2012-11-25

Ready Player One, avagy a kockaság ünneplése


"Aztán amikor már biztos voltam benne, hogy a dolgok nem fordulhatnak rosszabbra, rosszabbra fordultak."

Rögtön az elején lelövöm a poént, és elárulom: Ernest Cline remekműve nálam az év könyve. Szerelem volt onnantól kezdve, hogy kinyitottam, és végig drukkoltam, hogy ne kelljen csalódnom.
Az a helyzet, hogy annyira odavagyok érte, hogy nem is tudom, hol kezdjem az áradozást. 

A kiindulópont: 2045-re a világ annyira szar hely lett, hogy az emberek az OASIS-szel, egyfajta virtuális valósággal vigasztalják magukat. Az OASIS leginkább egy MMORPG-re hasonlít, a felhasználók létrehoznak egy avatárt, amellyel igény szerint elrejthetik valódi külsejüket, és egy csodálatos, nyílt világban különleges képességekkel felruházva ide-oda bolyonghatnak, barátkozhatnak, iskolába "járhatnak", azaz elszakadhatnak attól a fizikai környezettől, ami már nem sok szépséget rejt az emberek számára. Szerencsére az OASIS ingyenes, így bátran kijelenthetjük, hogy ez a szegény emberek drogja a 2040-es években.
James Halliday az egyik megalkotója ennek a drognak, aki a nyolcvanas években nőtt fel, és azóta is kitartóan rajong azért az évtizedért. Csakhogy ő meghal, ám távozása előtt hagy egy feladványt a rajongóinak: találják meg az OASIS-ben az általa elrejtett Easter egget, azaz egyfajta kincsvadászatra invitálja a felhasználókat, a dicső jutalom pedig nem más, mint az OASIS maga. 2045-ben már öt éve folyik a hajsza a tojás után, egyelőre reménytelenül, ugyanis Halliday elvárja a keresgélőktől, hogy teljes mértékben elsajátítsák rajongásának tárgyát: a 80-as évek popkultúráját, legyen szó filmekről, zenéről vagy persze a klasszik számítógépes játékokról.

Hősünk, Parzival, egy lepukkant mobilháztelepen élő srác is lelkes tojásvadász, ő az első, aki öt év után végre megszerzi az első kulcsot a háromból, úgyhogy a kissé bepunnyadt nyestek (=tojásvadászok) ezen felbuzdulva újra belevetik magukat a játékba, Parzival pedig közben olyan hírnévre tesz szert, ami nem feltétlenül válik előnyére.
"Onnan tudod, hogy teljesen tönkrevágtad az életedet, hogy az egész világod egy szarkupaccá válik, és az egyetlen személy, aki szóba áll veled, a számítógépes rendszered mesterséges intelligenciája."
A könyv teljes mértékben a kincsvadászat körül forog, közben masszívan zúdulnak ránk a különböző utalások a '80-as évekből. Mivel ennek az évtizednek a végén születtem, nekem csak a gagyi popszámok imádata maradt, úgyhogy komolyan elgondolkoztam azon, hogy ha vajon a 90-es évekre épített volna az író, akkor mennyire oda meg vissza lennék a könyvért, persze így sem panaszkodom, sok-sok direkt és burkolt utalás még nálam is célba talált, és ilyenkor mosolyogva bólogattam, hogy ó, igen! Amikor meg a játékok kerültek szóba, életem párját szórakoztattam azzal, hogy dobáltam felé a különböző klasszikusok neveit, ekkor meg ő bólogatott bőszen. 

A könyv soundtrackje

Az eddigi sorokból azt hiszem leszűrhető, hogy Cline elsősorban a kockákat célozta meg ezzel a regénnyel, így felmerülhet bennetek a kérdés, hogy "vajon jó lesz ez nekem, ha nem töltök fél napokat a WOW-val, és nem láttam a Star Wars-t?". Én azt gondolom, kell egyfajta nerd szint ahhoz, hogy élvezhető legyen a könyv, de garantált level up következik be (akár több is) olvasás során. Azért adnék egy kis hintet a döntésképtelenek számára, és röviden próbálom vázolni a saját kockasági szintemet.

