2013-06-28

Miről beszélek, amikor futásról beszélek?

Ha olvastatok már Murakamit, bizonyára feltűnt, hogy könyveinek hősei többnyire egészséges életmódot folytatnak, futkároznak, úsznak, konditerembe járnak és (nyilván) japán kaját esznek - szerencsére az író sokszor az elkészítésükbe is röviden beavat minket, többek között ezt is imádom a regényeiben. Nem titok, hogy Murakami lételeme a futás, méghozzá rengeteget fut. 
Én az a fajta ember vagyok, aki már attól izzad, ha belegondol abba, hogy milyen lehet átélni egy félmaratont, és a Tour de France-ot nézve is megemelkedik a pulzusom. (Már most is érzem, hogy kapkodom a levegőt.) Úgyhogy a hosszútávfutás és társai számomra olyan fogalmak, amelyek szerintem emberfeletti teljesítményt igényelnek, és kérnék mindenkit, akit érint, hogy ne sértődjön meg, de valamiféle perverziónak tartom ezen tevékenységek aktív művelését, mert egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valaki, aki épp a harmincnyolcadik kilométerét futja aznap, komolyan élvezi a pillanatot. Volt egyébként egy olyan hátsó szándékom a könyv olvasásával, hogy inspirációt, biztatást vártam tőle, hátha kedvet kapok ahhoz, hogy fussak pár kört időnként a lakásunktól nagyjából 50(!) méterre található tavacska körüli pályán. 

Már most leszögezem: nem kaptam kedvet. Legalább is ettől a könyvtől nem. Abban biztos vagyok, hogy ha húznánk egy egyenest, amelynek az egyik végén ott van a hosszútávfutás, akkor én a másik végén lennék megtalálható. Közöm nincs hozzá, a személyiségem tökéletes ellentétben áll egy hosszútávfutóéval. Murakami is párhuzamot von a futás és a mentalitása, munkakedve, teljesítménye között: a sport közben megtapasztalt kitartása az írásban, a munkájában is kitartásra készteti. Mondhatjuk azt is, hogy az életmódja egyáltalán nem hajaz egy íróéra, önpusztításnak, hektikusságnak nyoma sincs, a napirendje szervezett, beosztja az idejét, ez pedig egyértelműen tükröződik a regényeiben. Azt hiszem, pont ezt szeretem bennük annyira: a tudatosság kézzel foghatóan jelen van a könyveiben, a hősök általában érdekes, különös emberek, mégis árad belőlük a már-már irreális mértékű kiegyensúlyozottság. Ott van például az 1Q84 főhősnője, Aomame, aki hónapokat tölt el egyedül egy lakásban, ennek ellenére nem csavarodik be, élvezi az egyedüllétet, megszervezi a napirendjét, és a magány nem tudja kibillenteni az egyensúlyából. 
Kíváncsi lennék, hogy vajon Aomame karakterének van-e valami köze ahhoz a nyújtásra specializálódott személyi edzőhöz, akit Murakami a futós könyvében említ.

A könyv szerintem kifejezetten demotiváló lehet egy hozzám hasonlóan lusta dög számára, olvasás közben nagyon kevésnek éreztem magam, mert tényleg nem a kitartásomról vagyok híres, és sokszor meggondoltam, hogy érdemes-e egyáltalán lemennem a futópályára, hiszen sosem fogok maratont futni, de még a 10 kilométert sem valószínű, hogy célba veszem. 
Egyébként lementem. Murakaminak azonban az égvilágon semmi köze nem volt ehhez, sőt inkább azt mondanám, hogy a könyv elolvasása ellenére is elmentem futni. Fél óra volt az egész, de halálra untam magam (zenével nekem nem nyerő ez a tevékenység), viszont legalább büszke voltam magamra, hogy ez is megvolt. Arra gondoltam, hogy ha vennék egy gyönyörű és viszonylag drága futócipőt, az talán plusz motivációt jelentene, csak nem hagynám állni a szekrényben.

