2012-07-30

Szeretem a piadinát


Sajnos egyszercsak haza kell jönni Olaszországból, mondjuk a Ryanairből kiindulva péntek este tizenegykor nem gondoltam volna, hogy ez sikerülni fog, én többet ezekkel nem utazom, az biztos. Na de amúgy Itália még mindig gyönyörű, megvan a Piadineriám, sőt, már nyitottak azóta még egyet pár utcával feljebb, ettünk fél méteres pizzát, fincsi tésztákat, csokis-mentás fagyit, ittunk aperol spritzet, vörösbort, granitát, és ezeket a rendeléseket képes voltam olaszul lebonyolítani, ráadásul az egyik pincér még meg is dícsért! Sőt, egy másik is, úgyhogy örültem. Kicsit offolok, és felrakok ide pár képet, hogy én is eggyel többször gyönyörködhessem ezekben a gyönyörű helyszínekben!








De hogy ne legyek már annyira off, néhány könyves mondatot is elrejtek itt a végén. Egy Pisa-Cinque Terre vonatúton oda és vissza elolvastam az Elcseszett napok egy elcseszett bolygón-t Dimitri Verhulsttól. Nem hiszem, hogy külön bejegyzést fog érdemelni ez a 160 oldalas könyvecske, úgyhogy röviden itt róla annyit, hogy majdnem tetszett, de valahogy a pasi stílusa engem idegesít, egy kevésbé kritikus és bosszankodó hangnemmel szerintem sokkal nagyobbat ütött volna az egész sztori, pedig az alapötlet nagyon tetszett, mármint hogy bemutatja az emberiség történetét olyan szemszögből, hogy mekkora idióták is vagyunk. Tetszett a külső szemlélő típusú megközelítés, és az is, hogy nem nevezi nevén a dolgokat, helyszíneket és személyeket, ez a kettő így együtt nagyon jól működött, csak aztán még a befejezést picit összecsapottnak éreztem, úgyhogy van némi hiányérzetem a könyvvel kapcsolatban. 
Közben olvasgattam a Zombiháborút (azóta be is fejeztem, nagyonnagyon szuper könyv, olvassátok!!!), meg ma meghozta a futár a 14,000 things to be happy about-ot, úgyhogy ez már 14001 ok, mert nagyon boldog voltam! Ezzel kapcsolatban tuti lesz még poszt.
Én meg remélem, hogy valami Balatont beiktatunk még majd, mert hiába égtem szarrá a Tirrén-tenger partján, úgy érzem, kevés.

Max Brooks: World War Z - Zombiháború

Nem bírom, mikor valaki az irrális fóbiáival fáraszt. Olyan állatoktól és helyzetektől rettegnek, amelyek előfordulási valószínűsége elég csekély, persze az, hogy én meg a lepkétől félek, az közröhej tárgya. Mégis van nekem is irreális parám. (A lepke szerintem nem az, akárki akármit mond, kaptam már ezért eleget.) A zombik. Miért félnék a zombitól, amikor nincsenek? Nem tudom. Amióta láttam A holtak hajnalát, rohadtul parázok mindentől, aminek köze van az élőhalottakhoz, utálom ha a pasik zombis hörgő hangot adnak ki, de ez esetben képes vagyok a legdrasztikusabb terápiának alávetni magam: minél többször kell találkoznom velük! 
Legutóbb a The Walking Dead című sorozat volt műsoron, sokszor képtelen voltam odanézni. Aztán ráakadtam erre a könyvre, nem, nem tudtam, hogy lesz belőle film Brad Pitt-tel, most ébredtem csak rá, ahogyan képeket keresgéltem. 