Annak ellenére, hogy már 10 éves koromban a Diablo első részével játszottam és a gimiben informatika tagozatos voltam, nem nagyon érdeklődtem semmi iránt, ami a geekséggel áll kapcsolatban, amire szükségem volt, azt megtanultam, de ennyi. Aztán bő két éve lett egy pont ideális mértékben kocka pasim, aki által elkezdtem edukálódni. Bevezetett az RPG-k világába, és megesik, hogy együtt játszunk valami nyomozós-rejtélyes point and clickkel, illetve iszonyúan büszkén irtottam az újra felfedezett Diablo 1-ben a csontvázokat és zombikat ismét, miközben ő örömében majdnem elsírta magát. Újabb level up történt augusztusban, amikor felvettek egy fejlesztő céghez, és itt bizony nincs hiány szandál-zokniból meg programozós poénokból. (Ez utóbbiak közül sokat nem értek). Ám múltkor rég nem látott kocka ismerőseimmel találkoztam, és rá kellett jönnöm, hogy én is azzá váltam, mert egyszer csak arra eszméltem, hogy megkérdezem tőlük, hogy felrakták-e már a Win8-at, illetve arra, hogy a Microsoft Easter eggjeiről eszmecserélünk. A Ready Player One valóban újabb szintlépést eredményezett, most már tudom, melyik volt az első számítógépes játék, és azt is, hogy melyikben rejtettek el először Húsvéti tojást. Úgy érzem, valahol mélyen régóta rejtőzik bennem egy nerd én, ami egyre inkább felszínre kerül, és ezt valahogy egyáltalán nem bánom.

Nem tudom, sikerült-e ebből levonni valami tanulságot, én azt gondolom, hogy ha nem érzel totális ellenszenvet a kocka társadalommal kapcsolatban, akkor nem lehet nagy mellényúlás ez a könyv, az igazi gamereknek pedig egyenesen kötelező. Életem szerelme sajnos nem nagyon szeret olvasni, de jó párszor elmondtam már neki, hogy ezt neki is muszáj lesz, mert tudom, hogy rettentően szeretné.
Az egész könyvben egy hibát találtam, azt, hogy a japán srác fekete gyászruhában jelent meg. Nem tudom, hogy az író bénázta-e el vagy a fordító, tudtommal a gyászban szó angolul akár in black is lehet, ami nem feltételez fekete ruhát, de az fix, hogy egy japán nem fog fekete gyászruhát ölteni.

Az elejétől fogva éreztem, hogy epic könyv ez, biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb klasszikussá fog válni.
Az angol nyelvű változat hangoskönyvét pedig Wil Wheaton előadásában lehet meghallgatni, kitűnő választás :D
A Ready Player One saját tumblr oldallal is jelentkezik, én már nyomtam egy follow-t.:)

Köszönöm a könyvet az Agave Kiadónak!

2012-11-24

Hogyan öltözik egy könyvmoly?


  Mert hát csajból vagyok én is, imádom a szép ruhákat, szeretek vásárolgatni a lányokkal vagy anyuval, szóval időnként előjön belőlem a hülye picsa, aki például akciótervet készít a Glamour-napokra, egyébként szerintem pont egészséges mértékben vagyok ilyen szempontból . Az évek során hatalmas mennyiségű ruhát sikerült felhalmoznom. Egy maratoni vasalással a nyarat kivéve simán elvagyok két hónapig, ami a felsőket és ruhákat illeti. Azt hiszem, csak egy fotó tudná érzékeltetni, hogy mekkora az a kupac, amelyet kizárólag a saját vasalatlan ruháim tesznek ki, rendszeresen találok köztük olyan felsőket, amelyeknek a létezéséről már rég elfeledkeztem, vagy mondjuk hazahoztam a boltból, kimostuk, és aztán azóta is ott tengődik az ominózus kupac alján. Mindennek ellenére rengetegszer éreztem azt korábban, hogy hiába töltöttem el fél órát reggel a szekrény előtt dilemmázva, az utcára kilépve mégsem voltam elégedett az összhatással. Rájöttem, hogy nem összevissza kéne vásárolni koncepció nélkül, mert abból tényleg az sül ki, hogy össze nem illő darabok tornyosulnak a szekrényemben. 