Ha hiszitek, ha nem, én most komolyan elfáradtam, pedig igazán nem írtam sokat a futásról. Úgy érzem, hogy a pulzusom az egekben van, és fáradnak az izmaim. Lehet, hogy elég lenne elméletben rohangálnom, és akkor is hasonló kalóriamennyiséget égetnék el. 

Érdemes volt elolvasnom a futós könyvet, de csak amiatt, hogy így közelebb kerültem kicsit a kedvenc írómhoz, csepegtetett némi infót halandó életéről - ezt mondjuk a regényeiben is megteszi, csak nem ennyire közvetlenül. Azért én várom a következő fikciót, remélem a Geopen meghallja a kívánságomat.

2013-06-25

9 könyv, amit elolvasok a nyáron

Ez az első nyaram, amikor nem élem át a nyári szünet felszabadító érzését, nem gördülnek le rólam nehéz kövek a vizsgaidőszak után, de ahogy elnézem néhány barátnőm kínszenvedését a záróvizsga miatt, hát nagyon nem hiányzik az egész. A nyári szünet viszont egy kicsit igen - habár betöltött éveim számának előrehaladtával egyre nehezebben viselem, amikor 30 fok fölé kúszik a hőmérőben a higany, szóval most kifejezetten örülök a hidegnek és a szürke égnek (csak szél ne lenne).
Legjobb lenne elvonulni hetekre valami lakatlan szigetre, kókuszos naptej illata lengene körül, és rengeteg könyvet elolvasnék, amíg a pigmentjeim úgy döntenek, hogy ennél sötétebbé nem tudják már színezni a bőrömet. Ez egyelőre nem túl reális, de amíg ilyen csúnya idő van kint, legalább nem vágyom annyira a vízpartokra.  (Hétvégén meg nagyon nem kívánok ilyen helyekre menni, de azt hiszem, muszáj lesz, nagyon szeretném már átélni a fent leírtakat.)

Jobb híján úgy teszek, mintha 16 lennék megint, elképzelem, hogy a nyár az még mindig valami különleges dolog, és összeválogattam magamnak egy szép adag olvasnivalót, amelynek csak egy részletét közlöm itt. Tavaly is született hasonló poszt, akkor a hét tervezett könyvből hatot elolvastam, az Úton, szegény, kimaradt. (Nemrég nekiálltam egyszer, de első körben nem igazán sikerült ráhangolódnom, lehet, hogy az újabb fordítással kellene próbálkozni inkább, bár a régit olvasva dobtam egy hátast, mikor megláttam a hipszter szót!)
Nem kihívás ez egyébként, hanem egy terv, mégpedig az előjegyzéseimet és a kölcsönkapott példányokat (köszi, meseanyu :) ) fogja össze (de nehogy azt higgyétek, hogy le is fedi, és akkor a szokásos: hol vannak még az otthoni olvasatlanok?!)
Ahogy végignézek a listámon, a könyvek jó része is inkább egy 16 éves lányhoz passzolna, de nem tehetek arról, hogy mostanában különösen rámjött a YA-k utáni vágyakozás, úgy tűnik, én ezt nem tudom kinőni.

Alice Sebold: Komfortos mennyország

Régi elmaradásom ez a könyv, valahogy a címe mindig visszatartott az olvasásától. Milyen érdekes, hogy ahhoz már hozzászoktam, hogy mindenféle furcsa, képzelt lényről olvassak, holott tudom, hogy nem léteznek, de a mennyország szó mégis képes eltántorítani egy könyvtől... Igyekszem ezen felülemelkedni, ahogy például a Ha maradnék esetében is túlléptem egy, a számomra teljesen elfogadhatatlan jelenségen.

Isaac Marion: Eleven testek

Nesze, itt is vannak a képzelt lények. Beszippantott a zombik világa, kezdődött a Zombiháborúval, aztán nemrég elolvastam a Feedet is, és talán kezdem leküzdeni a zombifóbiámat (tudom, röhejes), bár azt nem tudom eldönteni, hogy akarom-e mondjuk a World War Z-t szélesvásznon (félek, hogy sokat ijedeznék, és attól is félek, hogy nagyon rossz lesz, az már a trailerből látszik, hogy a könyvhöz kevés köze van). Szóval jöhet a következő zombis regény, ez éppen egy vicces, kedves darab, állítólag.

