Magyarul is kéne #1

Négy éve gyűjtögetem azokat a könyveket, amelyek még nem jelentek meg magyarul, pedig nagyon szeretném őket olvasni. Azóta sok vágyam teljesült - hála a kiadóknak -, és persze ezek közül egy csomó már egyből nem érdekelt onnantól kezdve, hogy elérhetővé vált magyarul is, hát ilyen csodás jellemmel vagyok megáldva. Az angolul olvasást még mindig nem sikerült 100%-ig megszeretnem, nem tud annyira közel kerülni hozzám a történet, ha nem az anyanyelvemen olvasom.

Nem attól lesz rossz a könyv, hogy nem szereted a szereplőket

A tavalyi év egyik bestsellere, A lány a vonaton megosztja még a kedvenc könyvesbloggereimet is, és ahogy egyre több helyen olvastam róla, úgy kezdtem el feltételezni, hogy a könyv a szokásos túlhypeolás szerencsés áldozata, és amúgy valószínűleg semmi egyedülálló nincs benne. Erről viszont magamnak kellett meggyőződnöm, a háztáji thrillereket meg - most már egyáltalán nem titkoltan - szeretem olvasni, úgyhogy azért nem kellett olyan óriási áldozatot hoznom.

Amikor megint kitaláltam, hogy ki a gyilkos

Nyugalom, spoiler nem lesz. Roppant büszke vagyok arra, hogy gyakran rájövök, hogy ki a hunyó a krimikben, kivéve akkor, amikor az író akaratlanul is elárulja és már akkor felismerem az illetőt, amikor besétál a színre. Az igazság a Harry Quebert ügyben esetében csak egy közepesen halvány tippem volt, kb. nulla alappal, így ez nem a lelombozó, easy level kategória, hanem egy elég összetett nyomozós sztori, a végén talán túl sok meglepetéssel, de most nagyon előreszaladtam.

A könyv, amit a harmadik október óta halogatok...

... az a Halloween és halál Agatha Christie-től. Bár nem tartjuk az ünnepet, a hangulata nagyon tetszik, 6 éve Olaszországban voltam ezen a napon és óriási buli volt az egész városban. Imádtam, hogy mindenki beöltözve mászkált az utcákon, és egy hatalmas halloweeni partin is részt vettünk, ahol baltával keresztülszabott fejjel ugráltak mellettem az emberek a Hey Boy, Hey Girl-re a műfüstben. 

Azért évről évre igyekszem hangulatba hozni magam itthon is egy picit, ha mással nem, egy kis Addams Familyvel vagy valami olyan könyvvel, aminek illik a témája a Jeles Naphoz. 

A Halloween és halált tényleg évek óta tologatom, idén viszont jó előre kivettem a könyvtárból, és végül kicsit korábban, mint 31-e, kézbe is vettem. 

Amikor túltettem magam azon, hogy folytatódik a Millennium-sorozat

Majdnem trilógiát írtam a címben, nekem még az ivódott bele az agyamba, és gondolom többek között ezért is lepődtem meg annyira, hogy érkezik egy újabb rész a Millennium-sorozatba Ami nem öl meg címmel. Meg olyan érzésem volt, mint amikor azzal próbál valaki hülyíteni másokat, hogy jön a Nirvana Budapestre koncertezni. Az első gondolatom az volt, hogy én ezt tuti nem olvasom el, nekem úgy teljes az a három rész, ahogy van, egyébként is A tetovált lány volt a csúcs (bár ezt nem mindig így gondoltam), aztán annyit nézegettem ezt az új könyvecskét, amíg el nem határoztam magam, hogy nem fogok azon nyafogni, hogy más folytatja Lisbeth és Mikael történetét, inkább örüljünk annak, hogy van, aki folytatja.

A legújabb bűnös élvezetem

Egyszer már összeszedtem a én kis guilty pleasure regényeimet, egy kategória viszont kimaradt, talán azért, mert nem érzem annyira bűnösnek azt az élvezetet. Én nem tudom igazán hova sorolni ezeket a könyveket, nyilván szórakoztató irodalom, de számomra mégsem igénytelen. Engem nem idegesít, ha egy izgalmas történet minden porcikáján érzem az információadagolás tudatosságát (a következetlenség viszont kikészít), van, aki pont ebben jó. És aki ebben jó, annak a könyveit én szívesen elolvasom, mert szeretek izgulni, nyomozni, konspirálni, és nem csak akkor, ha a sztorit egy szofisztikált skandináv köntösbe csomagolták. 

Barcelona sötét oldala

Carlos Ruiz Zafón elintézte nekünk, hogy akarjunk még Barcelonáról olvasni. És elintézte a többi írónak, akik Barcelonáról írnak, hogy akarjuk a könyveiket olvasni. (Különben miért hittem azt, hogy Az Elfeledett Könyvek Temetője-sorozatnak van még magyarul kiadatlan része? Egy világ dőlt most össze bennem.) Egyből megemelkedett a pulzusom, amikor megpillantottam egy új könyv, a Barcelona árnyai címét és a kellemesen sikátoros borítóját. 

Selyemhernyó - prók és kontrák

Lehetek akármennyire racionális, nekem akkor is azok a könyvek a legjobbak, amelyekhez imádok vissza-visszatérni. Amikor napközben eszembe jut, hogy este végre folytathatom, és erősebben dobban a szívem. Lehet, hogy bele tudok kötni egy-egy apróságba, de amikor egy ilyen könyvet olvasok, akkor nem kell, hogy az észérvek mentén figyeljem a történetet, hiszen nem akarok megfelelni senkinek az ízlésemmel, és azzal, hogy mennyire tetszik a regény. 

A Kakukkszó közben még elvakított az újdonsült szerelem a sorozat iránt, a Selyemhernyó esetében viszont már képes voltam objektívebben szemlélni a könyvet, és kiszúrni egy-két enyhén idegesítő jellegzetességet, ennek ellenére továbbra is odavagyok Cormoranért és Robinért, meg persze Rowlingért is. És ez az a típusú regény, ami után szinte képtelen vagyok új könyvbe kezdeni, mert az 520 oldal során végig együtt éltem minden szereplővel és Londonnal, és nagyon-nagyon nehéz volt elszakadni tőlük. 

Most úgy határoztam, hogy a legegyszerűbb az, ha összeszedem, hogy mi tetszik a Selyemhernyóból és mi nem. 

Izland tavasszal - A boszorkány ideje

Néha, amikor nagyon elegem lesz az emberekből, elönt a vágy, hogy elhúzzak valami távoli, északi helyre, ahol vagy fél kilométerre lakik a legközelebbi szomszéd, vagy vagány építészek tervezte decens, óriásablakú kockaházak sorakoznak egymás mellett, és nyugi van meg tiszta a levegő, hegyek, átlátszó tavak és hangulatos kávézók vesznek körül, ha nagyon rossz az idő, akkor meg bent kuckózhatok meleg fényű villanykörték és fenszi illatos gyertyák fényében a fehér IKEA bútoraim között a lakásban. 

