2012-06-22

8 nagy kedvenc kislánykoromból

Próbálkozom még időnként pöttyössel és csíkossal meg egyéb gyerekkönyvekkel is, de azért nekem ez már fárasztó. Emlékszem például, hogy kiskoromban volt egy rövidített, illusztrált Aliz csodaországban-könyvem (volt egy ugyanolyan Gulliveres is), és imádtam, most meg két fejezet után félredobtam az eredeti verziót. Az ifjúsági könyvekkel (vagy YA, ha már egyszer látens hipszter vagyok) nincs bajom, sokat szeretek közülük, de azt hiszem, a mesék nekem már kicsit szájbarágósak, nagylány vagyok én már hozzájuk. 
Azért felsorolom a gyerekkori nagy kedvenceimet, amiket - ha lenne, de nem lesz - a gyerekemnek is szívesen ajánlanék.

Astrid Lindgren: Britta kiönti szívét
"...a szemem hétköznapian kék, a hajam hétköznapian világosszőke, az orrom hétköznapian fitos."
Szinte semmire nem emlékszem ebből a könyvből, csak egy írógép rémlik, és az, hogy ezután én is írógépelni akartam. Arra viszont emlékszem, hogy annyira szerettem, hogy többször is elolvastam. Lehet egyébként, hogy a svéd leányzó történetét még a huszonöt éves fejem is befogadná. 
Leena Krohn: Emberruhában
Lehet, hogy kiskoromban (is) borító alapján válogattam az olvasmányaimat, ez szerintem gyönyörű. Ma már nem tudom, hogy ez egy mese, vagy inkább szürreális felnőtt irodalom (igaz, szerintem sok az ilyen szempontból besorolhatatlan könyv). Egy fiú és egy emberruhába öltözött pelikán kapcsolatának története, amire szintén nem emlékszem kellőképpen, csak arra a keserédes hangulatra, amit a regény maga után hagyott. 
Erich Kastner: A két Lotti

Egyértelmű, hogy A két Lottinak itt a helye a listámban. Annyira imádom ezt a történetet, hogy még az amerikai Lindsay Lohan-es változatot is szívesen megnézném újra, még akkor is, ha duplán még irritálóbb az a nő. Annak idején még olvasónaplót is lehetett belőle kapni, úgyhogy összeköthettem a kellemeset a hasznossal. 

Ez az a könyv, amit száz százalék, hogy a kislányom kezébe adnék, meg minden más kislányéba.
Kertész Erzsébet: Szamóca-lányok

A pöttyös könyvek nagy része anyukám ajánlásával jutott el hozzám, nyilván neki is megvoltak a maga kedvencei, amikor ő volt kicsi. Konkrét eseményekre ebből a történetből sem emlékszem, de azt tudom, hogy a négy nyolcadikas lány barátsága nagy hatással volt rám. Majdnem elolvastam kétszer, emlékszem ekkor mondta apukám, hogy túl sok könyv van ahhoz a világon, hogy lenne idő arra, hogy bármelyiket is újraolvassuk. Igaza van. 

Bálint Ágnes: Szeleburdi család

Rettentő vicces könyv él az emlékezetemben, persze lehet, hogy most már nem röhögnék hangosan olvasás közben, de néha elfog a nosztalgia az ilyen könyvek iránt. Na jó, most elolvastam néhány idézetet a molyon, és rájöttem, hogy még mindig rohadt vicces:D
"Azt szeretem a szüleimben, hogy nem kényesek. Más biztosan nem menne végig az utcán Barikával. De ők tudják, hogy Barika a gyerekük kedvenc játéka, és nem törődnek vele, ha mások azt hiszik, hogy Picurkának nincsenek rendes, pénzért vett játékai. "


Sohonyai Edit: Szerelemlék


Nem tudom, miért pöttyös könyv, még szexelnek is benne:) Ezt már valamivel később olvastam, mint az előzőket, és szerintem nagyon sokszor. Zsófi története valamiért teljesen elvarázsolt, és a Szerelemlék jobban tetszett a Macskakörömnél, amit később olvastam, de ennek a sztorinak az előzménye. Amúgy most jövök rá, hogy ez amolyan korai Szent Johanna Gimi. :) És még macskák is vannak benne!