Jenny Downham: Amíg élek

Utálom a bakancslistákat, ha azt egy olyan ember állítja össze magának, aki nem látja még, hogy mikor ér véget az élete. Már a szótól is kiráz a hideg. Más az, amikor egy fiatal lány haldoklik, és legnagyobb vágya, hogy minél előbb szexelhessen, plusz még egy-két hétköznapi tettet véghezvigyen. Kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből, bár úgy érzem, mostanában gombamód kezdenek szaporodni a fiatalon haldoklós, kicsit vicceskedő, közben nagyon szomorkás történetek.

Katherine Webb: Örökség

Hogy azért ne csak Young-Adult legyen a listán... A borító alsó fele nagyon tetszik, és hirtelen felindulásból jegyeztettem elő a könyvtárban. Olvastam néhány véleményt, kapott hideget-meleget, de annak ellenére, hogy sokaknak az írónő másik regénye, a Homály tetszett inkább, én erre vagyok kíváncsi, kifejezetten vágyom most úgyis valami lassú könyvre.


Daphne du Maurier: Ne nézz vissza!

Olvastátok már a Manderley-ház asszonyát? Ha nem, rögtön essetek neki, igazi mestermű, gótikus-misztikus, mellette pedig iszonyatosan fullasztó hangulatú könyv. Folyton keresem a hasonló jellegű regényeket. Most Daphne novelláskötetével próbálkozom, és bízom benne, hogy újra el tud kábítani valamivel. Velence már eleve plusz pont, remélem, hogy a borzongás sem marad el.

Stephenie Meyer: A burok
Nem érdekel, ki mit gondol, szerintem az Alkonyat, annak ellenére, hogy irodalmi értéke a nullához közelít, bizonyos szempontból kultikus sorozat, én az első részt egészen szerettem, ha a következőkről ezt már nem is tudom elmondani. Sőt, még a filmmel sincs problémám, se Pattinsonnal, az első részeket különben is általában szeretni szoktam a sorozatok esetében. A buroknak valószínűleg köze nincs a vérfarkasokhoz meg a csillogó vámpírfiúkhoz, érdekel, hogy Meyer mihez kezd egy teljesen más műfajjal.

Georges Simenon: Az özvegy

Nincs nyár krimi nélkül. Simenon még ismeretlen a számomra, úgy érzem, muszáj pótolni ezt az elmaradást is. Teljesen random böktem rá Az özvegyre, na jó, belátom,  hogy a borító gyönyörű zöldeskék színe némileg közrejátszott a választásban. És tudom, hogy ez nem is Maigret ráadásul, de ha ez bejön, akkor talán őt is sorra kerítem majd.
Ezek az Agavés borítók úgyis annyira csalogatók...


Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan

Múlt pénteken találkoztam néhány kedves győri mollyal, és meseanyu volt annyira drága, hogy elhozta nekem kölcsönbe ezt a régóta várólistás könyvet. Nagyon izgulok, egy picit még halogatom is az olvasását, de szerintem úgysem fogom sokáig bírni, és hamarosan belekezdek, mert a sok-sok lelkesedő értékelés meg például Amadea posztja a regényről nagyon felcsigázott. Azt hiszem, ez nem egy olyan könyv, amelyen az ember végigrohan, igyekszem majd nyugodt pillanataimban elővenni.

Antje Babendererde: Indigó nyár
Vajon ennek az írónőnek senki nem mondta, hogy változtasson nevet? Azt hiszem, sosem leszek képes megjegyezni a vezetéknevét, ez olyan, mint amikor az egyik vizsgám beugrójára afrikai és latin-amerikai országok hosszú nevű fővárosait magoltam. A modernkori indiánok élete mostanában elkezdte piszkálni a fantáziám, Sherman Alexie egyik könyvét be is szereztem tavaly, azóta is ott csücsül a polcon, pedig még édes rajzok is vannak benne. Az Indigó nyár meg állítólag tele van Jacobos utalással, merthogy a történet helyszíne nem más, mint La Push.


