs, sem Hemingway nem győzött meg. Úgy vagyok most Hemingwayjel, mint azokkal a festőkkel, akik ugyan tudnak festeni, van hozzá szemük, agyuk, kezük, de semmit nem váltanak ki belőlem a képeik. A stílust jellegtelennek és sótlannak tartottam, és az már csak hab a tortán, hogy mennyire nagyon utálom, amikor valaki sírdogál, hogy így meg úgy nincs pénze, de azért csak lecsúszik az a marhasült meg pár üveg bor és whiskey. Ettől falra mászom. Szóval ennyit a mi kettőnk kapcsolatáról, szerintem a továbbiakban elleszünk egymás nélkül.
A Papír-Yoda különös esetét (Tom Angleberger) muszáj volt elhoznom a könyvtárból, mert egyrész Yoda (bár R2D2-t, Darth Vadert és a rohamosztagosokat jobban kedvelem, ha már Star Wars), másrészt már korábban kinéztem magamnak, harmadrészt olyan szépen kidomborodik a jodácska a borítóból, és annyira megnyerő így origami formájában! Egyébként egy gyerek-ifjúsági könyvről van szó, amelyben Papír-Yoda egy hatodikas fiú ujjain csücsül az iskolában és osztogatja bölcsességeit. Néha meglepően értelmes gondolatai támadnak, annak ellenére, hogy a sok okosság a tulajdonosa szájából hangzik el, aki nem éppen arról híres, hogy túl jól boldogul az életben. A könyv végén található leírás segítségével pedig mi magunk is megtanulhatunk origami-Yodát hajtogatni, már ha van ehhez kellő kedvünk és affinitásunk. Nekem nem volt. Aranyos könyv egyébként, épp csak egy kicsit szájbarágós, ha valaki a kamasz gyermekének (neadjisten, fiának) keres valami olvasnivalót, ez szerintem jó választás lehet.
A megjelenésekor nyilvánvaló volt, hogy záros határidőn belül be kell szereznem Murakami új regényét, A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokéveit. Aztán úgy alakult, hogy pont akkortájt olvastam újra a Kurblimadarat (elég hosszú), és nem voltam elájulva tőle, szóval nem igyekeztem annyira, hogy a polcomra kerüljön az új regény. Aztán karácsonyra kaptam könyvutalványt, és akkor már nem volt kérdés, hogy mire fogom levásárolni. Na most vagy az van, hogy ez nem eléggé murakamis, vagy nem az a Murakami, amit én szeretek, vagy pedig az a szomorú eset áll fenn, hogy kezdek kinőni az író iránti elfogult rajongásomból. Ez utóbbinak nagyon nem örülnék, mert igazán megnyugtató érzés (volt), hogy van egy biztos pont, egy író, akinek a könyveit bármikor elővehetem, oda-vissza fogom őket imádni. Kíváncsi vagyok, hogy mit szólnék most egy Világvégéhez, de nem merek kísérletezni, maradjon meg úgy az emlék, ahogy van. Arra természetesen képtelen lennék, hogy nekiálljak szidalmazni Murakamit, de ez a regény nálam abszolút bekerült a felejthető olvasmányaim kategóriájába. Már-már erőltetett, és közben túl hétköznapi. Hiányoltam belőle azt a misztikumot, amit kizárólag ez az ember tud belevinni a szövegeibe, és közben rájöttem, hogy nagyon örülnék, ha egyszer végre egy más típusú, nem magányos ember lenne már az egyik regényének a főhőse. Érdekes dolog arról olvasni, hogy egyes emberek hogyan küzdenek meg (vagy hogyan nem) az egyedülléttel, de ez már megvolt párszor. A magányos ember Murakami könyveiben olyan, mint Jodi Picoult-éban a tárgyalótermi jelenetek. A főhős finnországi kiruccanását különben kimondottan élveztem.