Csak most szépen benézett hozzánk a tavasz, és ilyenkor ennek pont az ellenkezőjére vágyom, úgyhogy ahogy pörgettem a képeket az izlandi városról, Akureyriről a tumblrön, eluralkodott rajtam némi klausztrofób érzésvilág.
Izland egyébként borzasztó egzotikus hely a szememben - elsősorban a természeti értékei miatt, az emberlakta részeket totálisan jellegtelennek tartom - de még nem jártam ott, szóval nem ítélkezem. Az egyik kedvenc instagrammerem, sigvicious is izlandi. 

Lauren Beukes - Tündöklő lányok

Vele indult az év, és arra gondoltam, hogy ha 2015 ennyire jól kezdődik könyvügyileg, akkor az jó jel a többi olvasmányaimra nézve (kivéve persze, hogy ennek az elméletnek semmilyen tudományos alapja nincs). 

Roppant merész voltam, mert ezt a könyvet én megvettem. Annak ellenére, hogy totálisan kétesélyes volt az olvasás végkimenetele, hiszen nem szeretem az időutazós történeteket, annyira a nyers gyilkolászás sem áll közel a lelkemhez, mégis úgy gondoltam, hogy van valami ebben a regényben, amitől nekem jó lesz. 

Volt. Nem, nem a Ház. A házat utáltam. 

Az viszont annyira tetszett, hogy végre nem New York vagy Los Angeles, esetleg egy poros, semmirekellő kisváros volt az események helyszíne, hanem Chicago. Vajon olvastam én már bármit, ami Chicagóban játszódik? 

A másik meg a napilap-szerkesztőségi hangulat a kilencvenes évekből, az oknyomozás, a kiégett bűnügyi újságíró, aki most már inkább a baseballra fókuszál. Ahogy Kirby és Dan elkezdik felgöngyölíteni a szálakat, nézegetik az oda nem illő tárgyakat, és sehogy sem értik. Imádtam, amikor mégis rájöttek a lehetetlenre. 

Magánkönyvtár-pusztítás

Október végén jó kislány voltam, szépen visszavittem az utolsó három könyvet a Városi Könyvtárba, és eljöttem anélkül, hogy bármit elhoztam volna magammal. (Nem tagadom, érlelődik bennem egy Megyei Könyvtáras kirándulás, de próbálok erős maradni.)

Le is lassultam teljesen, végre nyugodtan élvezhetem a nappaliban található könyvespolcok kínálatát, beleértve a vadiújan vásárolt könyveket, sőt, néha még egy-egy újraolvasás is becsúszik, de róluk majd máskor.

Alan Bradley: De mi került a pitébe?

"Winston Churchill-es "V"-t mutattam az ujjaimmal. Ez a legkevesebb, amit tehetek érte."

Repesek, hogy érkezik a következő rész, már most érzem, hogy ez egy olyan sorozat lesz, amelynek minden része megtalálható lesz a polcomon, nem mintha megváltaná a világot, sőt, kriminek egész gyengécske, viszont Flavia elképesztően szellemes és okos és antiszociális, hát hol érdekel engem az, hogy hány éves. Ha kötekedni szeretnék, megjegyezném, hogy milyen furcsa, hogy egy ilyen szerteágazó tudással rendelkező lány nem tudja, hogy melyik országban található Stavanger városa, de inkább nem kötekszem. A pitét nem kívánjuk meg olvasás közben, erről gondoskodik a szerző. Túrós és száraz, majd végül a szemétben végzi. Már biztosan említettem, de jó szokásomhoz híven egyből jelzett a radarom, amikor a hunyó megjelent a színen, nincs valami ötletetek, hogy ezt a szuperképességet hogyan kamatoztathatnám a való életben? 

A betűtípusokat leszámítva szörnyen tetszik a borító, gondolom miatta asszociáltam Flaviáról Wednesday Addamsre, a kis pszichopatára, és emiatt döntöttem úgy, hogy elő-halloweeni hangulatomban fog sorra kerülni ez a könyv.

Matthew Quick: Napos oldal

Amikor tavaly májusban eldöntöttem, hogy akkor én most nekiállok rendszeresen könyvet venni, ezzel a példánnyal kezdődött a vásárlások sora, szóval eléggé ideje volt levenni a polcról.
A sok-sok értékelés és főleg a filmelőzetes alapján nem egészen ezt vártam, valamiért olyan érzésem van, mintha a többség nem venné komolyan Patet és ezt a történetet, de ez még számomra is egy őrült gondolatnak tűnik, mert nyilvánvaló, hogy elég súlyos a helyzet, ugye? Pat nem optimista, nem derűlátó, hanem beteg, akinek elég egy dallam, amit ha meghall, elveszíti az önuralmát, illetve kényszeresen edz, emellett képtelen elfogadni a fájdalmas igazságot a feleségével kapcsolatban. Nem tudom, hogy a filmben mindez hogyan jelenik meg, illetve hogy hogyan ábrázolták Tiffany karakterét, vagy mondjuk Pat apját, aki szintén pszichiátriai eset, annyira, hogy kétszeresére gyorsult a pulzusom, amikor időnként a színre lépett.
Most nem tudom, hogy túldramatizálom-e a helyzetet, de egy picit elkeserít az, ahogy a nagy átlag fogadja ezt a regényt, persze az is lehet, hogy félreismertem Patet és igazából csak egy tök pozitív csávó, aki néha bedurcizik, de egyébként mindenben a szépséget és a boldogságot keresi.
A múltkori posztomhoz visszacsatlakozva: nem voltam feldobva, amikor olvastam a Napos oldalt, volt egy tipikus fáradt, zizegős, fojtogató érzésem, amit magamban csak vasárnapi érzésnek nevezek, és valószínűleg nem fogom tudni definiálni. Bár nem vágott taccsra, az olvasási élmény nem volt ötcsillagos pont emiatt a fojtó érzés miatt, viszont tudom, hogy sokáig bennem él majd ez a történet, és most le is vettem a cserepolcomról a könyvet, mert inkább szeretném megtartani magamnak.