Azért ne higgyétek, hogy ennyi az egész. Nem teregetem ki az összes kártyámat, de annyit elöljáróban, hogy tegnap kezdtem olvasni A mennyország fogságábant, ami kicsit furcsa a maga karácsonyi hangulatával, mégis rendkívüli gyorsasággal elcsavarta a fejem, holott az előzményekre már egyáltalán nem emlékszem. (Szeretném újraolvasni A szél árnyékát, azt hiszem, annak idején nem értékeltem kellőképpen).
Annyit még hozzátennék, hogy a könyvtárban 6 könyvet lehet előjegyeztetni, kettőbe vagyok beiratkozva, és maximálisan kihasználtam a lehetőséget, emellett egy kupac otthon is vár az ágy mellett egy cipősdoboz tetején. Még mindig tobzódom a bőség zavarában, engem, mint bookwormöt ez éltet. Az édesem mondta, hogy ez a felhalmozás és válogatási kedv, amit produkálok az ő számára szerinte nem sok jót jelent a jövőre nézve. Megnyugtattam, hogy ő az én konstansom, a fix pont az életemben, a szívem koordináta-rendszerének origója, úgyhogy nincs mitől félnie.

Follow my blog with Bloglovin

2013-06-20

Szamóca-lányok és epres saláta

Nem szokásom könyveket újraolvasni, bár egy-két gyerekkori emléket néha szeretek feleleveníteni. Megtettem ezt például a Családom és egyéb állatfajtákkal, a Szeleburdi családdal, vagy mondjuk a Heidivel (ez utóbbira kár volt időt vesztegetni). A Szamóca-lányok úgy élt az emlékeimben, mint egy könyv, amit rettentően szerettem, bár nem igazán tudtam előhívni jeleneteket, de ezek ugye olvasás közben szoktak visszatérni, főleg ha ennyi év eltelt már a legutóbbi találkozás óta.
A nyár eleji hangulat, a meleg, a napernyők az erkélyeken, a vágyakozásom a vízpart után megkívántatta velem a Szamóca-lányokat. Meg persze az is, hogy a mini piacon, tőlünk nem messze isteni finom szamócát vásároltam több alkalommal is, és néha úgy érzem, mintha a város egyes utcáin is szamócaillat terjengene (nem tudom, mi lehet az a növény, aminek ugyanolyan szaga van).
Belevetettem magam a Négylevelű Lóhere tagjainak nyári kalandjaiba, de az a helyzet, hogy az égvilágon semmi nem volt ismerős ebből a történetből. Na jó, ez a lóherés név derengett, illetve az, hogy az egyik lányt Zsófinak hívják, de semmi több. Se Szigliget, se a stewardess nővér, se a geológus Kristóf, semmi. Én nem tudom, hol járt az agyam, amikor ezt olvastam, még csak azt sem használhatom kifogásként, hogy túl régen volt, hiszen a fent említett könyvekhez sem tegnap volt szerencsém, mégis volt pár flashback az újraolvasásnál.

