Az új kedvenc posztapokaliptikus történetem

Szóval  manapság elég jó könyveket olvasok. Most az életem egészére jellemző különben, hogy ha valamire kevés idő marad, akkor annak általában pozitív kimenetele lesz, pl. a szabadidőm a nullához konvergál, ezért ami marad, azt rohadtul igyekszem olyan tevékenységekre fordítani, ami valóban értékes. Vissza a könyvekhez - itt is ugyanez a helyzet, kevés idő jut a könyveimre, ezért gondosan választok, persze nyilván így is benne van a mellélövés lehetősége, de ez a balszerencse utóbbi időben elkerül. Előre annyit, hogy a Tizenegyes állomás az egyik legjobb poszt-apokaliptikus regény, amit valaha olvastam.

Itó Projekt: < / Harmónia >

Régóta szemezek az Ad Astra kiadó könyveivel, csak nem tudtam választani, hogy melyikkel kezdjem, annyira izgalmasnak tűnik az összes. Azt hiszem, kivétel nélkül várólistás nálam minden eddig megjelent regényük, úgyhogy hosszas válogatás után úgy döntöttem, hogy a szülinapomra meglepem magam a Harmóniával.

Bő egy hónapja ülök ezen a poszton, mivel ez egy igazán gondolatébresztő könyv, csak többnyire nem vagyok filozofálgatós hangulatban, kinőttem már abból. Néha úgy éreztem, hogy az író ide-oda ráncigálja az agyam, annyit csavarintott a történeten, hogy már azt sem tudom, hogy a végén mit gondoltam erről az egészről, olvasás közben is gyakran ingadozott a véleményem.

Például hogy szeretnék-e egy olyan társadalomban élni, ahol a testemre rákötnek egy figyelőrendszert (WatchMe), hogy nehogy bármi bajom essen; ami minden káros anyagtól megóv, és nincs többé se nátha, se emésztőrendszeri bajok, se rák, semmi. A könyv elején három középiskolás lány lép szövetségre, mert ők nem akarják ezt az életet, és minden vágyuk, hogy maguk mögött hagyják azt. Az egyiknek sikerül is, a másik kettő túléli.
Eleinte iszonyatosan dühös voltam ezekre a lányokra. Mi bajuk van, most tényleg? Nem lehetnek betegek, sem ők, sem azok, akiket szeretnek (már ha van ilyen), ennél többet szinte nem is kívánhatnának, legalábbis napjainkban ha egy embernek meg is van mindene, értsd magánéleti és anyagi szinten tökéletesen rendben van, az egészsége még mindig nem fix. Ezt a problémát ebben a Nagy Katasztrófa utáni világban megoldották, és mégse tetszik mindenkinek.
Kirie Tuan egyike volt a három ellenálló lánynak, még felnőttként sincs kibékülve a rendszerrel. Azért választotta a spirálcenzori állást, hogy külföldi bevetésein ellenőrzés nélkül dohányozhasson és ihasson. Egy világrengető eset után újra kénytelen visszakanyarodni gyerekkorának főbb szereplőihez, a hozzájuk fűződő emlékekhez. Minden egy szép adag caprese saláta fölött kezdődik újra.

És ekkor elszabadul minden, elszabadul Itó Projekt csavargépe is, és mindenkiről kiderül, hogy nem is az, akinek vagy aminek hittük, közben pedig folyamatosan kapjuk az újabb és újabb, félelmetes információkat.
Összevissza csapkodtak végig a gondolataim, és rendkívüli bölcsességemnek hála két lényegesebb következtetésre jutottam:
1. Minden jó kezdeményezésnek van egy árnyoldala, főleg ha az olyan nagyszabású, mint a WatchMe. Engem messze nem rettent el a vetített jövőkép kedvező oldala, vagyis az, hogy nem betegedhetünk meg, ennél többet nem is kérnék már az élettől. (Más kérdés a népesedés problémája, de nem kell aggódni, a fejlődő országokban nem jellemező a WatchMe használata. Ki van ez találva.) Csak itt is fennáll a szokásos dilemma: mi lesz, ha ezt a nagyszerű felfedezést elkezdik pusztításra és mindenféle csúnya dolgokra használni? Ilyenkor jön az, hogy mindenki azt kiáltja egyszerre, hogy gyere vissza influenza, gyere vissza tüdőrák, csak ezt ne.
2. Az embereknek kell valami, ami ellen lázadhatnak. Még a szép, új világban is. Az is lázad, aki nem tudja, mi folyik a háttérben, a lényeg az, hogy az elégedetlenség és az ellenségkép keresése a lételemünk, ha van sapka, az a baj, ha nincs, akkor meg az.