 

  Úgy érzem, hogy mostanra sikerült eljutnom addig, hogy tudatosan induljak el shoppingolni, és a próbafülkében állva többször is felteszem magamnak a kérdést, hogy erre most tényleg szükségem van-e vagy csak azért akarom annyira, mert épp le van árazva, vagy tetszik a színe (nem számít, hogy már tizenöt másik barack árnyalatú felsőm van otthon). Tegnap például őrülten büszke voltam magamra, amikor az Árkádból egyetlen fehér kötött csősállal tértem haza, és nem vettem mást sem azért mert hirtelen megtetszett, sem azért, mert kell.
Illetve azt hiszem, végre kezd kialakulni a saját stílusom, igaz, vannak fellángolásaim bizonyos színek és egyes aktuális trendek iránt, de a többi talán lassan állandósul. Rá kellett jönnöm, hogy nagyjából öt-hat éve minden ősszel ugyanazt a sötétkék csőfarmert (NEM sztreccs!) veszem meg, elsősorban a H&M-ben (sajna nálam egy évig bírja egy farmer átlagosan), enélkül már nem is lenne teljes a ruhatáram. Aztán amióta nekiálltam hidegben és - egyelőre - nem túl hosszú kabátban biciklizni, kénytelen vagyok hosszabb felsőket, blúzokat hordani, amit szépen be is tűrök a farmerbe és láss csodát: tök jól néz ki, főleg egy szépséges övvel.

Ez például szerintem tökéletes:

Imádom még a fekete leggings-ruha/hosszú felső párosítást is. Tavasszal balerinacipővel, ősszel meg csizmával. Mondjuk a nem túl rövid ruhákat szeretem színes, élénk harisnyákkal is hordani.  A kedvenc cicás ruhámat egyszerűen meg kell mutatnom (gallér az nincs hozzá, anélkül szebb is szerintem):


Ez amúgy szintén egy H&M-es csoda, az a helyzet, hogy a ruháim elég jelentős része onnan származik. Kedvelt lelőhelyeim ezen kívül az angol turik, rengeteg csodás darabot szereztem már ott. Emellett sok eredeti brit ruhával is büszkélkedhetem, hála a nővéremnek, aki soksok éve Angliában él, és vagy megörököltem tőle ezt-azt (pl. egy csodás drapp Benetton ballonkabátot, vajon nem bánta meg azóta, hogy nekem adta?), vagy ajándékba kaptam, vagy én magam importáltam az Egyesült Királyságból. Felidegesíteni akkor szoktam magam, amikor az angol turkálóban szembejön egy felső, amivel én is rendelkezem, mert Angliában vettem, és tudom, hogy az a márka csak ott található meg. Ilyenkor előtör belőlem az irigy kutya, és legszívesebben megvenném a turis verziót is, csak hogy másnak ne lehessen ugyanolyan, de aztán erről le szoktam beszélni magam. :) 

Van még néhány szerelmem egyébként. Családi örökség, hogy odavagyok a táskákért, ez a zöld itt lejjebb nagy kedvencem például. Most egyelőre leálltam a táskavásárlással, rengeteg van már így is. Csak az a baj, hogy a boltokban is rengeteg gyönyörűséget látok, és nehéz ellenállni. Vagy például ott vannak a sálak és kendők: soha nem elég, legszívesebben minden nap újat vennék fel. Mondjuk egy ilyen csíkos pont hiányzik a gyűjteményemből.


Amúgy az egyszerű, de azért nőies összeállításokra szavazok, imádom a fehér trikó/póló-farmer/sort kombót, a csíkos felsőket, a türkizkéket és az időtálló darabokat. Néhány gyönyörűség:






Ó és az új kedvencem: egy vastag fekete keretes (nem az a klasszik, annál szerintem szebb) szemüveg! Egyrészt végre nem fáj a fejem, másrészt meg most már tényleg igazán bookworm-nek nézek ki.:)

A sort még folytathatnám cipőkkel, kiegészítőkkel meg még sok mindennel, ami épp eszembe jut, de most rajtatok a sor.
Meséljetek ti is! Mik a kedvenc ruhadarabjaitok, miben érzitek magatokat a legjobban?


2012-11-19

Vajon létezik szerelem első látásra?

Képtelen voltam ellenállni ennek a borítónak: imádom az árnyékos betűit, a rajzolt szíveket, és belül ugyanilyen tetszetős a csíkos oldalaival és a még több árnyékos betűvel és számmal, úgyhogy külön örülök, hogy egy ilyen tetszetős példányt sikerült megkaparintanom, szeretnék még sok hasonló megjelenésű könyvet látni! 

