Rohadék Vízöntő vagyok

"- Játsszuk azt, hogy kishajók vagyunk, jó? - örvendezik, majd kinyitja a csapot, és rám fröcsköli a vizet.

- Játsszuk azt, hogy te vagy a halacska, én meg a víz alá tartom a fejedet, és megnézem, hogy veszel levegőt, jó?"

Kezdem azok megnyugtatásával, akik azt gondolják, hogy az Asztrológiai útmutató összetört szíveknek esetleg meg akarja őket győzni arról, hogy az asztrológia egy egzakt tudomány: nem, nem akar, sőt. :) Ettől függetlenül sokszor kapunk túladagolást a csillagjegyekből, aszencdensekből, együttállásokból és trigonokból, de ha valakit ez nagyon idegesít, átugrálható a dolog. Ha lehámozom ezeket az ezoterikus sallangokat, egy szerethető történetet kapok, rengeteg szerencsétlenkedéssel, a szokásos olasz túlkombinálással, aperitivókkal és egy csomó olasz pasival.

Nemtetszések

Bár nem akarok nagyon negatívkodni, nem véletlenül nem írtam arról sem, hogy mi dühít fel egy könyvben, most szimpla közérdekből írnék két elég nagy csalódásról.

Elif Safak: Szerelem

Mivel Az isztambuli fattyút nagyon szerettem, és nemrég egy bejegyzésben szóba is hoztam, úgy éreztem, ideje, hogy újabb Safak-könyv kerüljön a kezembe. Kedvelem, ha egy regényben két idősíkon futnak az események, illetve mindenféle kulturális okosítás is csak a hasznomra lehet, ezért gondoltam, hogy a Szerelemmel fogom kezdeni - vagyis folytatni.

A jelenben Ella, az érzelmileg kissé igénytelen negyvenes családanya elvállal egy könyves munkát, amely során egy eddig ismeretlen író regényét kell értékelnie. Ez a könyv lesz a másik szál, amin elindulunk, a történet a XIII. századba, Anatóliába visz minket, ahol egy hittudós és egy dervis találják meg egymásban a lelki társat; a két ember és a környezetük reakcióit olvashatjuk a múltidéző fejezetekben. Ellát megváltoztatja a könyv, illetve az is, hogy egy elkeseredett pillanatában e-mailt ír a könyv szerzőjének, Aziznak. Eddig oké is lenne. 

De. A múltbéli szál totálisan tömve van vallási filozofálgatással, ami még csak hagyján lenne, ott van A rózsa neve, hasonló töltelékanyaggal, aztán hogy' imádtam. De ez, ez inkább valamilyen - cseppet sem hiteles - coelhói bölcselkedésbe megy át, ami átszivárog Azizon keresztül Ella életébe is, aki a hirtelen jött kapuzárási pánikban eléggé fogékony erre a maszlagra. Hősnőnk gondolkodásmódja 180 fokos fordulatot vesz, amit még akár el is hihetünk, ha valaki ilyen sokáig nyakig süppedve állt az unalomban és érzelemhiányban, viszont az már sokkal kevésbé valószínű, hogy egy Aziz szintű (értsd: spirituálisan elég fejlett) ember így felfigyeljen egy olyan nőre, mint Ella, illetve hogy egy különleges kapocs alakuljon ki köztük a virtuális térben, ami egyébként a lapokon keresztül egyáltalán nem jön át.

A fordítás, főleg a jelen szálé (két fordító dolgozott a könyvön, nem tudom, hogy az idősíkokat oszthatták-e fel egymás között, vagy miként zajlott a munka) elég döcögős, az elektronikus levelezés kifejezést szerintem elég kevesen használjuk például. 

Aki szereti az ilyen okosságokat, feltétlen olvassa el a könyvet:

"Ha szeretsz valakit, a legnagyobb dolog, amit megtehetsz érte, hogy megváltozol!"

Aki nem, bele se kezdjen. Viszont elgondolkoztam, hogy Az isztambuli fattyú emlékét ugye nem csak az idő szépítette meg? Főleg, hogy múltkor itt  próbáltalak titeket rábírni az olvasására. 

Kim Leine: A Végtelen-fjord prófétái

Felmentem a molyra, hogy lementsem a borítót, és látom, hogy elég nagy a baj velem, mert 90%-on áll a könyv értékelése. 