Debra Dean: Leningrádi Madonnák

Néhány hónapon belül a második regényt olvasom, ami Leningrád ostromának idején játszódik. Nem tudom, miért, de vonzódom a témához, a Tolvajok tele is teljesen lenyűgözött minden benne található szörnyűség ellenére, és a Leningrádi Madonnák olvasása közben is úgy éreztem, katasztrófaturista vagyok a körülvett városban.
Kicsit türelmetlenül lapozgattam ezt a könyvet, pedig olyan rövid, lett volna időm rá, de mégsem bírtam teljesen hozzáidomulni. A képleírások nem igazán hoztak izgalomba, viszont Marina és Dimitrij örök életű szerelme őszinte csodálatot váltott ki belőlem, mindig ellágyulok (igen, én), amikor azt látom, hogy két ember sok tíz év után is annyira szereti egymást, ahogy például ők ketten.
Szörnyű epizódokból és halottakból itt sincs hiány, próbáltam feldolgozni a tényt, hogy az ostrom nem fikció, nem egy poszt-apokaliptikus regény írójának agyszüleménye. Minek kell történnie ahhoz, hogy már ne érintsen meg az, ha a melletted levő ágyon meghal egy újabb családtagod?
A szöveg nagyon igényes és érzékeny - ha lehet ebben a kontextusban ezt a jelzőt használni - viszont valamiért nem tudtam elmerülni benne, kicsit sajnálom, talán nem a legjobbkor találkoztunk, megérdemelné, hogy jobban szeressem.

Kíváncsi lennék, hogy ti olvastátok-e valamelyik könyvet a fentiek közül, a Napos oldallal kapcsolatos vélemények meg végképp érdekelnének (akár a filmmel kapcsolatban is).

Gyorsan néhány könyvről #5

Mikor írtam én utoljára könyvről?? Most kicsit elszégyelltem magam, ahogy megláttam, hogy a piszkozatba felírtam magamnak a Kakukkszót például, amit kb három hónapja olvastam, ha nem régebben - kicsit összefolynak nekem a hónapok mostanában.

A bejegyzésben taglalt könyvek egyike sem világmegváltó olvasmány, némelyikben viszont nagyon kellemes érzés volt elmerülni. Viszont akad olyan is közöttük, amire már szinte egyáltalán nem emlékszem, vagy várhatóan hamarosan nem nagyon fogok. 

Lauren Graham: Egy nap talán

Szerintem nem sokan mondhatják el magukról, hogy utálják a Szívek szállodáját. Még a pasim is szereti, engem viszont a hideg ráz tőle, elsősorban a végtelenül idegesítő főszereplő-páros miatt. A stréber és maximalista Rory fejét néha a falba verném, az anyja meg az a kategória, hogy ha ilyen anyám lenne, akkor a saját fejemet verném a falba. Az Egy nap talán főhőse, Frances (aki valószínűleg legalább egy kicsit Lauren is) tipikusan olyan ember, akit nagyon nehezen viselek el. Szétszórt, nagyon spontán és impulzív, meglehetősen extrovertált (mostanában néha azon kapom magam, hogy folyamatosan ezen a skálán kategorizálom az embereket...). Emellett számos olyan tulajdonsága van, ami engem az őrületbe kerget, szóval az első oldalak elolvasása után elég közel álltam a félbehagyáshoz. 

Végül győzött a kíváncsiságom, és letoltam az egész regényt, és egyébként ennek tök örülök, mert egy abszolút korrekt, élvezhető limonádét kaptam teljesen élethű karakterekkel meg aránylag életszerű helyzetekkel, legalábbis a csaj bénázása kevésbé volt irreális, mint mondjuk egy Bridget Jones esetében. Kapunk persze szerelmi szálat is, ami cseppet sem nyálas, plusz egy kis személyiségfejlődést is felfedeztem Frances karakterében, mindemellett érdekes volt bepillantani egy tőlem annyira távol álló világba, ami a színészeké. 

Katharina Hagena: Az almamag íze

Saját példány, ritka alkalom. Most is csak azért kezdtem el, mert korán felébredtem hétvégén, kiosontam a hálószobából, aztán nem tudtam magammal mit kezdeni egy idő után és kerestem egy könyvet a nappalis polcon. Nyáron elmaradt az olvasása, de az őszhöz talán még jobban illett, elég kesernyés könyv, a régi ház nem azt a melengető, de mégis borzongató hangulatot árasztja, amit annyira szeretek, annál azért több fájdalmas emlék rejlik benne. 

Egy nap alatt elolvastam, általában óvakodom ettől, mert olyan nemkívánatos eredményei lesznek, mint hogy elfelejtem a könyv cselekményét. Tényleg, próbálom felidézni, de csak néhány kép ugrik be a temetésről, a végrendelet felolvasásáról, a tyúkól(?) lefestéséről, és az almamagról, amelyet a lekvárba dobnak a főzése közben. A hangulata sokkal inkább emlékezetes, ami, mint említettem, elég borongós és helyenként nyomasztó. Azért annak egy picit örülnék, ha nem minden régiházatmegöröklős történet építene arra a sablonos kérdésre, hogy vajon az örökös túlad a házon, avagy beköltözik. Egy kicsit talán többet vártam az almamagtól, lehet, hogy a gyors haladás sem segített, de valamiért képtelen voltam letenni. (Az epilógust mint olyat pedig be kellene tiltani, mindig annyira felidegesít!)

Karin Fossum: Ne nézz vissza!

Jó, most komolyan elgondolkoztam, hogy ez mi volt. Mármint megláttam a címet felírva a piszkozatban, és hosszú másodpercek teltek el, mire halványan beúszott egy skandináv krimis borító... majd megkerestem a molyon, mert hogy a szerzőre sem emlékeztem, és rájöttem, hogy ez nem olyan SK borító, amit itt hirtelen vizionáltam. Ebből már nyilvánvaló, hogy nem hagyott bennem mély nyomott ez a regény, semmi újat, izgalmasat nem adott, ráadásul a hunyó kilétére is elég hamar rájöttem, nagyjából akkor, amikor megjelent a színen. Igaz, az író nem tehet arról, hogy egy zseni vagyok. 

A norvég kisvárosi környezet adott egy kellemes közeget a történetnek, de nem járt át a mély skandináv hangulat. A nyomozó, Sejer, nem egy elcsépelt detektívfigura, ő teljesen nyugodt és kiegyensúlyozott ember, de az ő karaktere sem maradt meg bennem igazán. 

Nem rossz krimi ez, meg hamar el lehet olvasni, de nekem nem adott semmi pluszt, valószínűleg néhány hónap múlva már arra sem fogok emlékezni, hogy egyáltalán elolvastam. 

Holly Black: White Cat - A fehér macska

Nemrég megígértem magamnak, hogy nem olvasok (egy darabig) több YA-t, a paranormális téma meg végképp távol áll tőlem, de ezt a White Cat-et egyszer annyira kinéztem magamnak még a tumblrön, hogy úgy döntöttem, mindenképpen el fogom olvasni. A saját műfajában egyáltalán nem rossz, néha még érdekelt is, hogy mi lesz a főhősökkel. Akár még az urban fantasy jelzőt is rá tudjuk erőltetni, mert alapvetően a jelen világunkat használja környezetként, de az emberek egy része átokvető (varázsló). Csak a szerencsétlen főhősünk, a híres átokvetőcsalád leszármazottja mugli. 