Nagyon nem ezt vártam, és nagyon örülök, hogy nem azt kaptam, amit vártam. Szokásos világvége-hangulatú történetre számítottam, amelyben egy maréknyi ember próbál túlélni és aztán ott közöttük is történik mindenféle, de hű, hogy ez mennyire sokkal jobb volt így! Interjúkötetről van szó ugyanis, amelyben nincs semmi hatásvadászat, csak puszta tények az emberek szemszögéből - a világ minden tájáról, a háború utáni időkből. 
A fertőzés Kínában kezdődik (de jó, hogy nem Amerika!), először persze senki nem tudja, miről van szó, utólag meg mindenki okos. Figyelemmel kísérhetjük a járvány elterjedését, az emberek pánikolását, ahogy észak felé igyekeznek, majd a háborút is, és az újjáépítési, újjászervezési eseményeket. Az interjúalanyok között van izraeli, kínai, indiai, amerikai, dél-afrikai, ausztrál, orosz, kubai, dél-koreai, és katona, orvos, pilóta, űrhajós, filmes, káplán, tengeralattjáró tisztje, alelnök és átlagember. A vegyes mintának köszönhetően kiderül, melyik nemzet hogyan reagált a járványra, milyen eltérést okoztak a kulturális különbségek, és a más-más politikai és gazdasági berendezkedés, az eltérő vallások, a haderő különböző szintjei. Pont emiatt volt annyira reális az egész, mintha tényleg megtörtént volna, vagy mintha bármikor bekövetkezhetne. Észak-Korea például eltűnik, az emberek sehol, Dél meg spekulál, hogy mi lehet. Kuba óriási előnyre tesz szert a háború által. A párizsiak a város alatti alagútrendszerben bújnak meg. Mások várakat védenek. Indiában a Gangeszhez vonulnak "megtisztulni". Japánt evakuálják. Nem semmi meló lehetett Brooksnak összehozni ezt így, hogy egy teljesen fiktív történetből létrehozzon valami, ami ha jobban megnézzük, sokkal inkább non-fiction elemeket tartalmaz. 
Meg olyan részleteket, hogy leesik az állam. (Oké, oké, fikció, értem, de olvasás közben én ezt komolyan elhittem.)  Amikor jöttek a kvizlingek, akik gyakorlatilag a zombikat utánozó bekattant emberek, meg a többi pszichológiai háttérinfó akár a katonákról, akár a civilekről, akkor azért ledöbbentem. És nagyon nem bántam, hogy nem valami kívül-belül szupererős izomagyú gyökér főhősünk volt, aki mindent túlél és megcsinál, és semmit sem változik, csak néha közhelyeket puffogtat. 
A csúcs megint az ember, naná. Ahogy egymást pusztítják még ebben a káoszban is, a hülyeség díszpéldányai vagyunk, az biztos. "Kedvenceim" a vallási fanatikusok, akik szerint szűz lánnyal kell közösülni, és akkor az majd elhozza a megváltást, meg akik a saját gyerekeiket irtották "kegyelemből". Milyen nagylelkű! Pozitívum is akad bőven azért, nem kell félni, de az emberi birka jellem az mindig az élesebb helyzetben mutatkozik meg leginkább. 
A kedvenc interjúalanyom egy pilótanő, akinek tönkremegy a gépe, és ejtőernyőstül bezuhan a lousiana-i mocsárvidékre a zombik közé. A rádióján fog egy jelet, és egy másik nővel kezd el beszélgetni, aki folyamatosan instrukciókat ad neki a túléléshez, és gyanúsan sokat tud a pilótakiképzésről. 
Minden interjúból meg lehetne írni egy egész könyvet, mindegyik szereplő annyira érdekes és többnyire fontos szerepet töltöttek be a háborúban, vagy legalábbis izgalmas információkat tartogatnak a számunkra.
Ami nekem minden zombis történetből hiányzik, az a felépítésük, működésük pontos bemutatása. Azért már kezd összeállni a kép, de például egy darabig nem tudtam, hogy mondjuk ha nem jutnak húshoz és éheznek, akkor hogy élik túl, és ha túlélik, akkor minek annyit harapdálni? Ezt most sem értem még. Meg hogy az állatokkal mi van. Nekik is van agyuk, ők miért nem változnak át? Ja és nyilván ahány zombitörténet, annyi féle verzió, ezt már a vámpíros könyvekből-filmekből is ismerjük. A Walking Dead-ben mindenki fertőzött, a Holtak hajnalában rohangálós zombik voltak, itt meg csak úgy zombik.
Tényleg most tudtam csak meg, hogy jövőre lesz ebből film is, kíváncsi vagyok, hogyan oldják meg. Főleg azt, hogy a riporter az elején hangsúlyozza, hogy ő nem akar szerepelni ebben a történetben, inkább csak egy keretet adna az egésznek, a vásznon ez nem hiszem, hogy túlságosan megvalósítható. Remélem csak annyira lesz hollywoodi az egész, mint amennyire a könyv is amerikai.
Rég éreztem már olyat, hogy nem akarom, hogy fogyjanak az oldalak. Szívesen olvastam volna még egy-két történetet a zombi-apokalipszisről, mellesleg kedvet kaptam a háborús könyvekhez. Csak nem tudom, melyikkel kezdjem...
Sose gondoltam volna, hogy egy zombis könyv bekerülhet a kedvenceim közé, hát pedig sikerült neki!

2012-07-22

Vakáció!


Nem mintha nem lennének rendszeres 5 napos, egy hetes, vagy még hosszabb kihagyások a postjaim között, inkább csak örömömben írom ki, hogy nyaralás miatt se molyra, se ide nem jövök holnaptól, várom már, hogy olvasgathassam a jó sok Frisst! Vagyis nem várom, mert az azt jelenti, hogy akkor már itthon leszek, és szerintem nem fogok akarni hazajönni innen:

Pisa

meg innen:
Vernazza, Cinque Terre
meg innen:
Monterosso al mare, Cinque Terre
meg innen:
Lucca

Na jó, befejezem. Szép hetet mindenkinek!