Grönlandról aránylag ritkán lehet olvasni, a Messzi Észak egzotikussága természetesen engem is rettentően csábított, bár várható volt, hogy nem egy jókedvű útleírásban lesz részem, szóval nem hiú ábrándokkal vágtam neki a könyvnek. 

A regény hangulata már az első oldalakon igazán baljós és komor, az ember érzi, hogy itt sok beteg dolog lesz még a hátralevő lapokon... és jól érzi. Viszont nem tudom hova tenni a könyvet, sok az ellentmondás benne szerintem. A stílusra ráfogom, hogy szépirodalmi, a jelenetek időnként hátborzongatóak, az emberek rohadnak kívül-belül, az egész könyv olyan komoly és komolyan is veszi magát. Az agymenés azon szintje ez, amit még a gyermeteg lelkem is el tud viselni, sőt teljes mértékben képes befogadni.
Folyamatosan ugrálunk az időben előre-hátra, biztos volt valami célja ezzel a szerzőnek, csak nem vagyok elég fogékony arra, hogy ezt fel is ismerjem. És aztán az egésszel olyan nagy gondban vagyok, mert most komolyan csak én érzem azt, hogy az eddig leírtakkal mekkora ellentmondásban áll az, hogy milyen kommersz szimbólumok kísérik végig az egész történetet? Asszem a végén a tűznél lett elegem, és néztem magam elé, hogy ezt az író tényleg úgy gondolja, ahogy én gondolom, hogy gondolja? És a legeslegvége? Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg végtelenül ostoba vagyok, vagy a vége felé már túl lustán olvastam, sorokat átpörgetve, de én az ilyen nagyon-csavaros-akarok-lenni befejezéseket egyáltalán nem kedvelem. Szóval a végére már eléggé felidegesítettem magam, csak az a baj, hogy nem írtam meg egyből a bejegyzést, mert mára már a fele bajomat elfelejtettem. 

Annyit azért megjegyzek, hogy A Végtelen-fjord prófétái nagyságrendekkel jobb könyv, mint a Szerelem, ki tudja, talán rosszkor talált meg engem. Néha azt éreztem, kevés vagyok ehhez a regényhez, aztán belegondoltam a gyengeségeibe, és úgy döntöttem, nem hagyom magam kevésnek érezni, még akkor sem, ha a nagy többség oda és vissza áradozik róla. 

Az Indokolatlanul Elfeledett Könyvek Temetője

A párducot olvastam nemrég Lampedusától, és a kezdeti lelkesedés közepette azon gondolkoztam, hogy miért nem olvassák többen ezt a regényt, amikor Lampedusa annyira jól ír (más kérdés hogy a könyv felénél járva már inkább azon gondolkoztam, hogy miért nem írt inkább valami másról, úgyhogy A párduc ezen a listán nem fog szerepelni). Rájöttem, hogy éreztem már néhányszor hasonlót, illetve visszanézegettem az olvasmánylistámat, és észrevettem, hogy néhány eleme bizony pont passzol ehhez a témához. 

Szívügyem, hogy népszerűsítsem ezeket a méltatlanul elfeledett és alig olvasott könyveket, remélem, hogy kedvet kaptok valamelyikhez. (Amúgy vigyázzatok, mert egyes esetekben lehet, hogy az agyamat elborítja az idő mindent megszépít-törvényszerűsége, és fogalmam sincs, hogy ma hogyan viszonyulnék ezekhez a könyvekhez.)

Luigi Pirandello: Mattia Pascal két élete

Nincs normális magyar borító, úgyhogy egy eredetit kerestem. Egyébként egy olasz ismerősöm jóvoltából tudtam meg, hogy ez a könyv létezik, amikor kértem, hogy ajánljon nekem valami tuti olasz irodalmat. Amikor elkezdtem, fogalmam sem volt, hogy miről fogok olvasni, mert 1. nem volt a könyvben fülszöveg, 2. nem molyoltam, de talán jobb is volt így, minden meglepetésszerűen ért.
"Nyolcvankétezer lírám volt, nem kell belőle adnom egy petákot sem senkinek. Halott vagyok, halott vagyok: tehát adósságaim sincsenek, feleségem sincs, se anyósom… Szabad vagyok, szabad, szabad! Mit kívánhatnék még?"