Próbálok rájönni, hogy miért pont ez lett a könyv címe, és nem igazán sikerül. Hadley, az amerikai lány Londonban élő apja újranősülésére igyekszik, de négy perc híján lekési a gépet. Ennek köszönhetően ismerkedik meg a csodálatos brit Oliverrel, aki - láss csodát - ugyanazzal a járattal utazik, és ráadásul majdnem egymás mellé szól a jegyük. Ekkor azonban szerintem még szó nincs szerelemről... Oké, hogy a csajnak tetszik valamennyire Oliver, de kinek ne tetszene egy okos, intelligens BRIT pasi? Na nem baj, a lényeg, hogy úgy tűnik, néha nem árt lekésni egy repülőt. Egyszer nekem is sikerült, de annyira nem éreztem át a lutoni reptér hangulatát (mivel olyan nincs neki), egy barátommal ragadtunk Angliában, megettük a maradék téliszalámit, egy marék pennyért pedig vettünk hozzá italt is, és kénytelenek voltunk a világ legkényelmetlenebb székein éjszakázni. És nem találkoztam össze semmi szuper angol pasival, legalább is azon az estén nem, maximum az azt megelőző két hétben.

Visszakanyarodva a könyvhöz... szóval azért is vonzott annyira, mert úgy tűnt, hogy egy reptér lesz a fő helyszínünk, és én nagyon szeretem a repülőtereket, de csak a szép nagyokat és csillogókat, ahol éjjel sem áll meg az élet. (Luton kilőve.) Végül is ezt a helyszínt elég hamar elhagyjuk, és a két fiatal hamar a repcsin találja magát, most következnek azok a részek, amikor az egyik elalszik és a másik vállán ébred, meg minden hasonló, amit ilyenkor szokás, közben Hadley elsírja a bánatát Olivernek, hogy mennyire rázza a hideg, ha az apja esküvőjére, és főként leendő feleségére gondol. Oliver meg titokzatos csöndbe burkolózik, már ami a családi viszonyokat illeti, csak annyit tudunk meg, hogy ő is egy esküvőre hivatalos aznap, Paddingtonba. 
Szegény Hadley nem sok esélyt ad Londonnak, nyilván már helyből utálja, persze később, amikor van szerencséje kicsit felfedezni a környéket, már bánja, hogy nem lesz elég ideje körbejárni a várost, és hát bánhatja is! 

Amikor annyi idős voltam, mint ez a csaj, imádtam volna, ha fel tudtam volna mutatni egy hasonlóan nagyszabású szerelmi történetet, hajalmos voltam rá, hogy ilyenekről ábrándozzam... Akkoriban tuti, hogy a kedvencemmé vált volna ez a könyv, totál odalettem volna Oliverért (bár akkoriban még nem fedeztem fel, hogy a brit pasik hmm... elég megnyerőek tudnak lenni), most viszont néhány évvel idősebben szerencsére már megvan a kis saját, igazi láv sztorim, de azért tudok örülni másokénak is. Mégsem ez a szál kötött le igazán, sokkal érdekesebbnek találtam Hadley viszonyát az apjával, azt a folyamatot, ahogyan végre felenged kicsit, és más szemszögből kezdni nézni az egész szituációt.
Nem tudom, hogy az író szándékosan nem bajlódott-e vajon a karakterek kidolgozásával, én azt az elméletet gyártottam, hogy azért nem ismertük meg igazán ezt a két fiatalt - csak apróbb dolgokat tudtunk meg róluk - mert a szerző is így akarta, hiszen az ő történetükből is csak az első huszonnégy órát öleli fel a könyv, ennyi idő alatt pedig nem ismerhetsz meg valakit igazán, csak kis morzsákat hinthettek egymás elé, aztán a többi meg kémia, ebben az esetben legalább is. Remélem, hogy a magyarázatom helytálló, és az írónő nem csupán lustaságból hanyagolta el a szereplői részletesebb bemutatását. 

Az eredeti cím - The Statistical Probability of Love At First Sight - sokkal találóbb, még ha a fordítás majdnem ugyanazt is jelenti, hogy miért, kiderül, ha elolvasod a könyvet.

2012-11-13

Végre teljesült egy vágyam...