Richard Scarry: Tesz-vesz a világ
Tesz-vesz város minden mennyiségben!!! Imádom! Ez a legjobb, mert olyan nemzetközi, rémlik egy kígyó, aki a riói karneválra igyekezett és banánt evett, azóta a karnevál szóról mindig a banánra asszociálok. A többit is imádom, próbálok rájönni, hogy melyik részek voltak meg nekem, illetve nemrég tartottam egy felfedező hadjáratot a padláson, hátha megtalálom a gyerekkönyveimet, de nem jártam sikerrel, az maga a Bermuda-háromszög. Sajtkukac ahányszor eszembe jut, nevetnem kell. 
C. D. Payne: Lázongó ifjúság

Tudom, ez a trilógia már inkább az ifjúsági kategória, valamivel később is olvastam, és valószínűleg most is tetszene. (Csak az egyik részt kölcsönadtam valakinek, aki kölcsönadta valakinek, így az már tuti nem lesz meg. Nem szabad kölcsönadni könyvet, SENKINEK.) 

Az amerikai Adrian Mole szerintem még jobb, mint a brit változat, vicces, szórakoztató, pörgős. 
És sosem felejtem el, hogy mit takar a VM rövidítés. (Viharos Merevedés.) 

2012-06-20

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

 "Ha lemennék 31,75-re, 29,46 akarnék lenni. Ha 4,53 kilogrammot nyomnék, addig nem lennék boldog, amíg le nem megyek 0,99-re. Az egyetlen szám, amely valaha is elég lenne, a 0. Nulla kiló, nulla élet, nulla méret, dupla nulla, nullpont. Végre megértettem."

Mennyire csodálatos és találó a magyar nyelvű cím: jégviráglányok. Szinte átlátszóak, egyikük ezért, a másikuk azért. Lia anorexiában szenvedő fiatal lány, akinek régi barátnőjét, a szintén evészavaros Cassie-t holtan találják egy motelben. Egyelőre tisztázatlan a bulimiás lány halála, ám Liát lelkiismeret-furdalás gyötri, amiért nem volt egykori barátnője mellett, igaz, korábban Cassie is eltaszította őt magától. 
Lia az apjával, mostohaanyjával és féltestvérével él, ahogy ő mondja, Jenniferországban (ő lenne a mostohaanya), így ők felügyelik a lány táplálkozását. Lia az anyját is csak a vezetéknevén emlegeti, csodás a viszonyuk. Ez a lány szinte senkit nem fogad el maga körül, az egyetlen személy, aki érdekli, a kishúga/féltestvére, Emma. Úgy harcol a családjával és az evéssel, mint egy dackorszakát élő gyerek, a cél, hogy egyre vékonyabb és vékonyabb legyen, éjjelente titokban a taposógépen lépeget, és a lehető legbővebb ruhákba rejti - a szerinte hájas - testét. 
Mindeközben iszonyatosan vágyakozik a finomságok iránt, bevallom, jópárszor megéheztem olvasás közben. Cassie szelleme pedig egyre csak kísérti, és hívja magával a túlvilágra. Kérdés ugye, hogy ki fog győzni, és hogy mi számít győzelemnek? Lia rájön-e hogy a koplalás nem egy jobb jövőt hoz majd neki? Egyáltalán rá tud-e ébredni erre valaki, aki ilyen mélyre jutott már?
Néha nem tudtam, kire haragudjak: Liára, amiért így sanyargatja magát, és ezzel a környezetét is belerántja a gödörbe, vagy mondjuk a családot, amiért fenntartják ugyan a látszatot, hogy ők figyelnek a lányra, de közben az apa inkább homokba dugja a fejét, van neki elég baja amúgyis, a mostohaanya meg elsunnyogja inkább a méredzkedést, mert az neki is kellemetlen. Egyedül Lia anyjában éreztem az erőt, hogy az ő segítségével képes lenne ez a lány megbirkózni a betegségével, talán nem csoda, hogy Lia pont őt fogadja el legkevésbé. 