2012-07-20

Brandon Hackett: Az ember könyve


Bevallom, eddig fogalmam sem volt, hogy ki az a Brandon Hackett, nekem az is csak akkor esett le, hogy magyar íróról van szó, amikor belülről is megnéztem a könyvet. Az azért nem titok, hogy nem sokat konyítok a sci-fi-hez, nem olvastam túl sokat, de a várólistámon azért ott sorakozik néhány darab, főleg a klasszikusabb fajtából. Tényleg egyre nyitottabbá válok a különböző, eddig számomra felfedezetlen műfajok iránt, de ami a sci-fi-t illeti, eddig csak Philip K. Dick-kel próbálkoztam, és szerintem az az ember annyira beteg, hogy nem tudom nem szeretni. Viszont mindig kicsit zavarbaejtőnek éreztem a regényeit - nem tudok rá jobb szót - és most valahogy hasonló hatással volt rám Az ember könyve is. 

Háromezer embert elrabolnak a Föld különböző pontjairól az idegenek. Elég vegyes társaság, különböző életkorok, nemzetiségek, személyiségek kerülnek egy helyre, és próbálnak túlélni, meg kitalálni, hogy mi történik velük. Életkörülményeik eléggé siralmasak, és természetesen a heterogén összetételnek hála, már az események kezdetekor kialakul az ellenségeskedés az emberek és a különböző csoportok között. A kezdetekben két narrátora van a történetnek, az egyikük Attila, a budapesti fiatal fiú, aki az mp3-lejátszóján található számokkal próbálja felidézni a távoli otthont. Összebarátkozik Aurival, a félig orosz, félig japán tízéves kislánnyal, ezt azonban a lány apja nem nézi túl jó szemmel. A másik nézőpont ő lesz, Jurij, nem valami szimpatikus fazon. Neki annyi szerencséje volt, hogy a lányával és volt feleségével együtt ragadták el az idegenek, de ez utóbbi különösebben nem hatja meg, szerintem sokat elárul a férfi jelleméről, hogy még ebben a szituációban sem tud megfeledkezni a sérelmeiről.
Egyébként is elég kevés a megnyerő karakter, nekem nem nagyon sikerült megszeretni egyiküket sem, illetve Auri jófej kiscsaj, meg azért egy-két mellékszereplő akad, akitől nem kapartam a falat.  
Nagyon ötletes Hackett, ebben a különös világban az idegenek illatokkal kommunikálnak, emellett végig úgy éreztem, hogy az általa létrehozott világ teljesen kerek és egész, ez a fajta képzelőerő engem mindig elvarázsol. Más kérdés, hogy nem állt túl közel hozzám, nem tudtam benne kényelmesen elhelyezkedni, de ez már az én problémám. Valamiért mindig zavarba jövök a fura lényektől, nem tudok velük mit kezdeni, bizonyos jelenetek pedig aztán majdnem kiverték a biztosítékot, de igyekeztem higgadt maradni. Tetszett, hogy ki így, ki úgy, de mindenki próbált kapaszkodni abba, ami megmaradt neki a Földről, legyenek azok egy könyv sorai, egy férj vagy egy gyerek emléke, vagy egy Adele-szám az mp3-lejátszóról. 
Nem akarok spoilerezni, ebben a könyvben nagyon sok minden történik, változnak a helyszínek, a szereplők, egyáltalán nem kiszámítható a történet. Szóval az eseményekről inkább nem írnék már semmit, szerintem az is csoda, hogy Hackett képes volt ezt összesűríteni alig 300 oldalba. Mivel röpködnek az istenítő blogbejegyzések meg az ötcsillagok a molyon, ezért újfent kissé zavarban vagyok, amiért nekem olyan nagyon nem sikerült megszeretni ezt a könyvet, szerintem még szoknom kell a műfajt. Vagy az is lehet, hogy mostanában már annyi YA-t meg lájtosabb könyvet olvastam, hogy újra fel kell vérteznem magam a felnőtt élet szörnyűségeivel szemben... Mostanában úgyis úgy elsüppedtem a saját idealizmusomban. 

2012-07-19

Baráth Katalin: A borostyán hárfa


"- Pumákat egzecíroz a Ligetben. Tavaly még csak perecet árult, de mostanra pumaidomárrá képezte magát. [...]

- No hallja, milyen zöldeket beszél maga! Hogy lenne egy internacionál spionnő pumaidomár? - érkezett a cáfolat.
- Spionnő? A mi Veronunk? Kitől hallotta ezt az országos oktondiságot?
- Se nem spionnő, se nem pumaidomár. A Magyar Királyi Államvasutaknál kapott állást. Mozdonyt vezet a Budapest-Konstantinápoly vonalon! Biztos forrásból tudom!"