...azaz megjelent magyarul az egyik könyv, ami miatt korábban úgy hisztiztem: a Perks of Being a Wallflower. (Nem is hallottam volna erről, ha Nita nem írja meg ezt a szuper posztot).
Nyáron elkezdtem angolul, de végül hagytam inkább, mert egyrészt pont valami hülye emléket kötök hozzá, másrészt meg - és ezt nehezebb bevallanom - rájöttem, hogy nem szeretek angolul olvasni. Hiába az eredeti nyelv, egyszerűen mégsem jön át úgy, ahogy magyarul igen.
Nagyjából azonnal berendeltem az Alexandrától viszonylag röhejes áron, amint megtudtam, hogy ez így létezik drága anyanyelvemen. Kaptunk hozzá egy csodálatos borítót is (nem). De legalább olyan szép zöld, mint a falam. 

2012-11-11

Vasárnapi Pinterest



Ma erre vagyok képes: frissítgetem a Pinterestet, közben lájtos másnaposságomban absztinenciát - de minimum mértékletességet - fogadok egy liter kóla mellett, várom, hogy kihűljön a mikrózott rántott csirkeszárny, és mekis kaja után vágyakozom. Vagy ikeás húsgolyókra, igazán terjeszkedhetnének Győr felé is végre.
Teljesen random pinterestes válogatás következik, vigyázat, akár ételfotókat is tartalmazhat.

 


Update: azóta kaptam szalonnás-sajtos bundáskenyér-szendvicset. Ágyba. Szeretem, ha egy férfi képes és hajlandó főzni.

2012-11-10

Kell a francnak Monte Cristo kincse

Úgy másfél éve hazacipeltem a mamától ezt a háromkötetes remekművet, gondoltam jó lesz ez nekem. Aztán mindig volt más, amit olvashattam, és ugyan előző nyáron nekiálltam, de úgy nagyjából a huszonötödik oldalig jutottam, pedig még a 2011-es várólista-csökkentős polcomon is szerepelt. Én észlény a 2012-esre is feltettem, sőt, hogy még egy lapáttal rátegyek önmagam motiválására, az újraéledt OKK első szavazásán is - mármint hogy mit olvassunk - erre voksoltam. Remek ötlet volt. 

Mellőzném a történet rövid leírását, úgyis ismeritek. Gyerekkoromból rémlik egy sorozat vagy film vagy mindkettő, de csak néhány képkocka, mindenesetre ezek alapján úgy gondoltam, hogy jó ötlet lesz elolvasni 1400 oldalt. Az első könyv közepéig roppant lelkes voltam. Monte Cristó grófja, vagyis akkor még Edmond Dantés élete igazán kalandos, akkor még a hosszú párbeszédekkel is elvoltam, valójában fel sem tűnt, hogy valami itt nem stimmel. Aztán megtudtam, amit jobb lett volna, ha nem tudok meg, mégpedig hogy az öreg Dumas a szavak száma után kapta a fizetségét, így ezek után minden mondatot ezzel a tudattal olvastam, hogy na vajon, mennyit erőlködött, hogy egy-egy párbeszédet cseppet sem optimális hosszúságúra bővítsen, csomó ismétléssel, visszakérdezéssel. Ez azért így elég kiábrándító, lelkesedésem meglehetősen lelohadt. Tudtam, hogy például a 420. oldalon feltesznek egy rém egyszerű kérdést, mondjuk, hogy kér-e valaki teát, arra a választ úgy kábé a 424. oldalon keressem.
A szereplők unalmasak és idegesítőek, és nagyjából ezekbe a csoportokba oszthatóak: sajnálnivaló rettentően jó emberek; gonosz férfiak, akiket meg kell bosszulni; gonosz, megbosszulandó férfiak feleségei; Monte Cristo grófja. Na ez utóbbin a végén már csak röhögni tudtam. Monte Cristo grófja rendkívül titokzatos (és persze vonzó) férfi, fél Párizs rá gondol szex közben (sőt szerintem ő maga is saját magára...). Monte Cristo grófja mindig jókor és jót szól, mindig megfelelően cselekszik és az a fajta ember, aki akkor is átkíséri a vak nénit az úton, ha az nagyon nem akar átmenni, de végül eléri, hogy a néni mégis hajbókoljon a hálától.
Közben arra is rájöttem, hogy nem nekem valók az 1000+ oldalas könyvek. Nemrég olvastam az 1Q84-et, és hiába a kedvenc íróm, és imádtam, egyszerűen unom, ha ilyen sokáig ugyanazokról az emberekről kell olvasnom. Ráadásul a Monte Cristo esetében ezek a szereplők már a legelejétől fogva idegesítettek, és Dumas stílusa sem lopta be magát a szívembe.
Tovább nem is ragozom, úgy érzem ez a könyv elvett az életemből egy csomó időt, utoljára az Anna Kareninával kapcsolatban éreztem így, úgy tűnik, minden évre jut egy ilyen "élmény". A történet tök jó lett volna, ha rendesen kidolgozott karakterek szerepeltek volna benne, mondjuk harmadennyi oldalon. Meg talán ha egy másik korban olvasom.