Kicsit gyanakvóan közelítem már meg ezeket a klasszikus pöttyösöket és csíkosakat, több alkalommal csalódtam bennük felnőttként. Legtöbb esetben a didaktikusság a fő elrettentő tényező, szerencsémre Kertész Erzsébet cseppet sem volt kioktatós hangulatában, a regény párbeszédei egészen életszerűek, a karakterek pedig imádnivalóak. A négy lány a középiskola előtti nyáron töltenek el másfél hónapot egy szigligeti üdülőben, ahol részmunkaidőben főzőcskéznek, felszolgálnak, miegymás. Sajnáltam picit, hogy a strandolást nem vitték túlzásba, de így is sokat nosztalgiáztam, ha nem is a korábbi olvasás emlékén, de Szigligeten sokat pancsoltam én is kiskoromban. Nagyon szerettem a strandot, mert ugyan kicsike volt, de nyugis, lehetett kapni csavaros fagyit, és állandóan hekket zabáltunk. Hatalmas fák szolgáltatták az árnyékot, közöttük pedig ott magaslott a viharjelző oszlop, valószínűleg sokkal kisebb igazából, mint amire emlékszem. Igazán kedvem támadt leugrani a szigligeti strandra, főleg, hogy anyuék szerint isteni sült keszeget süt egy Oszi bácsi nevű büfés, aki minden alkalommal úgy üdvözli őket, mintha ezer éves barátok lennének. (Nagyon szeretnék már valami tóban pancsolni, napról napra jobban vágyom rá, már a bikiniben való mutatkozás problematikája sem érdekel).


Tudom, az eperszezon a végét járja, a nénik most már cseresznyét árulnak helyette, de azért ha kaptok még valahol, és netán ráuntatok mondjuk a tejszínhabos változatra, a turmixra vagy netán a csokifondüre, készítsetek epersalsát. Apró darabkákra vagdossátok fel az epret, ugyanezt tegyétek meg egy fél fej lilahagymával is, az utóbbit sózzátok be. Majd keverjétek össze, mehet rá balzsamecet, még só és csili is valamilyen formában. Elég fura kombó, de érdemes próbálkozni, szerintem fincsi, így még az édesem is hajlandó volt megenni az epret.


2013-06-17

Kukkants be a nappaliba!

Egészalakos fényképet még mindig nem szívesen közölnék a lakásunk egyik helyiségéről sem, viszont a hétvégén gyönyörűen sütött be a napocska a nappalinkba, és lőttem pár fotót. Kizárólag pici részletekre számítsatok, és sok-sok türkizkékre!



2013-06-14

Felhalmoztam

Hullámhegy tetején száguldok megint - már ami a bookwormitásomat illeti - ilyenkor pedig nem elég, ha a beérkezett előjegyzéseket hozom el a könyvtárakból (többes szám, igen), körül is kell néznem. Ez egyrészt azt eredményezi, hogy alig tudom beletuszkolni a táskámba a könyveket, másrészt pedig lásd alább a tornyot.


A Sült zöld paradicsommal már végeztem, egy igazán szeretetre méltó társaságot ismertem meg benne. Folyamatban van az Új nap virrad, de az a helyzet, hogy egyáltalán nem köt le. Olyan, mintha Moning elvesztette volna a kontrollt a karakterei fölött, az eredmény pedig érdekes. Akár jó is lehetne, de most épp nem tetszik ez nekem. A Jane Eyre eset viszont annál inkább! Szeretem, ha valami besorolhatatlan, legyen az könyv, film, akármi. A Jane Eyre eset pedig szerintem pont ez a kategória (és ezzel ellent is mondtam magamnak). A kupac tetején az ott egy Szamóca-lányok! Kiskorom nagy kedvence, bár semmire nem emlékszem belőle. Így a nyár elején rákívántam erre a csíkosra, bele is kezdtem már, alig várom, hogy végre ott lehessek a szigligeti Szamóca üdülőben. Most tényleg bizakodom, hogy felnőtt fejjel is tetszeni fog egy csíkos könyv, egyelőre nincs benne semmi idegesítő, bár nem hinném, hogy megúszom a Tanító Célzat felfedezése nélkül.
A halom alsó 5 darabjáról egyelőre nem tudok nyilatkozni, illetve hát a Klasszikus olasz konyhát végiglapoztam, de nem tűnik igazán autentikusnak (pedig a szerző olasz, legalábbis nagyon olyan neve van). Már az furcsa, hogy az ételeknél nem szerepel az elnevezésük olaszul. Az én személyes szűrőm viszont igazából a carbonara, és ezen nem ment át. Az még hagyján, hogy tejszínnel készítené, de hogy fokhagyma helyett hagymát tesz bele, azt nem tudom megbocsátani.
A kérdés a szokásos: hogy mikor fogok végezni ezzel a toronnyal? Remélem nem nagyon jegyezgetik elő őket (jó, a Moningot biztos, de azon igyekszem hamar átverekedni magam).
Közben rendeltem könyveket a bookdepositoryról, nagyon örülök magamnak. Meg az Európa akcióban beújítottam egy Gépnarancsot, de csak azért, mert 570 Ft volt, és nem a csúnya borítós.