Ahogy elnézem, kicsit másképp fogtam fel ezt a könyvet, mint a többség. Az én szememben ez nem egy antiutópia, hanem egy jövőkép arról a világról, amely katasztrofális állapotokból fel tudott tápászkodni, és képes volt kialakítani egy hasznos védelmi hálót. Más kérdés, hogy ezt egyes csoportok hogyan értelmezik, de azt hiszem, napjainkban is Dunát lehet rekeszteni azokkal a bioetikai kérdésekkel, amelyekkel ugyanez a helyzet.

Kiadó: Ad Astra
Megjelenés éve: 2012
Oldalszám: 308
Fordította: Mayer Ingrid, Oroszlány Balázs

Justin Cronin - A szabadulás

Szerintem annyi disztópia létezik már a könyvpiacon, hogy ha rajtuk kívül más nem lenne, akkor is életünk végéig el lennénk látva olvasnivalóval. A szabadulás méretében mindenképpen kitűnik a sorból a maga 834 oldalával, és ez még csak a trilógia első része. Ez a tény és a könyv külseje (meg a sok-sok ötcsillagos értékelés) is úgy általában arra engedett következtetni, hogy egy igen komoly, nagyszabású, kultikus műről van szó, de lehet, hogy nem kellett volna ilyen magas elvárásokkal nekimennem a könyvnek.

Cronin poszt-apokaliptikus világában agresszív, vérszomjas, világító lények jelentik az ellenséget, akik egy korábbi, a hadsereg által felügyelt kísérletben létrejött szörnyek, régi életükben életfogytiglanos elítéltek voltak. Azonban nem sikerült elég jól őrizni őket, és kiszabadul a 12 halhatatlan kísérleti alany. A fertőzés harapással terjed, és nem mellesleg nagyon gyorsan, úgyhogy hamarosan szinte az egész  amerikai kontinens hemzseg az ugróktól.
Volt egy kísérleti alany, egy hatéves kislány, Amy, aki szintén megkapta a vírust még laboratóriumi körülmények között, de mégsem vált szörnyeteggé, és úgy tűnik, hogy azok el is kerülik őt, viszont a halhatatlanság rá is vonatkozik.
És van valahol egy kolónia Kaliforniában, ahol egy maroknyi túlélő továbbra is próbál életben maradni, új törvények és újfajta életkörülmények között, de erőforrásaik végesek, ezért záros határidőn belül ki kell találniuk valami új megoldást.

Elég hosszú ideig olvastam A szabadulást, úgyhogy volt néhány kellemetlen éjszakám emiatt (a fiktív lények közül még mindig a zombik és ahhoz hasonlók a legnagyobb parám), ez is azt bizonyítja, hogy hatással volt rám a könyv. Persze tele van izgulós jelenetekkel, ennek ellenére sokszor mégis untam, talán túl sok volt a szereplő, és nem érdekelt mindegyikük sorsa annyira, meg volt néhány a főhősök között, aki olyan szinten irritált (Alicia), hogy azt kívántam, tépné már szét egy fertőzött. Utálom a hősködő embereket. De Amerikának a hősök kellenek meg az éppenhogymegmenekültek-jelenetek, engem viszont a hideg ráz az efféle stílustól. Vagyis próbáltam elcsípni, hogy milyen is igazából Cronin stílusa, de nem nagyon sikerült. Nincs rá jobb szavam, mint hogy amerikai, de az felsőfokon. Pont olyan volt, mintha egy filmet néztem volna, vagy esetleg a Walking Dead-et: voltak wannabe-herók, mesébe illő fordulatok, zűrös magánéleti szálak összegubancolva, és még az etnikai egyensúlyra is ügyelt az író. A legidegesítőbb eszköze viszont az volt, hogy egy-egy körömlerágós epizódot egyszerűen valami olyasmi szöveggel zárt le (nem egyszer, nem kétszer), hogy XY már maga sem tudná megmagyarázni, hogyan sikerült megmenekülnie... Ez egyszer oké, van ilyen. De ha már életveszélyes helyzetet teremt, akkor legyen benne annyi fantázia, hogy kitalálja azt is, hogy azt hogyan lehet megúszni, és ne kelljen már nekem szuperképességekkel felruháznom a szereplőket - sajna sok helyzetben nem volt más megoldás, és - ha már a filmekről beszéltem - ezzel valami C kategóriás katasztrófafilm szintjére süllyedt nálam időnként a regény.