   Így merje otthagyni az ember lánya két évre a szülővárosát, ami mellesleg elég kicsi ahhoz, hogy mindenki ismerjen mindenkit, és elég unalmas is, hogy az emberek a saját életüket ne találják kellőképpen szórakoztatónak, így az épp nem jelenlévőkét tárgyalják ki előszeretettel. Azóta, hogy Dávid Veron lelépett Budapestre, és a fenti foglalkozások helyett zsurnalisztának állt, Ókanizsán az égvilágon semmi nem történt, Veron is csak a legjobb barátnője közelgő esküvőjére érkezett haza. Minden egyhangúság ellenére szembesülnie kell azzal, hogy az élet nem állt meg, és van, aki túllépett az ő távozásán. Pedig a leányzó egészen kikupálódótt, és kezdi feladni korábbi reformista nézeteit, és hajlandó lenne egy bizonyos férfi mellett lecövekelni. 
Már a hazafele úton megmutatkozik, hogy Veron túl sok Conan Doyle Artúrt olvas, úgy tűnik, kicsit mániája lett az összeesküvés-elmélet gyártás, de nem titok, hogy a későbbiek során jól jön még ez a fajta hozzáállás. 
Most is lesz ugyanis egy hullánk, vagy akár több is, és mint minden rendes krimiben, a rendőrség nincs a helyzet magaslatán, úgyhogy Dávid Veron újfent felcsap magánnyomozó-kisasszonynak, és minden tehetségét bevetve igyekszik megtudni, hogy ki követte el a rémes bűntettet, ezzel egy időben pedig kénytelen saját magát is mentegetni, mert erősen gyanúba keveredik. 

Ókanizsán szakad a hó és baromi hideg van, jól is esett a kánikulában ilyesmit olvasni. Az előző két résszel úgy voltam, hogy pont a krimis elemek érdekeltek legkevésbé, magasról tettem rá, hogy ki a gyilkos/emberrabló/akárki. Most viszont tényleg agyon izgultam magam, és mint egy rendes krimiolvasó, próbáltam szűkíteni a kört, hogy ki lehet a galád elkövető, persze nem találtam el. Igaz, minden krimivel úgy vagyok, hogy a megfejtés annyira nem is érdekel, a nyomozásról viszont imádok olvasni, csak hogy Baráth Katalin még az egészet megfejelte azzal, amit annyira kedvelek a regényeiben: egy borzasztóan élő, intenzív hangulatú környezetet teremtett csodálatos szóképekkel, mondatokkal tűzdelve. Közben pedig egyértelművé válik, hogy az író szakértője a kornak, mindezt történelmi utalásokkal és a hajdani életstílus részletes bemutatásával bizonyítja. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg munkát fektet a regényei megírásába, tökéletesen felépíti ezeket a műveket. 

Nem tudom eldönteni, hogy A türkizkék hegedűt vagy ezt szerettem-e jobban, az előző rész helyszínei teljesen elvarázsoltak, viszont jó volt "hazatérni", újra találkozni ezzel a pletykás bandával, anyu húslevesét kanalazni, cukrászdába járni és a télikertben ücsörögve narancshabos süteményt villázni, és persze gyanúsabbnál gyanúsabb emberek nyomába eredni. Akárcsak a többi Dávid Veron-sorozat kedvelő, én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy a következő történet hol játszódik majd, meg persze hogy mi lesz a big lávval! Örülök, hogy Baráth Katalin ilyen termékeny, hogy most már évente ad ki újabb olvasnivalót, remélem, a következő könyvhétre is meglep minket valami finomsággal.

2012-07-18

I don't always buy books, but when I do...


   Szóval én azért nem vásárolok könyvet, mert már nem tudom hova tenni. Pedig szép nagy házunk van, de a közeljövőben majd lehet, hogy mozgósítanom is kell a könyvtáramat, és ahova viszem, ott biztos, hogy nem lesz hely ennyinek, illetve szükség lesz majd egy böszme nagy polcra, vagy kettőre. Egyébként ez a kisebb problémám. Sajnos van egy olyan berögződés az agyamban, hogy a könyvek, amik itthon kuksolnak a polcon, azok a vésztartalékaim. Imádom a könyvtárakat, és folyamatosan igénybe veszem őket elég intenzíven, úgyhogy örülök, ha az ott szerzett zsákmánnyal végzek időben, nem hogy még az itthoniakkal is foglalkozzam... Tudom, nem valami reális, hogy leég a város összes könyvtára, vagy hogy beüt az apokalipszis, és egyszer csak nem lesz itthon olvasatlan könyv, de ez nálam hasonló érzés, mint hogy nem hordom a kedvenc ruháimat túl gyakran, mert a megfelelő pillanatra tartogatom őket, ami persze nem nagyon szokott elérkezni.