Arról csak röviden emlékeznék meg, hogy az itthoni olvasatlanok mennyire áhítoznak arra, hogy olvassam őket, a tiszteletükre emeltem egy polcot a molyon. A Napos oldallal kezdeném.

2013-06-11

Képeskönyv

Mert már nagyon rég volt ilyen, és mert sikerült egy "kis" időt eltöltenem néhány könyves tumblr-ön. Igaz, a hetekben eluralkodott rajtam a kávéundor, épp ezért reménykedem, hogy az utolsó képen az ott tejes tea. Persze mi más lenne?




2013-06-10

The Black Book

Nem tudom, miért kínzom magam ilyenekkel.
Megvettem azt a tusfürdőt, amit a mesés, olasz életem első heteiben használtam. Ő az én madeleine-em. Kínlódtam a boltban, jó ötlet-e, ha beszerzem, hiszen tudja, hány madeleine maradt még a világban, ami egy szempillantás alatt 2009 őszébe repít? Mi lesz, ha egy flakon után elkopik ez a tulajdonsága?
Most már nem aggódom. Maradtak még morzsák szanaszét.
Itt csücsülök a youtube előtt, az említett tusfürdőtől illatozva, gondoltam, kerítek valami zenét olvasáshoz. (Alapvetően nem viszem túlzásba a zenehallgatást, nem tesz jót.)
Előszedtem egy fekete noteszt (nem, nem olyan fekete notesz), amit többek között akkor használtam. Itt egy oldal, a tetejére azt írtam, "azok a számok...".  Az előbb meghallgattam a Stone Cold Sobert, nem tudom, valaki emlékszik-e még rá egyáltalán. Közben kezemben a notesz, lapozgatom, tantárgynevek olaszul, bevásárlólisták, órarendek, a menza nyitva tartása, aztán egyszercsak elfogynak ezek a lapok, itt tértem vissza a valóságba. Utólag belegondolva nagy trauma lehetett.
Képes vagyok I Gotta Feelinget hallgatni, kérlek ne vessetek meg érte.
És, arra az esetre, ha netán a jövőben hasonlóan szeretném érezni magam, még egy lejátszási listát is összeállítottam.
Illatok, ízek és zenék, halálosan sivár lenne az életem nélkületek. Meg anélkül a néhány hónap nélkül is. Kimondhatatlanul örülök, hogy már akkor is írtam blogot, így nem veszik el az a sok minden, bár még így is azt érzem, hogy túl keveset dokumentáltam az egészből.  (Lehet kéne azért egy blogexport, mégiscsak freeblog!)

Volt már egy hasonló posztom régebben, ismétlem magam, ez van.

2013-06-06

Must-read checklistem - haladok!

Majdnem egy évvel ezelőtt összeállítottam egy saját értékrend által vezérelt listát azokról a könyvekről, amiket mindenképp szeretnék elolvasni, mert úgy érzek velük kapcsolatban, hogy ezek szükségesek a bookworm létemhez. Nem afféle illikmuszáj-lista ez, nincsen rajta a Háború és béke, és Nobel-díjas szerzők műveit sem erőltettem rá. Teljesen szubjektív, elegem lett az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz és egyéb mérvadónak szánt listákból. Bár találtam egyet, ami tetszett, erről sem érdekel minden, de ez inspirált arra, hogy elkészítsem a saját verziómat.
Már majdnem elfeledkeztem szegényről, a rajtuk szereplő regényekről meg végképp (mármint arról, hogy miket pakoltam rá). Pedig azóta történt némi előrelépés, úgyhogy beikszelgettem szépen azokat, amelyeket már elolvastam. És örülök, hogy elolvastam őket, még akkor is, ha nem volt mindegyik a szívem csücske.