Annak ellenére, hogy 2013 végén kijelentettem, hogy nem zavar, hogy kevés magyar szerzőtől olvasok, idén már három hazai szerző könyvén túl vagyok: egy pöttyösön, egy útinaplón illetve D. Tóth Kriszta Jöttem, hadd lássalak című regényén. Ne kérdezzétek, mi vett rá, hogy a kezembe vegyem, na jó, közben rájöttem: megnéztem egy interjút az íróval, és egyszerűen kedvet kaptam hozzá. Szokatlanul friss és üde színfoltja ez a magyar irodalomnak, pedig témáját tekintve messze nem vidám, a fele a haldoklásról szól, a másik fele pedig egy olyan életről, ahol a főhős, Kriszta anyja sokszor gondolt arra, hogy nyomni kéne egy Crtl+Z-t, mert az unalmas, kisvárosi életnél ő többre és valami sokkal izgalmasabbra lett volna ő hivatott. Bele sem merek gondolni, hogy milyen érzelmi hullámvasút lehetett megírni ezt a történetet, D. Tóth Kriszta arra vállalkozott, hogy belemásszon a fiatalon elveszített édesanyja fejébe, és rajta keresztül láttassa a hetvenes évek fiatalságát, a döntések súlyát, a kaposvári élet egyhangúságát, a testi és a lelki fájdalmat. Azt hiszem, hogy pont azért szerettem ezt a könyvet, mert hiányzik belőle az az ecetízű, cinikus és hangyányit önsajnáltató és sértődött hangvétel, ami szerintem annyi kortárs magyar irodalmi mű sajátja. Tisztában vagyok azzal, hogy ezen a téren elég hiányos tapasztalatokkal rendelkezem, mégis a felsorolt jegyek azok, amelyek távol tartanak a hazai írók műveinek olvasásától. A sok extrarövid mondatot és a folyton ismételt szavakat (pl. egzecíroz, brrr ettől már kiráz a hideg) leszámítva tetszik, ahogy D. Tóth Kriszta ír. A könyv trailerét pedig NE nézzétek meg, mert abból viszont tényleg csak a nyomasztó, fáradt levegő árad, hálistennek nem sok köze van a regénynek a lehangoló háttérzenéhez meg Kovács Patrícia szenvedő arckifejezéséhez. (Igaz, mindenki azt vesz ki magának egy történetből, amire fogékony, hát én már csakazértsem.)
A két félbehagyásomról csak röviden számolok be: a Csodaidők első részével hasonlóan jártam, mint a Trónok harcával: mindenki imádja, csak kb. én nem. Nem érdekelt a világ, amelyben játszódik, nem érdekeltek a szereplők, a nagy részük ellenszenves volt, a maradék meg unalmas. Nekem. Majdnem a feléig eljutottam, mire feltettem magamnak a kérdést, hogy mi a francnak fárasztom én magam ezzel?
Sokkal színvonaltalanabb könyv a Szellemjárás Alan Titchmarshtól. Nem tudom felfogni, hogy egy férfi hogyan írhat ennyire nyafogós, szenvelgős, mesterkélt stílusban (most képzeljétek hozzá, ahogy vágom a fanyalgó pofákat, mert azt teszem). Ha valaha felmerült bennetek az igény a könyv elolvasása iránt, most szólok, hogy ne vesztegessétek rá az időt, nem éri meg. Kizárólag a stílus miatt hagytam félbe, a két szálon és idősíkon futó történet pedig érdekes lehetett volna, de nem így, nem ebben a kivitelezésben.
A félbehagyós olvasóktól kérdezem: ti hogyan, mikor döntitek el azt, hogy félbehagytok egy könyvet? Én már annyira ismerem az érzést, amikor felmerül bennem a kétely olvasás közben, hogy na, ez nem biztos, hogy kell nekem. Normális esetben soha nem jut eszembe, de ha már egyszer befészkelte magát a gondolataim közé a félbehagyás lehetősége, nagyon nehéz onnan kipusztítani. Először dühös leszek, hogy már megint mennyi időt elvesztegetettem a nem megfelelő könyv olvasásával, aztán amikor meghozom a döntést, végtelenül megkönnyebbülök, de a méreg nehezen távozik (és ilyenkor általában magamra haragszom, hogy miért nem ismertem fel korábban a jeleket, vagy miért nem hallgattam az ösztöneimre, vagy ellenkező esetben mások véleményére - ez utóbbi a ritkább).
Kíváncsi vagyok arra, hogy ez nálatok hogyan működik, és hogy ez milyen érzéseket vált ki belőletek, szóval írjátok meg, ha vannak hasonló "élményeitek".