A történet tele van csavarokkal, és folyamatosan pörögnek az események, ez viszont - ahogy lenni szokott a hasonló könyvek esetében - a hangulat rovására megy. Szeretek elmerülni egy-egy regény világában, ezért is szeretem általában a sorozatok első részeit a legjobban, mert azokban kapunk részletesebb képet a környezetről, ezáltal hangulatosabbak, és a fantáziámat is jobban beindítják. Illetve az is biztos, hogy - mint az fentebb is kiderül - az emberben (bennem legalábbis) sokkal inkább megmarad a könyv atmoszférája, mint a cselekménye, és ha az előbbi olyan szegényes, mint például a White Cat-ben, akkor lehet akármilyen szuper a történet, sokkal kevésbé lesz rám hatással. 

Huh, négy könyv mínusz, amiről írnom kell. :)

Most egészen sok könyvet várok

Ritkán hoz lázba ennyi új megjelenés, mint most, főként az Agave áraszt el minket mindenféle jósággal, némelyik könyv már beszerezhető, egyesek pedig a Könyvhétre érkeznek, úgy érzem, lesz pár új polclakóm hamarosan.

Jeff Vandermeer: Kontroll (Déli-Végek 2.) - megjelent

Nyuszi ül a radioaktív fűben! Kimondhatatlanul várom, hogy a kezemben tarthassam a Kontrollt, aztán azt is, hogy nekieshessek, az első rész annyira rövid volt, hogy kész kínszenvedés volt ez a rövid várakozás is, amíg a második megjelenik. Az Expedíció, engem már a borítóval megnyert magának, aztán ahogy elkezdtem olvasni, éreztem, hogy ezt nekem találták ki. Bízom benne, hogy a folytatásokban sem kell csalódnom, és hogy majd oszlik a homály azért egy picit. A Kontroll az eddigi expedíciókat és sikertelenségüket vizsgálja, a középpontban a Déli-Végek áll majd, hűű, annyira kíváncsi vagyok! 

Seth McFarlane - Hogyan rohanj a vesztedbe?

Nem vagyok hajlandó kiemelni a ted szótagot a címben, nagyon fázom az ilyesmi jólbevált magyar fordításoktól. Vagy nagyon nagy melléfogás lesz ez a könyv, vagy nagyon nem, a szerzőt csak a Family Guy által ismerem, ha azt a szintet hozza, ráadásul vadnyugati környezetben, akkor nem lesz gond, majd jól előolvasom nektek. A borító azóta sajnos megváltozott filmplakátosra, efölött igyekszem szemet hunyni, és csak a szövegre fogok koncentrálni. 

Lesz itt - ha minden igaz - délnyugati vadromantikus környezet párbajjal, kígyókkal, kocsmai verekedéssel, ördögszekérrel, s ez a sok körülmény mind a főhős életét fogja majd veszélyeztetni. Remélem, nem fogom megbánni a beszerzést. 

Baráth Katalin - Az arany cimbalom

Dávid Veron-rajongó lettem, nincs mese, már azt is elhatároztam, hogy beszerzem az első két részt is, hogy teljes legyen majd a gyűjtemény. Addig is itt vannak a hobbinyomozó-kisasszony újabb kalandjai, melyeknek helyszíne újból Ókanizsa lesz, a dátum 1914, az esemény, ami körül az izgalmak zajlanak pedig egy társaskocsi nyomtalan eltűnése. (Mi az a társaskocsi? Tudom, gugli a barátom, mindjárt meg is nézem, csak azért teszem fel a kérdést, hogy lássátok, milyen műveletlen vagyok). Baráth Katalin regényei üde színfoltok a magyar kortárs irodalmi felhozatalban, nagyon örülök, hogy kapunk egy újabb adagot Dávid Veronból. A sorozat negyedik része a Könyvhéten jelenik meg. 

Ira Levin - Rosemary gyermeke

Erre a könyvre is várunk kell a Könyvhétig, bár egyszer régen megjelent már más címmel, más borítóval, én most elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem, ettől óva intenélek benneteket. Az 1967-ben íródott horrorklasszikus (nyugi, én is most hallok róla először) új külsőt kapott, méghozzá szerintem igazán vonzót, és mint tudjuk, felszínes lelkemnek sokszor nem is kell több. Kiemelném a kulcsszavakat: öreg bérház, baljós múlt, különös idős emberek, furcsa hangok, ööö, soroljam még? Nem tudom, mennyire lesz hatásvadász, tudom, tökjó, hogy már az elején ilyen pozitívan állok hozzá, pedig őszintén várom ezt a regényt, rég olvastam már házas-borzongós könyvet, remélem ez kielégíti majd ezirányú vágyaimat. 

Rajtuk kívül érdekel még Gillian Flynn új, magyarul megjelent könyve, a Sötét helyek, de az az igazság, hogy abban bízom, hogy a barátnőm majd beszerzi, aztán jól kölcsönkérhetem. Egyébként nemsokára Holtodiglan a mozikban, a trailer szuper lett, kíváncsi vagyok, mit hoztak ki a történetből hollywoodék, szerencsére elég rég olvastam már ahhoz, hogy majd belekössek minden kis apróságba, hogy "hééé, ez a könyvben nem is így volt!". 

Gyorsan néhány könyvről #4

Megint hoztam nektek néhány könyvet, kivételesen nagyon jókat (is)! Kiegyensúlyozott lelkesedéssel viszonyulok az olvasáshoz az utóbbi időben, ez annyit jelent, hogy nem dobogtatják meg a szívemet olyan elemek, amelyeknek meg kéne - például A méhek titkos életében a déli idill vagy a Seraphinában a hatalmas katedrálisok, ez nem tudom, minek köszönhető, talán az eleve fagyos lelkem kapott valahonnan még egy jeges fuvallatot, én aztán nem bánom.

Carol Birch: Jamrach vadállatai

Szinte hihetetlen, de a molyon sem jön szembe minden új megjelenés. Nem járok olyan gyakran könyvesboltba, viszont ha mégis odatévedek, nekiállok suttyomban körbefényképezni az újdonságok polcot, hogy aztán itthon jól utánanézhessek különböző helyeken. Ez a könyv, bevallom, a borítójával fogott meg, de a fülszövege sem volt ellenemre: a történet az 1800-as évek második felében játszódik Londonban, legalább is innen indul az az expedíció, amely során a szinte még gyerek Jaffy Brown kihajózik egy bálnavadászhajó fedélzetén, hogy megtaláljanak egy legendákból ismert sárkányt és elhozzák Londonba. A meseszerű kerettörténet sokkal mélyebb, mint elsőre gondolnánk, számomra furcsa is volt kicsit, hogy egy nő ennyire realista stílusban ír, ráadásul cseppet sem nőies témáról. Néhol A parfüm jutott eszembe róla, de kizárólag a stílust tekintve, ebben is gyakran váltakozik a gyönyörű és az undorító, mindkét végletet ugyanolyan részletességgel és szenvedéllyel ábrázolja az írónő. A Jamrach vadállatai alapvetően egy kalandregény, annál mégis sokkal több, és én nem tudom, hogyan lehet, hogy ilyen kevesen olvasták eddig. Úgyhogy a tanulság: körül kell nézni néha a könyvesboltokban a halomba rakott friss megjelenések között is, mert igazi kincsekre lehet így akadni.