   Annyi az aktualitása ennek a posztnak, hogy az Alexandra galád módon leárazott kismillió könyvet, és annyira felbosszant, hogy ez nem tud kellőképpen felvillanyozni! Tegnap betértem az egyik üzletükbe, és nyilván találtam soksok finomságot, de úgy kellett rábeszélnem magam arra, hogy legalább egyet megvegyek. (Lehet irigykedni.) Én nem a pénzt sajnálom ezekre, amilyen olcsón hozzá lehet jutni egy-egy darabhoz, hülye is lennék sajnálni... Nem tudom, mit sajnálok, a helyet, azt, hogy ott fog porosodni a többi szerencsétlennel együtt a polcomon, vagy a papírt... (tudom, ez olyan, mint hogy hiába vagyok vegetariánus - nem vagyok - attól még meghal az az állat), szóval ez a birtoklási vágy rajtam cseppet sem uralkodott el, inkább egyre inkább kiveszik belőlem. 


A könyv, amire rábeszéltem magam Sherman Alexie-től a Junior, egy indián naplója, de ezt is miért vettem meg? Mert vannak benne rajzok. Mint egy óvodás, olyan vagyok, sebaj. 
Viszont! A bookdepository-ról megrendeltem végre azt a könyvet, ami után olyan régóta vágyakozom, és biztosan nem fog szembejönni a városi könyvtárban, ez pedig a 14,000 things to be happy about. Húú de boldog leszek, amikor becsönget vele a futár, hú de nagyon.  

2012-07-12

6 könnyed könyv a napozóágyhoz



Nem jellemző mondjuk, hogy a fél nyarat vízpartokon, strandon tölteném, de amikor mégis, sikerül olyan könyveket beválasztani, amelyek cseppet sem passzolnak egy laza nyári limonádézós-barnulós délutánhoz. Persze nem tudom, ki kezdte el terjeszteni, hogy a nyaraláshoz lájtos olvasmány illik, de arra emlékszem, hogy mikor Nicoló Ammaniti Magammal viszlek című pettyet lehangoló regényét olvasgattam a Balaton-parton, nem feltétlenül éreztem azt, hogy most aztán kicsattanóan jó kedvem lett. Az egyetlen "komolyabb" könyv, ami eddig bejött ezen a téren, az Robert Merle-től az Üvegfal mögött, amit a gironai reptéren olvasgattam, aztán lehet csak megszépültek az emlékek, nem tudom.
Most mindenesetre összeválogattam néhány könyvet, ami nem vágja haza az ember idilli, napsütés által keltett hangulatát, és tökéletesen ideális olvasmány lehet két pancsolás között. (Aztán persze felőlem mindenki azt olvas, amit akar, ott, ahol akar, és félreértés ne essék, az itt felsorolt műveket nem degradálni akarom azzal, hogy nem elég nehéz olvasmány egyik sem, általam kedvelt, kellemes atmoszférájú könyvekről van szó.)


A fekete zongorát magam is olvastam a napon lustálkodva, jelenleg pedig A borostyán hárfa van műsoron, csak abban meg folyton esik a hó és mindent átjár a fagy. Igaz, másra sem vágyom jobban ebben a dögmelegben, mint egy kiadós hóesésre, de amíg a nyarat próbáljuk élvezni, addig A türkizkék hegedű tökéletes választás a maga balatonfüredi és adriai helyszíneivel, limonádéival, beszédes olaszaival. 

Harris bizonyos könyveit nagyon szeretem, kedvenceim között a legkedvencebb a Szederbor. Ahogy meglátom ezt a borítót, hallom, ahogy sziszegnek a pezsgő bortól az üvegek, és egyből melegem lesz a francia nap sugaraitól. Valamiért szeretem az ilyen "angolszász területekről költözzünk a mediterráneum országaiba"-típusú könyveket, főleg ha ahhoz házkivakarás és finom ételek is párosulnak. A Szederbor még ennél is sokkal több, igazi keserédes remekmű Joanne Harristől. 

Durrell az emberrel még a pókot is megkedvelteti. (Én amúgy is szeretem őket, de hátha valaki nem.) Az író családja is a ködös Albionból költözik a napfényes Korfu szigetére, ahol a kicsi Gerry nem csak a helyi állatvilág szereplőit vizslatja, és mutatja be ebben a művében, hanem kiterjedt rokonságának és a család baráti körének oszlopos tagjait is megismerteti velünk. Nem semmi család, szerencsére a regény végeztével nem kell búcsút vennünk tőlük, a korfui eseményekről további tudósításokat olvashatunk a Madarak, vadak, rokonok és az Istenek kertje című könyveiben. 



Ez a háromrészes sorozat/trilógia/akármi nagy kedvencemmé vált olaszmániám virágkorában. A toszkánás részt mindenképpen újra kéne olvasnom, mert azóta volt néhány közös élményem a környékkel, illetve most el is döntöttem, hogy a másfél hét múlva esedékes itáliai utazásunkra magammal viszem. Nem olvasni megyek, persze, de egy kis tengerpartozás biztos lesz, addig is ötletet meríthetek a másnapi úticélt illetően (nem mintha nem lenne már most egy rakás elképzelésem.)