Domnica Radulescu - A trieszti gyors

Akár a múltkori nyarat idéző olvasnivalós válogatásban is szerepelhetett volna A trieszti girosz, de már akkor tudtam, hogy inkább itt a helye. Kezdődik Romániával Ceaușescu idején, de bennem nem a nyomor és a feszültség hagyott nyomot, hanem azok a nyarak, amelyeket Mona a szerelmével töltött, és amelyeket akkor sem tud maga mögött hagyni, amikor Amerikában új életet kezd. 

"Előfordul, hogy a visszhang megragad a völgyben, és hajnalig tekereg, pattog a sziklafalak között. Legalábbis így mesélik a fekete fejkendős öreg nénik. Azt is mondják, nem szabad lemenni a hegyről, míg a visszhangunk el nem csöndesedik, különben a hang megragad, és egész éjjel a völgyben fog kísérteni."

Elif Şafak Az isztambuli fattyú

"A lányok akkortól számítanak nőnek, amikor elérik azt a kort, amikor az anyjuk megszülte őket."

Azóta sem mertem több Elif Safak-könyvet elolvasni, félek, hogy a mesterművel kezdtem, a többi regényéről meg nem olvastam olyan jókat. Ez itt Isztambul vegyítve némi örmény fájdalommal és óriási női karakterekkel, egyébként - bár a feminizmus távol áll tőlem - imádom azokat a történeteket, amelyeket erős, független nők uralnak, mindig ad egy kis önbizalmat. 

Ahogy végigolvastam az idézeteket, szörnyen kedvet kaptam az újraolvasáshoz, pedig nem kéne, de azt hiszem, most még jobban szeretném ezt a könyvet, mint négy évvel ezelőtt. 

Arthur Japin: Casanova menyasszonya

A borító még azokból az időkből származik, amikor kis országunkban a tervezőknek csak elvétve sikerült szemet gyönyörködtető példányokat kiadni a kezükből, úgyhogy egy másodpercig csendben emlékezzünk meg ezen könyv szépséges külleméről. Bár szerelmes történet, nem emlékszem, hogy fintorogtam volna, amikor olvastam, pedig annak idején még különösen allergiás voltam a romantikára. Ha rosszul emlékszem, akkor is azt gondolom, hogy érdemes lehet elővenni újra, és megsúgom, hogy a nyári Szandi akcióban ő is szerepel. 

"Mindent hallottam már, amit férfi nőnek mondhat. A külsőre vonatkozó bókokban mindig van valami elkeserítő, főleg ha első találkozáskor hangzanak el. Ahogy kimondják őket, a férfiak el is fáradnak ettől a kötelességtől. "

Stephen Leacock: Rosszcsirkeff Mária és társai

Vagy akár hozhattam volna A rejtély titkát, esetleg a Gertrud, a nevelőnőt, szerintem vannak átfedések a bennük szereplő történetek között. Különösen jó ötlet volt Karinthyra bízni a fordítást, sokszor rázkódtam a nevetéstől. Fárasztó, ezért nekem való:
"De azért Gertrud gyengéd kegyelettel őrizte szülei emlékét. Keblén aranytokban anyjáról készült miniatűr olajfestményt rejtegetett; hátáról, ezüstláncon, apja jól sikerült daguerrotipje lógott le. Nagyanyja mellszobrát kabátujjában hordta, néhány unokanővérének és fivérének képmása részint a csizmájában foglalt helyet, részint az övébe volt dugva, nyelestül, míg hátul… de talán elég is ennyi."

Bizonyára tudnám még folytatni a sort, de kapacitásaim jelenleg végesek, legfeljebb később készítek egy új epizódot. Ha van kedvetek, írjátok meg, hogy ti melyik könyveket szabadítanátok ki az Elfeledett Könyvek Temetőjéből, hogy minél többen olvashassák őket.

Vajon létezik szerelem első látásra?

Képtelen voltam ellenállni ennek a borítónak: imádom az árnyékos betűit, a rajzolt szíveket, és belül ugyanilyen tetszetős a csíkos oldalaival és a még több árnyékos betűvel és számmal, úgyhogy külön örülök, hogy egy ilyen tetszetős példányt sikerült megkaparintanom, szeretnék még sok hasonló megjelenésű könyvet látni! 