2012-11-01

Le kéne nyugodni

Monte Cristós szenvedéseim kapcsán merült fel bennem az a gondolat, hogy ezt az ezernégyszáz oldalt egy lassabb korban valószínűleg sokkal jobban élveztem volna. Néha csak lapoztam és lapoztam, és képtelen voltam szép nyugodtan ülni és örömömet lelni az olvasásban, holott a az első könyv közepéig még hatalmas volt a lelkesedésem. Korábban is megfigyeltem már, hogy néha nem tudom maximálisan kihasználni az élvezetet, amit egy könyv nyújthat. Roppant gyorsan akarok végezni az összessel, hogy aztán jöhessen a következő, aztán az az utáni, közben fenyeget a tudat, hogy már megint hány könyvet jegyeztettem elő, na meg ott egy recikönyv is, és persze az otthoni olvasatlanok száma is csak nő. Oké, hogy a várólistám is óriási méreteket ölt, de miért nem vagyok képes kicsit lassítani, észrevenni egy-egy gyönyörű mondatot, ami felett az őrületes tempóban elsiklik a figyelmem?

Egyik nap idézeteket keresgéltem szerencsesütikhez, mert anyukám, aki kerámikus, elkezdett kerámia-szerencsesütit gyártani, persze a Coelhós okosságok és emlékkönyvbe illő bölcseletek szóba se jöhettek, úgyhogy a molyon nézelődtem. És rájöttem, hogy annyi csoda van, amire már vagy nem is emlékszem, vagy csak egyszerűen nem vettem észre, mert nem tudok figyelni. Az újévi fogadalmakban nem hiszek, amúgy is messze van még, meg ki tudja, mi lesz most ezzel a világvégével, úgyhogy elhatároztam szépen, hogy mostantól nem kapkodom annyira, hanyagolom a gyorsolvasást, ami sajna mára már automatizmussá vált nálam; és  ha nem tetszik egy könyv, legfeljebb félrerakom, de nem fogom minden áron turbó üzemmódban végigrágni magam rajta. 
Fura, de néha a várakozás öröme sokkal élvezetesebb, lelkesebbé tesz, mint maga az esemény. Rendületlenül keresgélem az olvasható könyveket blogokon, molyon, mindenhol, de miért van az, hogy mikor végre oda jutok, hogy nekiállok, már nem is akkora élmény az egész, és a következőt várom?

Tűsarkúban a prérin, avagy megéri-e kifordulni önmagunkból

Vigyázat! Eléggé személyes hangvételű és időnként érzelgős poszt következik, akinek bármi ellenérzése van ezzel kapcsolatban, hanyagolja ennek a bejegyzésnek az elolvasását.
Ree Drummond sikeres blogger Amerikában, oldala a The Pioneer Woman baromira népszerű, ír ő mindenről: főzésről, gyereknevelésről, filmekről, home decorról, fotókat posztol, személyes élményekről számol be, szóval micsoda polihisztor ez a csaj! Vagyis most már annyira nem csaj, hanem - ha jól tudom - négygyerekes anya, viszont ő is volt fiatal, útkereső leányzó. A Tűsarkúban a prérin című könyvének középpontjában élete nagy szerelmével való megismerkedése áll, és hogy ezért az emberért hogyan dobta félre addigi nagyszabású terveit.
Nem gondolom, hogy annyira egyedülálló szerelmi történettel állunk szemben, szerintem bármelyikünk fel tud mutatni legalább egy hasonló "szintűt", elég kicsit kiszínezni és nyomatékosítani az eseményeket. Ree is ezt teszi, de valamiért ez engem egyáltalán nem zavart. Marlboro Man mondjuk ki se látszik a tökéletességből, de ezt a jellemábrázolást betudom a szerelemmel járó szemfényvesztésnek, ami azért lássuk be, szép dolog.