Tisztában vagyok azzal, hogy milyen az, amikor az ember agyában átkattan valami kis kapcsoló, és onnantól kezdve szinte csak lefelé van, de (szerencsére) az evészavarok hátterét nem tudom átérezni. Ennek ellenére nem gondolom, hogy például ezek a lányok jódolgukban nem tudták már, hogy mit csináljanak, hát abbahagyták az evést. Nem tudom, milyen érzés lehet, mikor egy negyvenkilós lány belenéz a tükörbe, és azért tartja magát ocsmánynak, mert kövérnek látja magát. De arra gondolok, hogy a fenti idézet pontosan tükrözheti ezt a betegséget, hogy sosem elég a leadott kiló, mindig van lejjebb... és biztos vagyok abban, hogy nagyon könnyű belekerülni egy ilyen örvénybe. Ennek ellenére én haragszom Liára, nem azért amit magával művelt, hanem amit a környezetével tett. A családja - akárhogy is - próbál tenni valamit, de ő képtelen arra, hogy önmagán kívül bárki másra is gondoljon. Önző módon viselkedik, ha magára nem, legalább arra gondolhatna, hogy ott egy elég fogékony korban levő kislány, aki ezt a példát látja maga előtt. Vagy hogy ott vannak a szülei, akik élve akarják tudni a lányukat, fizikai és mentális egészségben. Furcsa, hogy Cassie halála sem döbbentette rá arra Liát, hogy mennyire életveszélyes az életmódja, az eset inkább húzza még lejjebb. És "hála" az internetes fórumoknak, blogoknak, ezek a lányok egymást biztatják a nemevésre, és egymásból merítenek erőt ahhoz, hogy éheztessék magukat. Számomra ez felér egy csoportos öngyilkossággal. Sosem találkoztam még anorexiás emberrel (legalábbis nem tudok róla), és megmondom őszintén, ha lenne is ilyen a környezetemben, én se nagyon tudnám, hogy hogyan álljak a helyzethez. Nem tudom, mi lehet a betegség ellenszere, szerintem még nem találták fel.

Tudom, közhelyes, de ezt a könyvet tényleg a középiskolások kezébe kéne nyomni, fiúnak-lánynak egyaránt. A fiúknak azért, hogy lássák, hová vezethet egy-egy "kedves" megjegyzésük, a lányoknak meg hogy lássák, hova vezethet akár a koplalás, akár a bulimia. Nagyszerű könyv a Jégviráglányok, a stílus tökéletesen tükrözi Lia viharos lelkiállapotát. Persze a téma miatt kissé nyomasztó, de Lia esete talán reményt adhat a hozzá hasonló lányoknak, hogy egyrészt van esély a gyógyulásra, másrészt hogy érdemes is esélyt adni neki.  



2012-06-15

7 könyv, amit elolvasok a nyáron

Amint beköszönt a vakáció, azaz július másodikán letudom az utolsó mérföldkövet, rám szabadul majd egy akkora szabadság, amivel már előre tudom, hogy nem fogok tudni mit kezdeni. Olvasni persze olvasok addig is, de a jövő héten úgy érzem, ez a tevékenység a menedzsmenttudományokra fog korlátozódni. Onnantól kezdve viszont, hogy megvédtem a diplomamunkámat, jöhet bármi, erre az esetre állítottam össze ezt a listát: az alábbi hét könyvet mindenképp el fogom olvasni a nyár folyamán.