Rachel Hartman: Seraphina

És akkor megint sárkány. Amióta megjelent ez a könyv, azóta el akarom olvasni, de inkább megvártam, amíg beszerzi a könyvtár. Jó döntés volt, ugyanis nem bírtam egy hullámhosszra kerülni a történettel. Pedig adott volt a kecsegtető gótikus környezet, a sárkányok, a hangulat itt-ott egy picit A boszorkányra is hajazott, de valami mégis hiányzott nekem belőle, mintha teljesen más ritmusban zajlottak volna az események, mint ahogy az nekem jól esett volna. Ennek ellenére egyáltalán nem tartom rossz könyvnek: igényes (bár időnként kicsit hatásvadász), néhol vicces, a szereplők szimpatikusak, de vigyázat, a könyv végén található jegyzetekből kiderül, hogy ez is sorozat lesz, mi más. Pozitívumként megemlíteném az elképzelt világot, amit az író megálmodott, igazán hangulatos, de nincs benne semmi erőltetettség, nem ezzel akarja eladni magát a könyv. Más kérdés, hogy nekem valamiért ebben sem sikerült elmerülnöm.

Mons Kallentoft: Véres tél

Ha beledöglöttem volna se jutott volna eszembe az író neve, mostanában gyakran előfordul, nem tudom, mi van velem. Lassan több a skandináv krimi a piacon, mint a disztopikus YA (sőt, őket lassan már a kihalás veszélyezteti), időnként rávetem magam egyikre-másikra, még nem tudtam megunni az északi hangulatot. Sokkal jobban szeretem azokat a krimiket, amelyek nem kizárólag a nyomozásra meg a bűntény körüli eseményekre fókuszálnak; jó megismerni a szereplőket közelebbről, jelen esetben például elég komoly adag magánéleti adalékot kapunk, már-már kezdtem összeesküvés-elméleteket gyártani, hogy vajon melyik családtagról derül ki, hogy ő a gyilkos. Szeretek kombinálni, de a naaagy, váratlan csavarok számomra kezdenek unalmassá válni, lassú folyású, logikusan felépített nyomozást várok, nem szándékos félrevezetést (ezzel nagyon ki lehet hozni a sodromból), meg persze nagyon sokat számít a környezet és a hangulat - igaz, ezt úgy általában elmondhatom a könyvekkel szembeni elvárásaimról. A Véres tél egy brutálisan hideg tél idején játszódik a svéd Linköpingben, a főnyomozónk egy fiatal, gyerekét egyedül nevelő nő, Malin Fors, akinek a legújabb feladata egy fára akasztott férfi halála körüli rejtélybe beleásni magát. A fagyos idő, a kihalt város, a kiábrándító környéken lakó furcsa emberek, a kora reggeli, sötétben kelés, a rövid mondatok, a sok enter meg a literszámra fogyó kávé rendesen megalapozzák a hangulatot, ez nem az a svéd környezet, ahova elvágyik az ember, ez tényleg lehangoló. Hiába, a húsgolyó hazája sem lehet mindig tökéletes, bármilyen egzotikusnak is tűnik innen az a vidék.
Halálos nyár címen magyarul is megjelent a sorozat következő része, és ha valahol jól olvastam, lesz tavaszi és őszi verzió is, remélem, nem csak álmodtam. 

Charles Bukowski: Posta

Bukowskival véletlenül ismerkedtem meg három éve, amikor a keletiben ráébredtem, hogy nem hoztam magammal olvasnivalót a hatórás vonatútra, amellyel Prágát céloztuk meg. Úgyhogy helyben kellett döntenem, körülnéztem az egyik könyvárusnál, és a sok ulpiusos nagyszerűséget meg egyéb nagyon lányos könyvet elnézve kicsit elkeseredtem, aztán megakadt a szemem Bukowski Ponyváján, és kizárásos alapon őt választottam. Saját magamat is megleptem azzal, hogy mennyire tetszett az egyszerű, férfias őszintesége, hiába káromkodik oda-vissza és folyik a szesz patakokban, nem érzem öncélúnak a stílust, gyanítom, ez Bukowski, minek szépítse magát. A Posta az ő első regénye, nagyon amerikai - bár nem dicsőíti az országot és a társadalmat - és nagyon kiábrándító, de pörögtek a lapok a kezem alatt, sosem unatkoztam, és a kilátástalan, alkoholgőzös, napról-napra megélt élet furcsa módon nem hangolt le, hanem valami teljesen különös hatást gyakorolt rám. Azt hiszem, Bukowski az egyik legnagyobb meglepetés a könyves pályafutásom során, és nem azért, mert kellemesen csalódtam - hiszen korábban nem sokat tudtam róla - hanem mert sosem gondoltam volna magamról, hogy egy ennyire natúr és realista stílus le tud nyűgözni. Talán azért, mert a sok nagybetűkkel írt ORDIBÁLÁS meg káromkodás mögött sokkal több van, mint ahogy elsőre tűnik, és ezt nem nehéz észrevenni, Bukowski valahol egy zseni, sorra fogom keríteni a többi regényét is. 

Louisiana sötét oldala

Véletlenül belefutottam egy új HBO sorozatról szóló cikkbe, és bár el se nagyon olvastam, hogy miről szól, küldtem is a linket egyből az édesemnek, hogy ugye ezt megnézzük. Egyébként mostanában ritkán kezdünk új sorozatba, de ez csupán nyolc rész, az ilyeneket csípem. Ha még nem hallottatok a True Detective (magyarul A törvény nevében) című sorozatról, akkor most figyeljetek. 

Ha tudtam volna, hogy Louisianában játszódik, még jobban ráfeszültem volna, de így is jó volt, már Woody Harrelson déli akcentusa is segített belőni a helyszínt valamennyire, hát még amikor észrevettem a spanyol mohát a fákon!