Próbálok rájönni, hogy miért pont ez lett a könyv címe, és nem igazán sikerül. Hadley, az amerikai lány Londonban élő apja újranősülésére igyekszik, de négy perc híján lekési a gépet. Ennek köszönhetően ismerkedik meg a csodálatos brit Oliverrel, aki - láss csodát - ugyanazzal a járattal utazik, és ráadásul majdnem egymás mellé szól a jegyük. Ekkor azonban szerintem még szó nincs szerelemről... Oké, hogy a csajnak tetszik valamennyire Oliver, de kinek ne tetszene egy okos, intelligens BRIT pasi? Na nem baj, a lényeg, hogy úgy tűnik, néha nem árt lekésni egy repülőt. Egyszer nekem is sikerült, de annyira nem éreztem át a lutoni reptér hangulatát (mivel olyan nincs neki), egy barátommal ragadtunk Angliában, megettük a maradék téliszalámit, egy marék pennyért pedig vettünk hozzá italt is, és kénytelenek voltunk a világ legkényelmetlenebb székein éjszakázni. És nem találkoztam össze semmi szuper angol pasival, legalább is azon az estén nem, maximum az azt megelőző két hétben.

Visszakanyarodva a könyvhöz... szóval azért is vonzott annyira, mert úgy tűnt, hogy egy reptér lesz a fő helyszínünk, és én nagyon szeretem a repülőtereket, de csak a szép nagyokat és csillogókat, ahol éjjel sem áll meg az élet. (Luton kilőve.) Végül is ezt a helyszínt elég hamar elhagyjuk, és a két fiatal hamar a repcsin találja magát, most következnek azok a részek, amikor az egyik elalszik és a másik vállán ébred, meg minden hasonló, amit ilyenkor szokás, közben Hadley elsírja a bánatát Olivernek, hogy mennyire rázza a hideg, ha az apja esküvőjére, és főként leendő feleségére gondol. Oliver meg titokzatos csöndbe burkolózik, már ami a családi viszonyokat illeti, csak annyit tudunk meg, hogy ő is egy esküvőre hivatalos aznap, Paddingtonba. 

Szegény Hadley nem sok esélyt ad Londonnak, nyilván már helyből utálja, persze később, amikor van szerencséje kicsit felfedezni a környéket, már bánja, hogy nem lesz elég ideje körbejárni a várost, és hát bánhatja is! 

Amikor annyi idős voltam, mint ez a csaj, imádtam volna, ha fel tudtam volna mutatni egy hasonlóan nagyszabású szerelmi történetet, hajalmos voltam rá, hogy ilyenekről ábrándozzam... Akkoriban tuti, hogy a kedvencemmé vált volna ez a könyv, totál odalettem volna Oliverért (bár akkoriban még nem fedeztem fel, hogy a brit pasik hmm... elég megnyerőek tudnak lenni), most viszont néhány évvel idősebben szerencsére már megvan a kis saját, igazi láv sztorim, de azért tudok örülni másokénak is. Mégsem ez a szál kötött le igazán, sokkal érdekesebbnek találtam Hadley viszonyát az apjával, azt a folyamatot, ahogyan végre felenged kicsit, és más szemszögből kezdni nézni az egész szituációt.
Nem tudom, hogy az író szándékosan nem bajlódott-e vajon a karakterek kidolgozásával, én azt az elméletet gyártottam, hogy azért nem ismertük meg igazán ezt a két fiatalt - csak apróbb dolgokat tudtunk meg róluk - mert a szerző is így akarta, hiszen az ő történetükből is csak az első huszonnégy órát öleli fel a könyv, ennyi idő alatt pedig nem ismerhetsz meg valakit igazán, csak kis morzsákat hinthettek egymás elé, aztán a többi meg kémia, ebben az esetben legalább is. Remélem, hogy a magyarázatom helytálló, és az írónő nem csupán lustaságból hanyagolta el a szereplői részletesebb bemutatását. 

Az eredeti cím - The Statistical Probability of Love At First Sight - sokkal találóbb, még ha a fordítás majdnem ugyanazt is jelenti, hogy miért, kiderül, ha elolvasod a könyvet.

Tűsarkúban a prérin, avagy megéri-e kifordulni önmagunkból

Vigyázat! Eléggé személyes hangvételű és időnként érzelgős poszt következik, akinek bármi ellenérzése van ezzel kapcsolatban, hanyagolja ennek a bejegyzésnek az elolvasását.