Veronica Roth: A beavatott. Tudom, disztópiacsömör mindenkinél. Lehet nekem se kéne már Walking dead-et nézni, az rádob egy jó nagy lapáttal. Ennek ellenére még mindig van olyan könyv a műfajon belül, amit egyrészt még nem olvastam, másrészt még érdekel is.
Jelen esetben Chicagó szolgál a negatív utópiánk helyszíneként, ahol főhősnőnknek állítólag egy nagyon nehéz döntést kell meghoznia. Hát kíváncsi vagyok, tényleg. 
Mindenesetre a Ciceró kiadó mostanság nem nagyon szokott csalódást okozni nekem.

Joyce Carol Oates: Bellefleur avagy a családi átok
Sosem olvastam még az írónőtől, ezzel viszont régóta szemezgetek, remélem nem fog csalódást okozni. 
Az értékeléseket elnézve azt hiszem, hogy jobb, ha nem valamiféle gótikus regényre számítok (pedig azt imádom), azt hiszem, meg kell várnom majd a megfelelő pillanatot, hogy nekikezdjek, mindenesetre a sok jövőben játszódó történet után szerintem jól fog ez esni nekem. Van még amúgy egy-két Oates a polcomon, ők majd szerintem később kerülnek sorra. 
Erin Morgenstern: Éjszakai cirkusz
Úgy tűnik, idén többet járok le a gyerekkönyvtárba, mint eddigi életem során összesen, kíváncsi vagyok, mikor unok rá ezekre a cél-korcsoportilag (szerintem) behatárolhatatlan művekre.
A cirkuszi légkör mondjuk mindig taszított picit, de olyan jó híre van a könyvnek már most, hogy mindennek ellenére kíváncsi lettem rá. Talán az öt érzék cirkusza más lesz, és az én nem túl gyermeki lelkemet is képes lesz elvarázsolni.
John Green: Katherine a köbön
Az író az Alaska nyomában című könyvével abszolút meggyőzött engem, a kedvenceim közé került az a regény, nálam pedig ez nagy szó! Nehéz is lesz überelni azt az élményt, amit az Alaska olvasása nyújtott, viszont nagyon boldoggá tenne, ha a szerző több könyve is megjelenne magyarul. Addig itt van a Katherine a köbön, remélem John Green ezúttal is kitett magáért.
Karen Marie Moning: Keserű ébredés
Szimplán kíváncsi vagyok, hogy mi ez a nagy felhajtás. Igazából nem várok túl sokat a könyv és saját magam kapcsolatától, az írországos könyvektől kicsit ráz a hideg, de tudnom kell, hogy kell-e ez nekem egyáltalán, és ha igen, akkor fontolóra veszem a sorozat többi részének elolvasását is. Tündéres könyv még nem volt a kezemben, ha jól tudom (maradjunk annyiban, hogy nem is tudtam, hogy ilyenek vannak:D), ideje átesni a tűzkeresztségen.
Stefan Zweig: Mária Antoinette
Az utóbbi időben komoly mennyiségű molyos kihívásról jelentkeztem le, frusztrált ez a sok kötelezősdi, Marie-Antoinette viszont a kedvenc történelmi személyiségem (tudom, tudom, nem egy nagy szám, de ennyire érdekel a történelem, na), a Sofia Coppola-féle film szerintem fantasztikus, nem érdekel, hogy ki mit mond, és ugyan már olvastam egy-két könyvet a témával kapcsolatban, úgy gondolom, nem lehet elég. Legalább egy történelmi időszakkal legyek tisztában végre :)
Jack Kerouac: Úton
Na ez a könyv nagyon régóta izgat, de valahogy mindig a megfelelő pillanatra várok, hogy levegyem a polcról. Emlékszem, még azokban az időkben (kb 15 éves koromban), mikor masszívan kellett rám tukmálni a könyveket, és szinte fájt az olvasás, egy nyár elején anyukám lerakott egy stóc könyvet az ágyamra, hogy na ezeket olvasd el. Persze a kb 12-ből (rettenetesen, borzasztóan soknak és igazságtalannak találtam ezt a számot), jó ha megvolt három. Az Úton is ott volt a válogatásban, szerintem lazán odébb hajítottam. Most már itt az ideje, hogy elolvassam, többek között azért is, mert várólistacsökkentős. 