Röviden a történet: a nyolcrészes krimi egy régi, megoldottnak hitt ügy körül forog, a két nyomozót (Woody Harrelson és Matthew McConaughey) 2012-ben hallgatják ki külön-külön egy régi közös gyilkossági ügyükkel kapcsolatban. A váltogatott idősíkok felfedik a '95-ös eseményeket, és mindent, ami azután történt, mind a nyomozást mind a két pasi magánéletét és egymáshoz fűződő viszonyukat illetően. 

A bűnügyi szál izgalmas és hátborzongató, a magánéleti pedig gyomorszorító, a sorozat ereje mégis igazán a hangulatban rejlik, mintha mindent megmérgezne a gyilkos beteg elméje, "még a fű is természetellenesen nő". Lepusztult tájképek gazdagítják a képsorokat, közben hallgatjuk Rust Cohle (M. McConaughey) 2012-es monológját szétivott és szétdohányzott hangján, és higgyétek el, attól sem jön meg jobban a kedvünk az élethez. A nyomasztó atmoszféra és a kiábrándultság mégsem tudott lehangolni, Rust Cohle figurája tökéletesen felépített karakter, a színészi alakítást figyelve meg leesett az állam. McConaughey végre nem a 32 fogas mosolyát villantgatja hátrafésült göndör szőke fürtjei alól, hanem szenvtelen, kifejezéstelen arccal és sok szál cigivel meg dobozos sörökkel tolja végig a nyolc epizódot. Amennyire az őrületbe kergetett az elején, úgy megszerettem a végére, pedig eredetileg sokkal inkább Woody Harrelson miatt kezdtem el nézni a sorozatot. 

Ismétlőn hallgatom az intro zenét, és rájövök, hogy teljesen elnyelt ez a mocsárvidéki nyomozós történet, és bár nem kattantam be annyira, hogy mindenféle jelek után kutassak, nagyon izgatott, hogy mi sül ki ebből. Sokan csalódottak voltak az utolsó részt követően, hiába, az emberek imádnak összeesküvés-elméleteket gyártani, és annyira túl tudják kombinálni a dolgokat, hogy egy "normális" lezárás már nem elég nekik. 

Úgy tudom, lesz következő évad, viszont más szereplőkkel, amit most nagyon sajnálok, de azért bízom benne, hogy sikerül majd a készítőknek egy hasonlóan epic párost(?) beválogatni, bár nem tudom, a mostanit hogyan lehetne felülmúlni. 

Carol McCleary: A gyilkosság alkímiája

Párizsban járunk 1889-ben, és az emberek hullanak, mint a legyek. Egy furcsa, pestis-szerű betegség pusztít, de érdekes módon csak bizonyos, szegényebb kerületeket érint a kór. Pasteur meg néhány doki a vírust okozó mikrobákat keresi, míg az anarchisták előszeretettel gyártják az összeesküvés-elméleteket, miszerint a legfelső réteg trükkje ez, amellyel megoldani kívánják a szegénység kérdését. Van azonban egy Nellie Bly-unk, aki egy másik nyomot követ. A New York-i World című lapnál dolgozik, ami abban a korban elég nagy döbbenetet vált ki elsősorban férfitársaiból. A kitartó, vagány csaj addig nyomult Joseph Pulitzernél, amíg fel nem vette az újsághoz. Első nagy kalandja az volt, amikor egy riport kedvéért őrültnek tettette magát, és ezáltal felvették a hírhedt Blackwell elmegyógyintézetbe, ahonnan elvileg nem nagyon van kiút. Nellie majdnem otthagyja a fogát, és támadója nyomába ered, először követi Londonba, majd sikertelen útját követően szimatot fog, és Párizsba utazik, hogy fényt derítsen a gyilkosságsorozatra.

Párizs sosem hozott lázba - igazából ez mostanra sem változott meg - ám a könyv hangulata annyira beszippantott, hogy mentem volna én is egyből abszintot inni és kávéházról kávéházra járni Nellie-vel, Jules Verne-nel meg Oscar Wilde-dal. Nellie személyiségével annyira közel kerülünk az eseményekhez és a helyszínhez, mintha mi magunk is valóban ott lennénk, és ez a csaj akár a legjobb barátnőnk is lehetne.

Mellesleg valós személyről van szó, könyvei, beszámolói letölthetők a honlapjáról, ahol még sok-sok információval, képekkel, egyebekkel találhatjuk szembe magunkat Nellie-vel kapcsolatban. Erősen gondolkozom azon, hogy belevetem magam a Tíz nap az őrültekházában című írásába, persze a legjobban annak örültem volna, hogyha egy megelőző regényben McCleary erről a kalandjáról is részletesen beszámolt volna. 72 nap alatt megkerülte a Földet, és ebből az élményből is született könyv, ami szintén nagyon izgatja a fantáziámat.

A regény nyelvezete, Nellie szóhasználata kissé ellentmondásban áll a korral, nem hiszem, hogy ettől tartanám vagányabbnak vagy akár emberközelibbnek a lányt. Egyébként a karakterek abszolút élnek, imádni- (vagy épp utálni)való figurák, olyan érzés volt, mintha mindegyiküket ismertem volna.

A gyilkosság alkímiája nem csak egy szimpla krimi, hanem érdekes jellemek felsorakoztatása, remek társadalom- és korrajz is egyben. Nellie Bly személyisége pedig igazán inspiráló, azt hiszem, ha több ilyen nő élt volna abban az időben, talán már jóval előbbre tartanánk - mindenféle feminista fennhang nélkül.

Nellie története nem ér itt véget, lesz folytatása a könyvnek A gyilkosság illúziója címmel.

Baráth Katalin: A borostyán hárfa

"- Pumákat egzecíroz a Ligetben. Tavaly még csak perecet árult, de mostanra pumaidomárrá képezte magát. [...]

- No hallja, milyen zöldeket beszél maga! Hogy lenne egy internacionál spionnő pumaidomár? - érkezett a cáfolat.

- Spionnő? A mi Veronunk? Kitől hallotta ezt az országos oktondiságot?

- Se nem spionnő, se nem pumaidomár. A Magyar Királyi Államvasutaknál kapott állást. Mozdonyt vezet a Budapest-Konstantinápoly vonalon! Biztos forrásból tudom!"

   Így merje otthagyni az ember lánya két évre a szülővárosát, ami mellesleg elég kicsi ahhoz, hogy mindenki ismerjen mindenkit, és elég unalmas is, hogy az emberek a saját életüket ne találják kellőképpen szórakoztatónak, így az épp nem jelenlévőkét tárgyalják ki előszeretettel. Azóta, hogy Dávid Veron lelépett Budapestre, és a fenti foglalkozások helyett zsurnalisztának állt, Ókanizsán az égvilágon semmi nem történt, Veron is csak a legjobb barátnője közelgő esküvőjére érkezett haza. Minden egyhangúság ellenére szembesülnie kell azzal, hogy az élet nem állt meg, és van, aki túllépett az ő távozásán. Pedig a leányzó egészen kikupálódótt, és kezdi feladni korábbi reformista nézeteit, és hajlandó lenne egy bizonyos férfi mellett lecövekelni. 