Persze még van hova fejlődni, de nem kapkodok, nem szabtam időkorlátot, nem ez alapján választom a soron következő olvasmányt. A listákat viszont imádom, úgyhogy ha ezzel végeztem - nem mostanában lesz -, biztosan kitalálok magamnak egy újat.
Ti tartotok számon - akár fejben, akár papíron, akár virtuálisan - olyan könyveket, amiket mindenképpen szeretnétek elolvasni majd egyszer?


2013-06-03

Gillian Flynn: Holtodiglan

És mégis: nem akarok olyan kapcsolatot, ahol folyton csipkedjük egymást, a sértéseket viccnek álcázzuk, a szemünket forgatjuk, és „játékosan” marakodunk a barátaink előtt, remélve, hogy a saját oldalunkra tudjuk állítani őket egy vitában, ami őket a legkevésbé sem érdekli.

Gillian Flynn könyvei is azok közé tartoznak, amelyek szembejöttek velem párszor különböző külföldi tumblrökön (nem tudok leállni ezeknek a nézegetésével, aminek persze az a vége, hogy még tovább bővül a várólistám), de a magyar megjelenés után sokáig nem kapcsoltam össze a kettőt a fejemben. Aztán elkezdtek röpködni a maxos, lelkes értékelések, úgyhogy gyorsan kölcsönkértem a barátnőmtől, és még aznap nekiestem. Onnantól kezdve nem is tudtam leállni vele, de erről majd később. 

Amy és Nick egy harmincas házaspár, egy eldugott városkában élnek Missouriban, a Mississippi folyó mellett. Az ötödik házassági évfordulón Amy eltűnik, és a jelek arra utalnak, hogy akár a férj is közrejátszhatott mindebben. Az eltűnés utáni napokat Nick szemszögéből követhetjük, és ő maga sem feltétlenül oszlatja el a gyanúnkat, engem teljesen összezavart a mondataival. Meglehetősen utálható karakter, látszólag Amynek jutott a házasságukban az áldozat szerep, legalább is Amy naplóbejegyzéseiből - amelyek visszavezetnek egészen a megismerkedésükig - erre következtethetünk. Nick meglepően nyugodt, nem tört meg a felesége eltűnése után, mosolyog a kamerába, ez pedig a közvélemény és a rendőrség figyelmét is felkelti. Tovább bonyolítja a helyzetet az évfordulós kincsvadászat, ami egy hagyomány a pár életében: Amy minden házassági évfordulójukon feladványokat készít, amelyeket követve Nick eljuthat az ajándékáig. A játék idén sem marad el, viszont Nicknek most egyedül kell végigjárnia a különböző helyszíneket. 

Az első fejezetktől kezdve csodáltam Gillian Flynnt. Eleinte amiatt, ahogyan megtéveszti az olvasót, percenként változott az elképzelésem arról, hogy most akkor mi is történhetett valójában. Nickről egyáltalán nem tudtam eldönteni, hogy hová is tegyem, Amy pedig egy sajnálnivaló feleségnek tűnt, de úgy éreztem, hogy ez a megoldás nem valami out of the box, szóval egy idő után inkább felhagytam a találgatással, és sodródtam a szereplők lelkivilágával. Amy naplóját olvasva arra gondoltam, hogy hú, de bírom ezt a csajt, talpraesett, vagány, a mondataival is egyből behálózott: tökéletesnek tűnt. Mi a franc baja van ennek a szerencsétlen Nicknek??
Amy iránti imádatom és Nick iránti megvetésem nem tartott olyan sokáig. Mire a könyv végére értem, annyira kitekeredett a hozzáállásom a szereplőkhöz, hogy már magam sem értettem az eredeti felállást. 