Irodalmi értéket számomra nem képvisel ez a könyv, és még csak Cronin kreativitását sem tudom dícsérni, ennek ellenére biztosan el fogom olvasni a folytatást, mert kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a megmaradt emberrel. Azt hiszem, az is árulkodik valamiről, hogy egyáltalán nem emlékszem, hogy mi volt a könyv vége, pedig csak két hete fejeztem be...

Ally Condie: Matched - Egymáshoz rendelve

Lassan egy éve szolgál engem az annyira nagyon nem okos okostelefonom, és ugyan folyamatosan nyomkodom, de hosszú távon nem köt le, mivel minden játékot - igen, még az Angry Birds-öt is - fél óra leforgása alatt megunok. És úgy tűnik, sok-sok hónap kellett ahhoz, hogy rájöjjek: akár e-könyveket is tehetnék rá, és unalmas perceimben nem kéne újra meg újra megnyitni a fészbukot, hátha történt valami, vagy nézegetni, hogy az elmúlt tizennyolc másodpercben töltött-e fel valaki fotót az instagramra, hányadik vagyok a foursquare-leaderboardon, satöbbi. 

Ez a kis bevezető azt a tényt készítené elő, hogy igen, elolvastam életem első e-könyvét (nem, nem akarok e-book-olvasót még mindig, mert azt is cipelni kell), és várakozásaimmal ellentétben nem tartok ki a konzervatív nézetem mellett, miszerint egy könyv az papírból van és kész. Na ebbe mélyebben nem kívánok belemenni, majd talán egyszer, de most nézzük, hogy hogy is tetszett a katacitának ez a Matched. 

Újabb disztópia, újabb YA. Úgy érzem, ezeknél már érzelmi alapon döntök, nagyon egyformának tűnnek egy idő után (mert nagyon egyformák) és valami vagy megfog bennük, vagy nem. Jelen esetben az előbbi történt, annak ellenére, hogy ez tényleg nagyon YA, és azon belül is inkább Y, mint A, nagyon közel került hozzám a Matched világa.

A történet a tökéletes, hibátlan Társadalomban játszódik, ahol minden központilag irányított, ezáltal nincsenek betegségek, nincsenek problémák. Elvileg. A hivatalnokok döntik el, hogy mit eszel, kivel éled le az életed (feltéve, hogy nem akarsz szingli maradni), és azt is, hogy mikor halsz meg. Cassia épp a Párosító Bankettjére készül, ez az az alkalom, amikor minden tizenhét éves megtudja, "kit dob neki a gép". Mert nagyjából tényleg erről van szó. A lány olyan szerencsés, hogy a legjobb barátját, Xandert jelölik ki párjául, míg a legtöbben a Bankett alkalmával látják először leendő "szerelmük" képét. Amikor viszont Cassia otthon a Xander adatait tároló mikrocsipet tanulmányozza, hirtelen egy másik, ismerős fiú képe villan fel a képernyőn. A Társadalomban a hiba egyszerűen lehetetlen, most mégis megtörtént, és természetesen jól össze is zavarja a lány érzéseit. 

Cassia eddig abban a tudatban élt, hogy az őt körülvevő világ úgy nagyszerű, ahogy van, hiszen nincsenek igazából problémák, minden előre eldöntött, nincs bizonytalanság, munkanélküliség, betegség, stressz, ilyesmik. Nincs viszont szabad akarat sem, és erre szép lassan Cassia is ráébred, az olyan nagyon tökéletes világ egy idő után megmutatja az árnyoldalait is. 

Elismerem, hogy néha picit csöpögősre sikerültek a szerelmi jelenetek, párbeszédek, és mi sem áll távolabb tőlem, mint a nyál és a ragacs, de Ally Condie remekül és valóságosan ábrázolta a reménytelen szerelmet. Normális világunkban magunk választhatunk párt, mégis éltem át valamelyest hasonló érzést, (szerencsére heppi enddel végződött...), így teljesen bele tudtam élni magam Cassia szerepébe, átéltem a vágyakozást és a reménytelenséget, amit ő is. 

Mondanom sem kell, hogy a lány szemszögéből figyelhetjük az eseményeket (jelen időben, naná, nem mintha engem ez zavarna...), és a szavak valóban egy tizenhét éves naiv kislány szavai, aki most kezd tudatára ébredni. Tény, hogy ebből kifolyólag elég egyszerű a stílus, de azt hiszem, ezt már megszokhattuk a hasonló jellegű könyveknél, viszont teljesen reális képet nyújt ezzel egy fiatal lány lelkivilágáról, érzéseiről. 