Ree Drummond sikeres blogger Amerikában, oldala a The Pioneer Woman baromira népszerű, ír ő mindenről: főzésről, gyereknevelésről, filmekről, home decorról, fotókat posztol, személyes élményekről számol be, szóval micsoda polihisztor ez a csaj! Vagyis most már annyira nem csaj, hanem - ha jól tudom - négygyerekes anya, viszont ő is volt fiatal, útkereső leányzó. A Tűsarkúban a prérin című könyvének középpontjában élete nagy szerelmével való megismerkedése áll, és hogy ezért az emberért hogyan dobta félre addigi nagyszabású terveit.

Nem gondolom, hogy annyira egyedülálló szerelmi történettel állunk szemben, szerintem bármelyikünk fel tud mutatni legalább egy hasonló "szintűt", elég kicsit kiszínezni és nyomatékosítani az eseményeket. Ree is ezt teszi, de valamiért ez engem egyáltalán nem zavart. Marlboro Man mondjuk ki se látszik a tökéletességből, de ezt a jellemábrázolást betudom a szerelemmel járó szemfényvesztésnek, ami azért lássuk be, szép dolog.

A lényeg, hogy végig otthon éreztem magam olvasás közben, és pontosan tudtam, hogy Ree mit érez, amikor az esti filmnézés közben odabújik a kovbojához, és azt gondolja: na most kerek a világ. Szerintem ez a szerelem, és semmi más, ez egy semmivel össze nem keverhető tünete annak, hogy megtaláltad a másik feledet. (Persze, tudom, milyen alapon oktatok én ki bárkit arról ennyi idősen, hogy what is love, de én szóltam az elején.) 

Ree épp Chicagóba készült költözni a kis poros oklahomai városkájából, hogy új életet kezdjen a szakítása után, és ekkor jött a képbe Marlboro Man. Hálás dilemma egy könyvhöz, az biztos, hogy élje-e a saját életét, vagy alkalmazkodjon inkább egy cowboyéhoz. 

Ree története elgondolkodtatott azzal kapcsolatban, hogy milyen világban élünk. Nem akarok nagymama-jellegű okoskodást levezetni, nézeteim cseppet sem konzervatívak, az élni és élni hagyni elv masszív híve vagyok, ennyit a mentegetőzésről. De számomra akkor is fura, hogy csak épphogy elvétve látok olyan kapcsolatot, ahol nem az ÉN dominál. Ami nem az egymás ellen folytatott harcról szól, arról, hogy ki van épp jobban nyeregben, ki a kevésbé kiszolgáltatott érzelmileg. Hogy amikor felmerül egy probléma, nem dobod odébb, hogy úgyis lesz jobb, hiszen fiatalvagyokannyilehetőségvárrámélniakarok. 

Remek érzés, mikor kiröhögnek a "barátaid" azért, mert te tényleg szereted azt a másik embert, és nem akarsz nélküle tölteni egy hétvégét. Roppant furcsán tudnak nézni egyesek, amikor azt veszik észre, hogy létezik olyan pár a környezetükben, amelyik nem azzal tölti az idejét, hogy egymást felülmúlja valamiben folyamatosan. A vicc az, hogy a szüleim, akik ha jól számolom, 27 éve vannak együtt, ugyanezt élik meg. Szó szerint röhögnek rajtuk a barátaik, amiért egy takaró alatt alszanak, vagy mert nem mennek egymás nélkül sehova. Ja és persze a fele elvált, ami nem baj, de tipikusan olyan emberekről van szó, akiknek az (volt) a hobbija, hogy a házastársa minden megmozdulását ócsárolja. 

Annyira utálom, hogy mentegetőznöm kell azért, mert boldog kapcsolatban élek, és azt is, hogy ebből egyből következik az, hogy unalmassá is váltam, hiszen nincsenek olyan izgalmas magánéleti sztorijaim, mint korábban, amiken lehetett csámcsogni. Azt nem értem, hogy miért nem lehet hagyni, hogy a másik úgy éljen, ahogy neki tetszik. Én iszonyúan boldog vagyok, hogy viszonylag fiatalon megtaláltam azt, aki mellett minden reggel boldogan ébredek, és érdekes, ettől függetlenül ugyanúgy összejárok a barátnőimmel (kiderült azóta, hogy melyikükkel érdemes, sajna volt, aki képtelen volt elfogadni ezt a borzalmas életformát, amit folytatok), nem csak a pasimról beszélek megállás nélkül, igaz, szaftos sztorikkal már nem tudok szolgálni, de ha valaki emiatt nem tart rám igényt, hát borzasztóan sajnálom. 