Jeff Hirsch: Tizenegyedik csapás

"Súroltam magam, közben azon gondolkoztam, milyen könnyű dolga lehetett egykor apámnak és neki, amikor annyi idősek voltak, mint én, még az Összeomlás előtt. Megnyitod a csapot, mire csorogni kezd a meleg víz. Egy kattintás, és felgyullad a villany. Tiszta mágia."

Disztópiával meg YA-irodalommal (sőt, ezek ötvözetével is) manapság Dunát lehet rekeszteni, tudom azt is, hogy jópáran megcsömörlöttünk már tőlük, én egyelőre állom a sarat. Ami miatt kezdett kicsit elegem lenni már a témából, az a The Walking Dead című zombisorozat, mellesleg tök jó, viszont pont akkor kezdtük nézni, amikor ennek a könyvnek is nekiálltam, így olvasás közben néha vártam, hogy mikor ugrik elő a bokorból egy élőhalott, de rendkívül örülök, hogy nem történt ilyen esemény a történetben. 

Amerika és Kína között évekkel ezelőtt kitört a háború egy jelentéktelen, ám kétes ügy következtében, Kína pedig halálos influenzajárványt szabadított az Egyesült Államokra, a lakosság minimális létszámban maradt csak fenn. Bekövetkezett az Összeomlás, azaz leállt a termelés és szolgáltatás, az emberek ebben a romos világban azóta puritán körülmények között élnek. Egyesek letelepedtek, mások pedig vándorolnak az országban, körbe-körbe. Ez utóbbi csoportba tartozik a tizenöt éves Stephen és az apja is. A fiú nagyapjának halálával indul a könyv, ám ez úgy tűnik, inkább megváltás, mint tragédia. Később olyan események láncolata indul el, hogy Stephen gyakorlatilag magára marad, és önállóan kell döntéseket hoznia, ami úgy tűnik, elég nagy problémát jelent az poszt-apokaliptikus világban edződött lelke számára. Új közösségbe kerül, de mindez nagyon idegen számára, egyrészt a röghöz kötöttség, másrészt pedig az, hogy lettek barátai, nem nagyon tudja, hogyan kell viselkedni bizonyos szituációkban. Aztán megismerkedik Jennyvel, a kívülálló kínai lánnyal, és kiközösítettségüknek hála hamar megtalálják a közös hangnemet. 