Valami fura vonzalom régóta fűz Törökországhoz, főleg Isztambulhoz, de sajnos még nem jártam ebben a csodálatos városban. A Boszporusz Hotel egy meglehetősen szórakoztató krimi, emellett - nem túl friss emlékeim szerint - olyan lelkesedéssel mutatja be Isztambult, hogy még inkább beleszerelmesedtem, és már az is felmerült bennem akkor, hogy ebbe a városba megyek erasmusolni (azért nem bánom, hogy nem így történt.) Sajnálom, hogy az írónő több regénye nem jelent meg magyarul, csak mert egyébként állítólag nem ez az egyetlen.



És ha már krimi, a műfaj nagyasszonyát se hanyagoljuk, maximum akkor, ha nyári úticélunkat vonattal közelítjük meg. Bár bennem nem alakult ki semmiféle para a vonatos közlekedéssel kapcsolatban azután, hogy elolvastam ezt a remekművet, inkább lelkesítően hatott rám, és minden vágyam azóta is (korábban is), hogy felüljek az Orient Expresszre és végigutazzam vele a fél kontinenst. Nálam egyelőre ez a krimik csúcsa, pedig azt gondoltam, hogy a Tíz kicsi négert semmi sem múlhatja felül.

2012-07-10

Ally Condie: Matched - Egymáshoz rendelve


Lassan egy éve szolgál engem az annyira nagyon nem okos okostelefonom, és ugyan folyamatosan nyomkodom, de hosszú távon nem köt le, mivel minden játékot - igen, még az Angry Birds-öt is - fél óra leforgása alatt megunok. És úgy tűnik, sok-sok hónap kellett ahhoz, hogy rájöjjek: akár e-könyveket is tehetnék rá, és unalmas perceimben nem kéne újra meg újra megnyitni a fészbukot, hátha történt valami, vagy nézegetni, hogy az elmúlt tizennyolc másodpercben töltött-e fel valaki fotót az instagramra, hányadik vagyok a foursquare-leaderboardon, satöbbi. 
Ez a kis bevezető azt a tényt készítené elő, hogy igen, elolvastam életem első e-könyvét (nem, nem akarok e-book-olvasót még mindig, mert azt is cipelni kell), és várakozásaimmal ellentétben nem tartok ki a konzervatív nézetem mellett, miszerint egy könyv az papírból van és kész. Na ebbe mélyebben nem kívánok belemenni, majd talán egyszer, de most nézzük, hogy hogy is tetszett a katacitának ez a Matched. 

Újabb disztópia, újabb YA. Úgy érzem, ezeknél már érzelmi alapon döntök, nagyon egyformának tűnnek egy idő után (mert nagyon egyformák) és valami vagy megfog bennük, vagy nem. Jelen esetben az előbbi történt, annak ellenére, hogy ez tényleg nagyon YA, és azon belül is inkább Y, mint A, nagyon közel került hozzám a Matched világa.
A történet a tökéletes, hibátlan Társadalomban játszódik, ahol minden központilag irányított, ezáltal nincsenek betegségek, nincsenek problémák. Elvileg. A hivatalnokok döntik el, hogy mit eszel, kivel éled le az életed (feltéve, hogy nem akarsz szingli maradni), és azt is, hogy mikor halsz meg. Cassia épp a Párosító Bankettjére készül, ez az az alkalom, amikor minden tizenhét éves megtudja, "kit dob neki a gép". Mert nagyjából tényleg erről van szó. A lány olyan szerencsés, hogy a legjobb barátját, Xandert jelölik ki párjául, míg a legtöbben a Bankett alkalmával látják először leendő "szerelmük" képét. Amikor viszont Cassia otthon a Xander adatait tároló mikrocsipet tanulmányozza, hirtelen egy másik, ismerős fiú képe villan fel a képernyőn. A Társadalomban a hiba egyszerűen lehetetlen, most mégis megtörtént, és természetesen jól össze is zavarja a lány érzéseit. 
Cassia eddig abban a tudatban élt, hogy az őt körülvevő világ úgy nagyszerű, ahogy van, hiszen nincsenek igazából problémák, minden előre eldöntött, nincs bizonytalanság, munkanélküliség, betegség, stressz, ilyesmik. Nincs viszont szabad akarat sem, és erre szép lassan Cassia is ráébred, az olyan nagyon tökéletes világ egy idő után megmutatja az árnyoldalait is. 