A legjobb, hogy a sok megválaszolatlan kérdésnek és titokzatos történésnek nem volt olyan mellékhatása, hogy az agyamra megy, mert annyira művi és erőltetett az egész. Jodi Picoult jutott az eszembe, aki erre szerintem képtelen: minden egyes regényében azt érzem, hogy ő most direkt eltitkol valamit, mert másképpen nem jönne ki jól a sztori. Csak ámultam és bámultam, hogy a Holtodiglan esetében semmi ehhez hasonló jelenséget nem fedeztem fel. 

Amynek volt egy remek gondolatmenete, ezt muszáj megjegyeznem. Arról, hogy vajon létezik-e a Jófej Csaj, aki imádja kétpofára zabálni a csípős hotdogot, szereti a baseballt, legyint, ha a pasija nem jelenik meg egy megbeszélt találkozón, nem sértődik meg, ha a Férfi elfelejti az évfordulót és helyette sztriptízbárba megy a haverjaival, nem hangzik el a szájából számonkérés, egyszóval a Férfi életét tökéletesen kiegészíti, annak minden vágyát teljesíti, stb. 
Eleinte hülyén is éreztem magam, mondogattam is magamnak hogy nesze, itt ez az Amy, te miért nem tudsz ilyen Jófej Csaj lenni, pedig mennyire jó lenne. De akkor sem tudok. Imádom az olyan nőtársaimat - nem fiktív lányokra gondolok - akik fogcsikorgatva, de közben széles mosollyal hangoztatják, természetesen a pasijuk jelenlétében, hogy "felőlem annyi pornót néz, amennyit akar", szerintem mindannyian hallottunk már ilyet. Az elején könnyű Jófejnek lenni, sőt muszáj, különben esélyünk nincs. 

És akkor a lényeg:

Türelmesen vártam – éveken át –, hogy az inga visszalendüljön, a férfiak elkezdjenek Jane Austent olvasni, megtanuljanak kötni, úgy tegyenek, mintha ízlene nekik a Cosmopolitan koktél, emlékkönyv-bulikat rendezzenek és csókolózzanak egymással, miközben nekünk csorog a nyálunk. És akkor azt mondanánk: Igen, ő olyan Jófej Pasi.

Erre előjött a feminista énem. Mi, nők, miért nem vágyunk arra, hogy életünk párja felvegyen a fentiekhez hasonló szokásokat? Egyenesen viszolyognék... Elképzelem, ahogy becsukják a Büszkeség és Balítéletet és felkiáltanak, hogy "Tudtam, hogy Mr. Darcy lesz az igazi!!" Hát nem undorító? Miért kell megjátszanunk magunkat csak azért, hogy a kedvünkbe járjunk, és ők miért élvezik ezt? Eszembe nem jutna ráerőltetni egy shopping körutat az Árkádban, vagy azt, hogy rózsaszín cukormázzal bevont fánkot együnk nyilvánosan. Máris átmentem gagyi Carrie Bradshaw-ba, fúj. A lényeg, hogy itt szántam Amyt és vele együtt magamat (mondjuk nincs rossz sorom) meg az összes többi nőtársamat, akinek valaha is el kellett játszania a Jófej Csajt. 

Vissza  a történethez. Két érzelmileg totálkáros ember csatározását követhetjük végig, mondjuk mindkettejüknek volt kitől tanulni. Eleve csodás a családi háttér, az egyikükből igazi pszichopata cseperedett. És azt gondolnám, hogy a másik egészen oké agyilag, de végül kiderül, hogy az ő szegény agya is beteg valahol. Megérdemlik egymást. 

Kellett ez a könyv, de olvasás utáni másnaposságom van, úgy érzem, nehezen kezdek bele másba ezután, annyira él bennem a Holtodiglan világa. Még, még sokat Gillian Flynntől, aki egyébként tök normálisan néz ki, végre nem egy beszárított hajú, koránál 10 évvel fiatalabbnak látszani akaró, agyonsminkelt néni. És még csak nem is YA-disztópiát írt, haha!