kezdeném azzal, hogy Az időutazó feleségét elég hamar abbahagytam, még a kétkötetes verzió első könyvének felénél. egyszerűen tök hidegen hagyott a történet, idegesített az összevissza ugrálás az időben, és a mai napig nem értem, hogy mások miért rajonganak érte annyira, de ez az én problémám.
új könyvének fülszöveget olvasva azonban elhatároztam, hogy adok Niffeneggernek egy második esélyt.
az amerikai húszéves ikerlányok, Valentina és Julia nagynénje, Elspeth negyvenes évei közepén meghal, és a londoni Highgate temető szomszédságában álló házát unokahúgaira hagyja, holott korábban sosem látta őket. a lányok anyjával, azaz Elspeth (szintén) ikertestvérével sem találkozott szinte azóta, hogy Valentina és Julia megszülettek, úgyhogy egyből itt egy nagy rejtély, amit ki lehet majd bogozni. a két lány kapcsolata rendkívül szoros, kívülről nézve kicsit betegesen az, Julia képtelen elengedni a nála sokkal gyengébb akaratú Valentinát, hogy önálló életet éljen. együtt repülnek Londonba és költöznek be a lakásba, ahol még inkább egymásra vannak utalva. a házban élnek még mások is rajtuk kívül: a kényszerbeteg Martin és holland felesége, Marijke, valamint egy másik lakásban Robert, Elspeth szerelme, aki képtelen túltenni magát a nő halálán. pedig egészen jól haladna, csak hát nem nagyon segít neki az, hogy Elspeth kísértete mintha folyamatosan ott lebegne körülötte, és mikor a lányok beköltöznek egykori lakásába, kiderül, hogy egész könnyedén lehet kommunikálni a szellemmel.
vicces különben ez a kísértet-téma. nem tudom eldönteni, mit gondoljak róla, mivel annyira banális volt helyenként. volt, hogy majdnem felröhögtem, hogy "ez most komoly?", például mikor elkezdtek egymásnak írogatni a zongorán felgyülemlett porba. mégis be tudta fogadni a szkeptikus agyam azt, amit amúgy fenntartásokkal kezelek általában, a könyv olvasásának idejére elhittem, hogy léteznek kísértetek, és azt is megállapítottam, hogy nem akarok az lenni, maradjon lehetőleg majd minden összetevőm a föld alatt, vagy ott, ahova szórnak.
ahogy már említettem, a történet jelentős része Londonban játszódik, ezért már jár a pirospont. egy-egy metrómegálló nevét olvasva mindig megdobbant a szívem, tetszett az, ahogyan Niffenegger a várost láttatja. és ugye az is egyértelműen kiderül, hogy az írónő tökéletesen ismeri a Highgate temetőt, hiszen korábban idegenvezetőként dolgozott ott.
nem tudom, hogyan értékeljem a könyvet. az elején teljesen lelkes voltam, imádtam a hangulatot, amit Niffenegger teremtett, én is ott akartam lakni abban a házban a temető mellett. aztán nagyon eluralkodott a történeten a kísértet-szál (ok, értem, nyilván ez lenne a lényeg), és kezdtem picit unatkozni. ennek ellenére azt mondom, örülök, hogy pozitívan csalódhattam az írónőben, ó, és bárcsak elolvashattam volna még nyár végén ezt a könyvet, hogy aztán a szeptemberi londoni kiruccanásom során megnézzem magamnak ezt a temetőt, whatever, majd legközelebb.