Elismerem, hogy néha picit csöpögősre sikerültek a szerelmi jelenetek, párbeszédek, és mi sem áll távolabb tőlem, mint a nyál és a ragacs, de Ally Condie remekül és valóságosan ábrázolta a reménytelen szerelmet. Normális világunkban magunk választhatunk párt, mégis éltem át valamelyest hasonló érzést, (szerencsére heppi enddel végződött...), így teljesen bele tudtam élni magam Cassia szerepébe, átéltem a vágyakozást és a reménytelenséget, amit ő is. 
Mondanom sem kell, hogy a lány szemszögéből figyelhetjük az eseményeket (jelen időben, naná, nem mintha engem ez zavarna...), és a szavak valóban egy tizenhét éves naiv kislány szavai, aki most kezd tudatára ébredni. Tény, hogy ebből kifolyólag elég egyszerű a stílus, de azt hiszem, ezt már megszokhattuk a hasonló jellegű könyveknél, viszont teljesen reális képet nyújt ezzel egy fiatal lány lelkivilágáról, érzéseiről. 
A környezet, amit Condie megteremtett, nagyon intenzív hangulattal bír, úgy érzi az ember, hogy itt minden fekete és fehér (nem szó szerint, nyilván), és minden szögletes, szimmetrikus, tökéletes. Igazán elgondolkodtató, hogy egyrészt, mi a jobb az emberek számára: a bizonytalan élet önálló döntésekkel, vagy a biztos jövő szabad akarat nélkül, másrészt, hogy valóban a társadalom érdekében vezették-e be a szabályokat, vagy ezzel óvja a legfelsőbb hatalom önmagát.
Igaz, hogy a Matched a cselekmény szempontjából nem túlságosan eredeti, én mégis a jobbféle disztópikus YA-regények közé sorolom, és biztosan el fogom olvasni a trilógia másik két részét is (persze egyelőre majd csak a Crossed-ot, mivel még csak az jelent meg.)

2012-07-06

John Green: Katherine a köbön

"Café Sel Marie volt a neve, itt szolgálták föl a legjobb kávék egyikét Chicagóban, ami Colin számára semmit sem jelentett, mivel nem szerette a kávét. Ő a kávé ötletét szerette, a meleg italt, amely energiát ad, és évszázadok óta a kifinomultsággal és az értelmiségi léttel áll összefüggésben."

Nem hiszem, hogy a legjellemzőbb mondatokat ragadtam ki a könyvből, de mivel régebben én is hasonlóan viszonyultam a kávé intézményéhez, ezt megjegyeztem magamnak. 
Az Alaska nyomában az egyik kedvenc könyvemmé vált tavaly nyáron, azóta is vágyom egy hasonló könyvélményre, úgyhogy gondoltam, ha John Green egy másik regényével próbálkozom, nagyon nem lőhetek mellé. 

Ennek a történetnek a főhőse Colin Singleton, éppen dobta a csaja, nevezetesen 19. Katherine. Ezt a lányt 18 másik Katherine előzte meg, a kapcsolatok pedig rendszeresen úgy értek véget, hogy a K-k szakítottak szerencsétlen Colinnal. Mert ez a srác tényleg kicsit szerencsétlen, ugyanis túl okos. És felesleges adatokkal gyötri a környezetét, emellett anagrammákat gyárt, valamint állítása szerint nem tudja, hogyan lehet elérni, hogy valaki kedvelje őt. A szörnyű tragédia után barátjával, Hasszánnal nekivágnak a világnak, és egyenesen Tennessee-ig meg sem állnak! Ott felkelti az érdeklődésüket Ferenc Ferdinánd sírja (hiszen hol máshol nyugodna békében szerencsétlen trónörökös, mint egy világvégi tennesseei kisvárosban), és ismeretséget kötnek néhány helyi erővel. Közben Colin, a zseni próbálja meghatározni a kapcsolatok általános képletét, úgyhogy még csodálatos függvények is díszítik a könyvet. 
Már az Alaska nyomában olvasásakor megszerettem John Green stílusát, vicces, intelligens, mentes mindenféle hatásvadászattól, de valahogy az a könyve inspirálóbb volt, és - nyilván a kissé nyomasztó témának köszönhetően is - erősebb hatással volt rám. Ezt a regényt picikét összecsapottnak éreztem, a karakterek sem lettek a szívem csücskei, igazából semmilyen érzést nem váltott ki belőlem az egész, legfeljebb csalódást az Alaska után. Meg csodálkozást, hogy ennek a Colin gyereknek hogy volt eddig 19 nője??? Aztán persze kaptam rá választ a könyv vége felé, sőt Green a függvényeket és képleteket is hosszasan magyarázza a függelékben. Érdekes, mert szeretem a kockákat, de Colin nem az a vicces, antiszociális kocka, akiket én annyira bírok.
Ez a lepukkant kisvárosi miliő különben borzasztó lehangoló tud lenni, de már csak azért elmennék egy ilyen helyre, hogy betérjek egy rendes amcsi greasy spoon-ba, és tömjem magamba a brutál hamburgereket és szép nagy adag epres shake-et kortyoljak hozzá színes szívószállal. A lényeg, hogy ezeknek a fiúknak ide kell eljönni ahhoz, hogy ráébredjenek erre-arra az életükkel kapcsolatban, és az is kiderül, hogy Colin életében lesz-e vajon olyan lány, aki nem a Katherine névre hallgat. 
Tervbe vettem amúgy John Green azon könyveit is, amelyek még nem jelentek meg magyarul, úgyis kéne angolul is olvasgatnom. Az író molyos polcáról lehet szemezgetni.