Higgyétek el, nem vagyok egy érzelgős, romantikus fajta. Igyekszem racionálisan közelíteni mindenhez, próbálom kiszűrni a felesleges érzelmeket, jobb ez így nekem. Ettől függetlenül kiakaszt, hogy az emberek nagy része lelkesen vallja, hogy az, hogy elkötelezed magad valaki mellett, netán még változol is miatta, általa, az egyenlő azzal, hogy feladod az egyéniségedet, és kifordulsz önmagadból.
Huh, kicsit elkanyarodtam a Tűsarkúban a préritől, de erre előre számítottam. A lényeg, hogy nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, és külön örülök, hogy Ree-nek bejött az élet a kovboja mellett. És ugyan néhányszor megfordult a fejében, hogy ó a franc, miért nem mentem inkább Chicagóba, azért tuti, hogy rettentően bánta volna, hogy nem Marlboro Mant választotta. 

Hidasi Judit: Április út

Ahogy megjelent ez a könyv, rögtön le kellett rá csapnom. Azért, mert úgy 4-5 évvel ezelőtt kaptam egy Rozéfröccs című regényt anyukámtól, amit egy Judit Ponte nevű csaj írt (a Hidasi Judit már foglalt... a molyon jól össze is hozták a kettőt egy szerzőnek, sebaj.), és az akkor nagy kedvenc lett. Ez a Hidasi és a Ponte egy és ugyanaz a nőszemély, aki ezek szerint szuper könyveket ír, erről is csak jót tudok mondani. 

A 15 éves Vera kosáredző apjával, jogász anyjával és 10 éves húgával él valami bányászvárosban, amit helyből utál. Egy napon viszont olyan szörnyű esemény történik, hogy muszáj otthagynia a kisvárost, és Budapestre költözik kollégiumba. Pont azután néhány nappal, hogy megtalálja élete szerelmét, Bálintot, akivel minden tökéletes, de a tragédia miatt el kell válniuk, legalább is Vera szerint. 

Tizenöt évvel később találkozunk újra a lánnyal, ezúttal Budapesten, Vera tulajdonképpen vegetál. Munkája, lakása van, de minden emberi kapcsolatot mellőzve tengeti a napjait a megszokott rutin szerint. Aztán valahogy összebarátkozik a szomszéd rocker pasival, majd megismerkedik egy véletlen folytán a kedvenc magyar színésznőjével, és hopp, még egy barát. Aztán jön a húga, akit hat éve nem látott, hogy legyen a tanúja az esküvőjén. Egy napon pedig pizzát szállít ki egy ismeretlen címre, naná, hogy Bálint lakik ott. Úgyhogy kezdődnek a bonyodalmak, meg Vera visszailleszkedése a társadalomba, mert rájön, hogy többé nem akar magányos lenni, eddig hiába volt ez a legegyszerűbb megoldás arra, hogy ne kelljen szembenéznie a múlttal. 

Hidasi Judit stílusa valamiért iszonyúan közel áll hozzám, imádom a rövid mondatait, és a kis megjegyzéseit. Annyira érzelemgazdag a mű, hogy még mindig a hatása alatt vagyok, és ha tudnék bőgni könyvön, akkor azt tenném, egyrészt mert néha annyira fájdalmas, néha pedig olyan boldog. Vicces, hogy egyszer még a Rozéfröccs főhősnője, Maróthy Frida is feltűnt, mikor Vera pizzát szállított neki és a barátnőinek. 

Imádnivalóak a karakterek is, Bálint meg tényleg az a férfi, akiből olyan nagyon kevés van, és olyan nagyon jó lenne, ha minden pasi hasonlítana rá. Nem lenne ennyi boldogtalan nő, az biztos. Úgyhogy nem nehéz átérezni Vera szerelmességét, nem csoda, hogy a második találkozás alkalmával is így beleesik. 

Nem tudtam letenni a könyvet, pedig sajna néha muszáj volt. Tegnap is már mennem kellett volna itthonról el, de még csak egy oldalt, na jó, még egyet, és aztán indulok tényleg...

Egy ideje gondolkozom már, hogy mi legyen, de azt hiszem, kedvenccé vált ez a könyv is, ahogy annak idején a Rozéfröccs. Ritkán olvasok magyar írótól, félek tőlük kissé, ez a csaj viszont kifektetett, a szó jó értelmében, másodszor is. 

A könyvet kiadja a Gabo. (2012)