A lényeg, hogy végig otthon éreztem magam olvasás közben, és pontosan tudtam, hogy Ree mit érez, amikor az esti filmnézés közben odabújik a kovbojához, és azt gondolja: na most kerek a világ. Szerintem ez a szerelem, és semmi más, ez egy semmivel össze nem keverhető tünete annak, hogy megtaláltad a másik feledet. (Persze, tudom, milyen alapon oktatok én ki bárkit arról ennyi idősen, hogy what is love, de én szóltam az elején.) 
Ree épp Chicagóba készült költözni a kis poros oklahomai városkájából, hogy új életet kezdjen a szakítása után, és ekkor jött a képbe Marlboro Man. Hálás dilemma egy könyvhöz, az biztos, hogy élje-e a saját életét, vagy alkalmazkodjon inkább egy cowboyéhoz. 
Ree története elgondolkodtatott azzal kapcsolatban, hogy milyen világban élünk. Nem akarok nagymama-jellegű okoskodást levezetni, nézeteim cseppet sem konzervatívak, az élni és élni hagyni elv masszív híve vagyok, ennyit a mentegetőzésről. De számomra akkor is fura, hogy csak épphogy elvétve látok olyan kapcsolatot, ahol nem az ÉN dominál. Ami nem az egymás ellen folytatott harcról szól, arról, hogy ki van épp jobban nyeregben, ki a kevésbé kiszolgáltatott érzelmileg. Hogy amikor felmerül egy probléma, nem dobod odébb, hogy úgyis lesz jobb, hiszen fiatalvagyokannyilehetőségvárrámélniakarok. 
Remek érzés, mikor kiröhögnek a "barátaid" azért, mert te tényleg szereted azt a másik embert, és nem akarsz nélküle tölteni egy hétvégét. Roppant furcsán tudnak nézni egyesek, amikor azt veszik észre, hogy létezik olyan pár a környezetükben, amelyik nem azzal tölti az idejét, hogy egymást felülmúlja valamiben folyamatosan. A vicc az, hogy a szüleim, akik ha jól számolom, 27 éve vannak együtt, ugyanezt élik meg. Szó szerint röhögnek rajtuk a barátaik, amiért egy takaró alatt alszanak, vagy mert nem mennek egymás nélkül sehova. Ja és persze a fele elvált, ami nem baj, de tipikusan olyan emberekről van szó, akiknek az (volt) a hobbija, hogy a házastársa minden megmozdulását ócsárolja. 
Annyira utálom, hogy mentegetőznöm kell azért, mert boldog kapcsolatban élek, és azt is, hogy ebből egyből következik az, hogy unalmassá is váltam, hiszen nincsenek olyan izgalmas magánéleti sztorijaim, mint korábban, amiken lehetett csámcsogni. Azt nem értem, hogy miért nem lehet hagyni, hogy a másik úgy éljen, ahogy neki tetszik. Én iszonyúan boldog vagyok, hogy viszonylag fiatalon megtaláltam azt, aki mellett minden reggel boldogan ébredek, és érdekes, ettől függetlenül ugyanúgy összejárok a barátnőimmel (kiderült azóta, hogy melyikükkel érdemes, sajna volt, aki képtelen volt elfogadni ezt a borzalmas életformát, amit folytatok), nem csak a pasimról beszélek megállás nélkül, igaz, szaftos sztorikkal már nem tudok szolgálni, de ha valaki emiatt nem tart rám igényt, hát borzasztóan sajnálom. 
Higgyétek el, nem vagyok egy érzelgős, romantikus fajta. Igyekszem racionálisan közelíteni mindenhez, próbálom kiszűrni a felesleges érzelmeket, jobb ez így nekem. Ettől függetlenül kiakaszt, hogy az emberek nagy része lelkesen vallja, hogy az, hogy elkötelezed magad valaki mellett, netán még változol is miatta, általa, az egyenlő azzal, hogy feladod az egyéniségedet, és kifordulsz önmagadból.
Huh, kicsit elkanyarodtam a Tűsarkúban a préritől, de erre előre számítottam. A lényeg, hogy nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, és külön örülök, hogy Ree-nek bejött az élet a kovboja mellett. És ugyan néhányszor megfordult a fejében, hogy ó a franc, miért nem mentem inkább Chicagóba, azért tuti, hogy rettentően bánta volna, hogy nem Marlboro Mant választotta.