Azt gondolom, egy ilyen könyvvel sokkal előbb szerettetnék meg a fiatalokkal az olvasást, mint egy Vörös és feketével vagy A nyomorultakkal. A tizenegyedik csapás eseményei pörgősek, fenntartják az ember érdeklődését, anélkül, hogy a lecsupaszított világ elvenné a kedvünket az élettől. A fülszöveget olvasva kicsit aggódtam, hogy kapok egy olyan sztorit, mint Az Út-é, apa-fiú, világvége, vándorlás, ésatöbbi. (Igaz, annál nyomasztóbbra nem számítottam, az valódi csoda lett volna, azt hiszem.) Ez a könyv - a környezet dacára - tele volt élettel, fiatalokkal, és annak a reményével, hogy mindent újra lehet kezdeni, de persze ez az élet sem veszélytelen, a viszályok az emberek között ugyanúgy megmaradtak.
Persze a szerelmi szál sem hiányozhat a könyvből, de nekem különösen jólesett, hogy az mentes mindenféle érzelgősségtől, nem ez áll a regény középpontjában. 
Stephen érdekes fiú egyébként, ő sosem látta azt a világot, amelyben mi élünk, világéletében a családjával vándorolt. Neki még az is furcsa, hogy egy házban alszik, és hogy tiszta ruhákba öltöztetik. Egy jelenet nagyon megmaradt bennem, amikor az áram nélkül maradt vezetékeken ülő madarakat figyeli, és felteszi magának a kérdést, hogy vajon akkor is ilyen merészek voltak-e ezek az állatok, amikor még működtek a drótok, illetve melyik volt az a bátor madár, amelyik ki merte próbálni a vezetéken ücsörgést. Tetszenek ezek a visszautalások az Összeomlás előtti világra, a történet felnőtt szereplői egyébként még mindig visszasírják a hálaadást, a baseballt és a többi jó amerikai szokást, és a hagyományokat igyekeznek fenntartani az aktuális állapotok mellett is. 
A disztópiás könyveknek és sorozatoknak köszönhetően elkezdtem azon gondolkozni, hogy vajon tényleg ennyire ostobán viselkednénk? Ha alig páran maradnánk a világon, akkor is ölnénk egymást mindenért? Lehet, hogy ezt valamikor belénk kódolták... hogy az emberek, ahelyett, hogy összefognának, még bizalmatlanabbul közelítenek egymáshoz, aminek mint tudjuk, általában nincs jó vége. A hatalmi harcok ugyanúgy megmaradnak, és úgy tűnik, senki nem értékeli azt, hogy életben maradt, és van hová tartoznia. 
Azt elárulom, hogy nekem az eredeti borító jobban tetszik, főleg a színei, emellett még annyit mondanék a magyar kiadásról, hogy a fordító munkájával nem voltam teljesen elégedett. Elég sok nyelvhelyességi és helyesírási hibával találkoztam olvasás közben, ez egy kicsit zavaró volt, nem tudom, másnak is feltűnt-e. Ez az eredeti könyv értékéből viszont nem von le semmit, remélem hamar olvashatunk majd még magyarul Jeff Hirschtől!

A könyvet köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!


2012-06-12

Catherine Fisher: Incarceron



"Betiltjuk a fejlődést, és vele együtt a hanyatlást. A becsvágyat, és vele együtt a kétségbeesést. Mert ezek a téves képzetek csak egymás tükörképei, az érem két oldala. De mindenekelőtt magát az Időt tiltjuk be. Mostantól kezdve semmi sem változik. 
(Endor király dekrétuma)"


Az időt visszaforgatták, és az megállt a tizenhetedik században. Újra divat a fűző, a férfiaknak a harisnya. A Protokoll szerint mindennek Korhűnek kell lenni, a különböző technikai vívmányokat, kütyüket csak titokban lehet használni, azt is inkább a gazdagoknak. Ebben a világban él Claudia, apja a birodalom egyik legbefolyásosabb embere, akihez semmilyen érzelmek nem fűzik, legfeljebb a félelem. Annál inkább kedveli Jaredet, a tanítómesterét, akivel szinte minden titkát megosztja, és aki végigkíséri Claudiát kalandjai során. 
Ezzel párhuzamosan létezik egy hatalmas Börtön, hegyekkel, tengerekkel, városokkal, csak a csillagok hiányoznak az égről... A Börtönön belül működik egy csomó önszerveződő csoport, az egyik ilyennek tagja Finn, aki úgy érzi, járt már odakint, néha ugyanis flessbekkel egy tortáról meg rózsaillatról, és biztos benne, hogy mielőtt az Incarceronba került volna, kint élt. Claudia és Finn különös módon szereznek egymásról tudomást, és innentől kezdve Claudia be akar jutni, hogy megmenthesse a fiút, nem teljesen önzetlen szándék által vezérelve, hiszen az ő élete is börtön, ha úgy vesszük, az egyetlen ember, akiben bízik, az Jared, retteg börtönigazgató apjától, és egyre közeleg az esküvője időpontja a cseppet sem szimpatikus Caspar herceggel. Kettejük története mögött rejlik Sapphique legendája, az egyetlen emberé, akinek állítólag sikerült megszöknie a Börtönből, és ez a legenda ad erőt a bent lévőknek. 