Már a hazafele úton megmutatkozik, hogy Veron túl sok Conan Doyle Artúrt olvas, úgy tűnik, kicsit mániája lett az összeesküvés-elmélet gyártás, de nem titok, hogy a későbbiek során jól jön még ez a fajta hozzáállás. 

Most is lesz ugyanis egy hullánk, vagy akár több is, és mint minden rendes krimiben, a rendőrség nincs a helyzet magaslatán, úgyhogy Dávid Veron újfent felcsap magánnyomozó-kisasszonynak, és minden tehetségét bevetve igyekszik megtudni, hogy ki követte el a rémes bűntettet, ezzel egy időben pedig kénytelen saját magát is mentegetni, mert erősen gyanúba keveredik. 

Ókanizsán szakad a hó és baromi hideg van, jól is esett a kánikulában ilyesmit olvasni. Az előző két résszel úgy voltam, hogy pont a krimis elemek érdekeltek legkevésbé, magasról tettem rá, hogy ki a gyilkos/emberrabló/akárki. Most viszont tényleg agyon izgultam magam, és mint egy rendes krimiolvasó, próbáltam szűkíteni a kört, hogy ki lehet a galád elkövető, persze nem találtam el. Igaz, minden krimivel úgy vagyok, hogy a megfejtés annyira nem is érdekel, a nyomozásról viszont imádok olvasni, csak hogy Baráth Katalin még az egészet megfejelte azzal, amit annyira kedvelek a regényeiben: egy borzasztóan élő, intenzív hangulatú környezetet teremtett csodálatos szóképekkel, mondatokkal tűzdelve. Közben pedig egyértelművé válik, hogy az író szakértője a kornak, mindezt történelmi utalásokkal és a hajdani életstílus részletes bemutatásával bizonyítja. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg munkát fektet a regényei megírásába, tökéletesen felépíti ezeket a műveket. 

Nem tudom eldönteni, hogy A türkizkék hegedűt vagy ezt szerettem-e jobban, az előző rész helyszínei teljesen elvarázsoltak, viszont jó volt "hazatérni", újra találkozni ezzel a pletykás bandával, anyu húslevesét kanalazni, cukrászdába járni és a télikertben ücsörögve narancshabos süteményt villázni, és persze gyanúsabbnál gyanúsabb emberek nyomába eredni. Akárcsak a többi Dávid Veron-sorozat kedvelő, én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy a következő történet hol játszódik majd, meg persze hogy mi lesz a big lávval! Örülök, hogy Baráth Katalin ilyen termékeny, hogy most már évente ad ki újabb olvasnivalót, remélem, a következő könyvhétre is meglep minket valami finomsággal.

6 könnyed könyv a napozóágyhoz

Nem jellemző mondjuk, hogy a fél nyarat vízpartokon, strandon tölteném, de amikor mégis, sikerül olyan könyveket beválasztani, amelyek cseppet sem passzolnak egy laza nyári limonádézós-barnulós délutánhoz. Persze nem tudom, ki kezdte el terjeszteni, hogy a nyaraláshoz lájtos olvasmány illik, de arra emlékszem, hogy mikor Nicoló Ammaniti Magammal viszlek című pettyet lehangoló regényét olvasgattam a Balaton-parton, nem feltétlenül éreztem azt, hogy most aztán kicsattanóan jó kedvem lett. Az egyetlen "komolyabb" könyv, ami eddig bejött ezen a téren, az Robert Merle-től az Üvegfal mögött, amit a gironai reptéren olvasgattam, aztán lehet csak megszépültek az emlékek, nem tudom.

Most mindenesetre összeválogattam néhány könyvet, ami nem vágja haza az ember idilli, napsütés által keltett hangulatát, és tökéletesen ideális olvasmány lehet két pancsolás között. (Aztán persze felőlem mindenki azt olvas, amit akar, ott, ahol akar, és félreértés ne essék, az itt felsorolt műveket nem degradálni akarom azzal, hogy nem elég nehéz olvasmány egyik sem, általam kedvelt, kellemes atmoszférájú könyvekről van szó.)

Baráth Katalin: Dávid Veron-sorozat

A fekete zongorát magam is olvastam a napon lustálkodva, jelenleg pedig A borostyán hárfa van műsoron, csak abban meg folyton esik a hó és mindent átjár a fagy. Igaz, másra sem vágyom jobban ebben a dögmelegben, mint egy kiadós hóesésre, de amíg a nyarat próbáljuk élvezni, addig A türkizkék hegedű tökéletes választás a maga balatonfüredi és adriai helyszíneivel, limonádéival, beszédes olaszaival. 

Joanne Harris: Szederbor

Harris bizonyos könyveit nagyon szeretem, kedvenceim között a legkedvencebb a Szederbor. Ahogy meglátom ezt a borítót, hallom, ahogy sziszegnek a pezsgő bortól az üvegek, és egyből melegem lesz a francia nap sugaraitól. Valamiért szeretem az ilyen "angolszász területekről költözzünk a mediterráneum országaiba"-típusú könyveket, főleg ha ahhoz házkivakarás és finom ételek is párosulnak. A Szederbor még ennél is sokkal több, igazi keserédes remekmű Joanne Harristől. 

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

Durrell az emberrel még a pókot is megkedvelteti. (Én amúgy is szeretem őket, de hátha valaki nem.) Az író családja is a ködös Albionból költözik a napfényes Korfu szigetére, ahol a kicsi Gerry nem csak a helyi állatvilág szereplőit vizslatja, és mutatja be ebben a művében, hanem kiterjedt rokonságának és a család baráti körének oszlopos tagjait is megismerteti velünk. Nem semmi család, szerencsére a regény végeztével nem kell búcsút vennünk tőlük, a korfui eseményekről további tudósításokat olvashatunk a Madarak, vadak, rokonok és az Istenek kertje című könyveiben. 

Marlena De Blasi: Ezer nap Velencében/Toszkánában/A palotában

Ez a háromrészes sorozat/trilógia/akármi nagy kedvencemmé vált olaszmániám virágkorában. A toszkánás részt mindenképpen újra kéne olvasnom, mert azóta volt néhány közös élményem a környékkel, illetve most el is döntöttem, hogy a másfél hét múlva esedékes itáliai utazásunkra magammal viszem. Nem olvasni megyek, persze, de egy kis tengerpartozás biztos lesz, addig is ötletet meríthetek a másnapi úticélt illetően (nem mintha nem lenne már most egy rakás elképzelésem.)