A környezet, amit Condie megteremtett, nagyon intenzív hangulattal bír, úgy érzi az ember, hogy itt minden fekete és fehér (nem szó szerint, nyilván), és minden szögletes, szimmetrikus, tökéletes. Igazán elgondolkodtató, hogy egyrészt, mi a jobb az emberek számára: a bizonytalan élet önálló döntésekkel, vagy a biztos jövő szabad akarat nélkül, másrészt, hogy valóban a társadalom érdekében vezették-e be a szabályokat, vagy ezzel óvja a legfelsőbb hatalom önmagát.
Igaz, hogy a Matched a cselekmény szempontjából nem túlságosan eredeti, én mégis a jobbféle disztópikus YA-regények közé sorolom, és biztosan el fogom olvasni a trilógia másik két részét is (persze egyelőre majd csak a Crossed-ot, mivel még csak az jelent meg.)

Veronica Roth: A beavatott

Még mindig disztópia. Egyelőre nem tudok nekik ellenállni, pedig mostanában szinte mást se olvasok (na jó, ez így nem teljesen igaz, de elég durva az arány). Emiatt önkéntelenül is hasonlítgatni kezdek, és már így a bevezetőben ellőném azt a tényt, hogy szerintem ezt a könyvet lehet is mihez.

Akármi is történt a világban, Beatrice Prior egy olyan társadalomban él jelenleg, ahol az embereknek tizenhat éves korukban dönteniük kell, hogy az öt csoport melyikéhez akarnak tartozni: az Önfeláldozókhoz, a Bátrakhoz, a Barátságosokhoz, a Műveltekhez vagy az Őszintékhez. Az eseményekbe a döntési ceremónia napján kapcsolódunk be, amikor Beatrice-en és még sok hasonló tizenhat évesen egy szimulációt futtatnak le, hogy kiderüljön, melyik csoporthoz tartozik. Az eredményt azonban nem kötelező figyelembe venni, a fiatalok választhatják azt az opciót is, hogy a családjukkal maradnak. 

Beatrice is dönt, ám hamar kiderül, hogy ez elég komoly következményekkel jár, még a Csoportnélküliség veszélye is fenyegeti. Nehéz spoilermentesen írni erről a könyvről, úgyhogy a sztoriba nagyon nem megyek bele ennél mélyebben, bár elég hamar kiderül minden úgyis. Viszont az egész sztori olyan ködös, de nem a jó értelemben; olyan érzetet keltett bennem, mintha az írónő (aki egyébként 24 éves, igaz tudom, ennek nem feltétlenül van jelentősége) lusta lett volna kidolgozni a történet hátterét. Olvasás közben szeretem azt érezni, hogy az író benne él a kis világában, amit önmaga teremtett, de jelen esetben úgy éreztem, hiányzik az alap, és az egész pikkpakk össze tudna omlani. Számomra nem derült ki, hogy mi tartja össze ezt a társadalmat, amellett, hogy a - szerintük - 5 legfontosabb erény köré csoportosítják az embereket. Ha nem lenne ennyi YA-disztópia és/vagy minimum öt évvel fiatalabb lennék, talán nem tűntek volna fel ezek a hiányosságok, így viszont azt gondolom, ez a regény sehogy sem tud kitűnni a jelenleg annyira népszerű könyvek közül. Sok elem ismerős volt az Éhezők viadala-trilógiából, emellett a "Beharapom a számat"-kifejezés legalább százhússzor szerepelt a sorok között, egy idő után már az őrületbe kergetve ezzel az elégedetlenebb énemet. Tris egyébként jófej csaj, komoly személyiségfejlődésen/változáson megy keresztül, amit VR szerintem jól ábrázol, illetve a többi karaktert is érdekesnek tartottam. És amiért még egy nagyon szubjektív pirospont jár a könyvnek: amikor a félelmekről volt szó, hogy kinek hány van, és melyek azok, arra gondoltam, de vicces lenne, ha az én eszement fóbiám is szerepelne majd a könyvben. Így nem csoda, hogy Christinával együtt én is sikongatni kezdtem, amikor egy lepke kezdett el a feje körül szálldosni! (Tegye fel a kezét, aki még betegesen irtózik a lepkétől, jó nem vagyok meglepve, hogy nincs más rajtam kívül.)
Valószínűleg majd a pillanat hevében fogok dönteni, amikor a második rész is elérhető lesz magyarul, hogy nekiállok-e vagy nem, egyelőre úgy érzem, ehhez a történethez már nagylány vagyok, nekem ennél sokkal több kell, hogy valami levegyen a lábamról.

Veronica Roth blogja