2012-07-05

Checklist - 25 könyv



Múltkor már posztoltam egy checklistet, és egyből kedvet kaptam ahhoz, hogy legyen egy sajátom is, amit a magam ízlésére formálhatok. Ezt a 25 könyvet még nem olvastam, viszont úgy gondolom, őket egyszer illene, és még kedvem is van hozzájuk, úgyhogy ha valami normálisabb nyomtató közelébe kerülök, kinyomtatom szépen a listát, és mehet ki a falra/ajtóra/parafatáblára, aztán indulhat a pipálgatás! Lopni szabad.

2012-07-04

Veronica Roth: A beavatott

Még mindig disztópia. Egyelőre nem tudok nekik ellenállni, pedig mostanában szinte mást se olvasok (na jó, ez így nem teljesen igaz, de elég durva az arány). Emiatt önkéntelenül is hasonlítgatni kezdek, és már így a bevezetőben ellőném azt a tényt, hogy szerintem ezt a könyvet lehet is mihez.
Akármi is történt a világban, Beatrice Prior egy olyan társadalomban él jelenleg, ahol az embereknek tizenhat éves korukban dönteniük kell, hogy az öt csoport melyikéhez akarnak tartozni: az Önfeláldozókhoz, a Bátrakhoz, a Barátságosokhoz, a Műveltekhez vagy az Őszintékhez. Az eseményekbe a döntési ceremónia napján kapcsolódunk be, amikor Beatrice-en és még sok hasonló tizenhat évesen egy szimulációt futtatnak le, hogy kiderüljön, melyik csoporthoz tartozik. Az eredményt azonban nem kötelező figyelembe venni, a fiatalok választhatják azt az opciót is, hogy a családjukkal maradnak. 





Beatrice is dönt, ám hamar kiderül, hogy ez elég komoly következményekkel jár, még a Csoportnélküliség veszélye is fenyegeti. Nehéz spoilermentesen írni erről a könyvről, úgyhogy a sztoriba nagyon nem megyek bele ennél mélyebben, bár elég hamar kiderül minden úgyis. Viszont az egész sztori olyan ködös, de nem a jó értelemben; olyan érzetet keltett bennem, mintha az írónő (aki egyébként 24 éves, igaz tudom, ennek nem feltétlenül van jelentősége) lusta lett volna kidolgozni a történet hátterét. Olvasás közben szeretem azt érezni, hogy az író benne él a kis világában, amit önmaga teremtett, de jelen esetben úgy éreztem, hiányzik az alap, és az egész pikkpakk össze tudna omlani. Számomra nem derült ki, hogy mi tartja össze ezt a társadalmat, amellett, hogy a - szerintük - 5 legfontosabb erény köré csoportosítják az embereket. Ha nem lenne ennyi YA-disztópia és/vagy minimum öt évvel fiatalabb lennék, talán nem tűntek volna fel ezek a hiányosságok, így viszont azt gondolom, ez a regény sehogy sem tud kitűnni a jelenleg annyira népszerű könyvek közül. Sok elem ismerős volt az Éhezők viadala-trilógiából, emellett a "Beharapom a számat"-kifejezés legalább százhússzor szerepelt a sorok között, egy idő után már az őrületbe kergetve ezzel az elégedetlenebb énemet. Tris egyébként jófej csaj, komoly személyiségfejlődésen/változáson megy keresztül, amit VR szerintem jól ábrázol, illetve a többi karaktert is érdekesnek tartottam. És amiért még egy nagyon szubjektív pirospont jár a könyvnek: amikor a félelmekről volt szó, hogy kinek hány van, és melyek azok, arra gondoltam, de vicces lenne, ha az én eszement fóbiám is szerepelne majd a könyvben. Így nem csoda, hogy Christinával együtt én is sikongatni kezdtem, amikor egy lepke kezdett el a feje körül szálldosni! (Tegye fel a kezét, aki még betegesen irtózik a lepkétől, jó nem vagyok meglepve, hogy nincs más rajtam kívül.)
Valószínűleg majd a pillanat hevében fogok dönteni, amikor a második rész is elérhető lesz magyarul, hogy nekiállok-e vagy nem, egyelőre úgy érzem, ehhez a történethez már nagylány vagyok, nekem ennél sokkal több kell, hogy valami levegyen a lábamról.