Esmahan Aykol: Boszporusz Hotel

Valami fura vonzalom régóta fűz Törökországhoz, főleg Isztambulhoz, de sajnos még nem jártam ebben a csodálatos városban. A Boszporusz Hotel egy meglehetősen szórakoztató krimi, emellett - nem túl friss emlékeim szerint - olyan lelkesedéssel mutatja be Isztambult, hogy még inkább beleszerelmesedtem, és már az is felmerült bennem akkor, hogy ebbe a városba megyek erasmusolni (azért nem bánom, hogy nem így történt.) Sajnálom, hogy az írónő több regénye nem jelent meg magyarul, csak mert egyébként állítólag nem ez az egyetlen.

Agatha Christie: Gyilkosság az Orient Expresszen

És ha már krimi, a műfaj nagyasszonyát se hanyagoljuk, maximum akkor, ha nyári úticélunkat vonattal közelítjük meg. Bár bennem nem alakult ki semmiféle para a vonatos közlekedéssel kapcsolatban azután, hogy elolvastam ezt a remekművet, inkább lelkesítően hatott rám, és minden vágyam azóta is (korábban is), hogy felüljek az Orient Expresszre és végigutazzam vele a fél kontinenst. Nálam egyelőre ez a krimik csúcsa, pedig azt gondoltam, hogy a Tíz kicsi négert semmi sem múlhatja felül.

Dan Brown: Az elveszett jelkép

Ahogy elnézem az eddigi 2012-es olvasmányaimat, hát nem mondanám, hogy dominál a szépirodalom. Nem tudom, mi lelt engem, úgy tűnik, oda a kultúrsznob énem, vagy csak épp szerencsém volt mostanában, hogy az általam kevésbé nagyra tartott irodalmi kategória is elég jól le tud kötni. Ritka az ilyen, de hát sok a lemaradás, van mit behozni!

Dan Brownért sosem voltam oda különösebben, megvolt persze A Da Vinci kód meg az Angyalok és démonok is, tényleg szétizgultam magam olvasás közben, azonban ennél több értéket nem tudok tulajdonítani a könyveinek. Most viszont pont egy ilyen pörgős, egyszerű sztorira vágytam, meg gondoltam még hátha majd jópárszor ledöbbenek, miközben olvasok, és azt néha én is igénylem.:)

Azt hiszem, ez után egy jó darabig nem veszek olyan könyvet a kezembe, amit ez az ember írt. Egy darabig elvoltam vele, még érdekelt is: szokásos főhősünk, Robert Langdon ezúttal a Washingtonban ténykedik, miután kiderül, hogy mélyen tisztelt ismerősét, Peter Solomont elrabolta valami kamu-szabadkőműves idióta, és követeli, hogy Langdon fejtsen meg neki valami kis piramisocskát. Érdekes módon a CIA is beleavatkozik a dolgokba elég erélyesen, emellett pedig Solomon húga tudományos(?), áttörő kísérleteivel is megismerkedhetünk. A szokásos az egész: menekülés mindenhonnan, mindenki elől, megtévesztés, nagy igazságok leleplezése. Ennyi a könyv. 

És borzasztóan idegesítő az, ahogyan Brown állandóan mozgásban tartja az eseményeket, hogy nehogy az olvasó figyelme akár egy pillanatig is lankadjon. Én őszinte leszek, elfáradtam egy idő után a folyamatos pörgésben, úgy éreztem, nem kapok levegőt. A végén már csak lapozgattam türelmetlenül, esküszöm, nem is emlékszem már nagyon a befejezésre, addigra ugyanis totál felhúztam magam. Tele a könyv ellentmondásokkal, gondolok itt arra, hogy Langdon például mekkora nagy tudós, aztán kábé óvodás aggyal rendelkezik (ebben a történetben legalábbis), vagy hogy egy tiszta hájtek laborhoz egy hatalmas koromsötét termen át vezet az út, és persze az senkinek nem jutott eszébe, hogy apró világító cuccokkal jelezzék, hogy merre kell menni, valamint úgy tűnik, a zseblámpa feltalálásának híre sem jutott el az íróhoz. 

Dan Brown rendkívül egysíkú, az összes könyve egyforma, és én azt hiszem, meguntam. 

Sebastian Fitzek: A terápia

A sikeres pszichiáter, Viktor, a lánya eltűnése után elvonul az Északi-tenger egy pici szigetére, hogy "kellő távolságból" viszonyulhasson a megrázó eseményhez, és feldolgozza azt, ami történt. Felesége, akit szemmel láthatólag kevésbé viselt meg a tizenkét éves Josy eltűnése, ez idő alatt New Yorkban tartózkodik üzleti úton. Viktorral pedig sorra történnek a különös dolgok, ahogy ez egy viharos szigeten lenni szokott.

Minden azzal kezdődik, hogy egy fiatal nő, Anna meglátogatja, és megkéri, hogy kezelje őt, mivel hallucinációk gyötrik. Az érdekes az egészben az, hogy az Anna elméje által kreált kislány, Charlotte története megszólalásig hasonlít Josyéra, úgyhogy Viktor kétségbeesetten próbál belekapaszkodni ebbe az esetbe, hátha ezáltal kiderül, mi történt a lányával. 

Nem jellemző, hogy hasonló jellegű könyveket olvasnék, se thrillert, se pszichothrillert, viszont - amikor még néztem filmeket - jó sokat láttam ebből a fajtából, és kissé megcsömörlöttem, azt hiszem. Az a baj, hogy ezen a téren nem túl kreatívak az írók meg a forgatókönyvírók, így túl nagy meglepetés nem ér általában. Néha persze annyira elmerülök az eseményekben, hogy nem esik le az, ami a mozi közönségének azelőtt már fél órával leesett (lásd Viharsziget), de általában felállítok magamban egy verziót, ami legnagyobb csalódásomra általában be is igazolódik. 

Most is így voltam ezzel, szinte az elejétől kezdve azért drukkoltam, hogy ne az legyen, amit elképzeltem, de ismét csalódnom kellett az írói kreativitásban. Annyi mákom azért volt, hogy néhány kisebb csavarral megspékelte még a végkimenetelt, de addigra már kicsit elment a kedvem az egésztől. 

Amúgy rekordidő alatt elolvastam, ez olyan fajta könyv. Folyamatosan pörögnek az események, nem unatkoztam egyszer sem olvasás közben, tehát ebből a szempontból nem köthetek bele a regénybe, nem is akarok, mivel tényleg végig feszültség uralja a történéseket, az ember halálra izgulja magát. Az északi-tengeri sziget, ahol épp orkán tombol meg totál ideális egy ilyen sztorihoz. 

Mindegy, azt hiszem, a könyveknek ez a kategóriája egyszerűen nem nekem való igazán, de aki szeret picit borzongani, meg élvezi az eseménydús, pörgős történeteket, annak biztos élmény lesz A terápia is.