A gyerekkönyvtárban találtam ezt a könyvet, mondjuk nem nagyon értem, hogy miért ott a helye. Persze, mesebeli elemek szerepelnek benne, néha szerintem túlságosan is elrugaszkodtunk a valóságtól (mármint a lehetőségekhez képest), de egyébként szerintem ez egy elég komoly könyv, hiszen egy diktatúrát ábrázol, halállal, az emberi élet értéktelenségével, meg minden olyasmivel, ami ilyenkor lenni szokott. Egyébként látszik, hogy Fisher benne él az általa teremtett világban, minden kellően kidolgozott, igaz, a háttérinfókat szép lassan adagolva kapjuk, ez időnként zavaró lehet kicsit, de igazából a történet annyira fordulatos és eseménydús, hogy nincs idő ezen agyalni. 
Tetszik, hogy a befejezés sem annyira szájbarágósan ittavégefusselvéle, talán egy fiatalabb így értelmezheti, de a feszültséget még a könyv legeslegvégén is érezni lehetett, gondolom nem véletlenül, hiszen angolul már megjelent a folytatás Sapphique címmel. 
Az is jó hír, hogy film is készül a könyvből, Taylor Lautner főszereplésével, én nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mások hogyan álmodták meg ezt a dupla világot. 

2012-06-11

borítók, kiadatlanságok, vágyak



Az utóbbi napokban az üresjárataimban folyton ezt a tumblrt nézegettem, és bizony néha vérzett a szívem. Több okból is. Kezdjük az állandó borító-problémámmal. Sosem felejtem el, amikor két és fél éve Pisában bekeveredtem egy csodálatos könyvesboltba, és szebbnél szebb könyvek jöttek szembe, emlékszem egy matrioska-babákkal díszített Csehov-novelláskötetre, meg persze rengeteg más gyönyörűségre, ott még a Háború és béke is olyan küllemmel bírt, hogy legszívesebben azonnal megvettem volna. Többségében puhafedeles könyvek sorakoztak a polcokon, ám rendkívül igényes kivitelezésben. Azóta azért itthon is javult valamit a helyzet (legalábbis az én ízlésemnek szempontjából), például az Európa kiadó borítói mostanában nagyon tetszenek. Néha viszont annyira fogom a fejemet, mikor egy olyan dizájnt látok, amit ötödikes koromban egy gagyibb képszerkesztővel három perc alatt össze tudtam volna dobni, így néha úgy érzem, mintha a kiadó a portás bácsit kérte meg, hogy álmodja meg a könyv külsejét. Szóval amikor totál össze nem passzoló betűtípusokat meg színeket látok, aztán mondjuk megnézek néhány külföldi könyvborítót, akkor komolyan mérges leszek. Vagy csak nekem jobb érzés egy szép, ízléses megjelenésű könyvet lapozgatni? Remélem, hogy tényleg javuló tendenciát mutatnak most már a kiadók, és egyre több, gyönyörűséges könyvet vehetünk majd a kezünkbe. 
A másik meg hogy úgy örülnék, ha bizonyos könyveket kiadnának végre magyarul is... De ahogy nézegetem ezeket a tumblröket, blogokat, elfog a vágy, hogy olvassam a sok magyarul kiadatlan könyvet, és mindig csalódott vagyok, amikor bepötyögöm a szerző nevét a moly keresőjébe, és egy magyar címet sem dob fel. Mondok is néhány példát, amivel folyamatosan találkozom itt-ott, és egyre kíváncsibbá tesz, de magyar nyelven még nem jelent meg.
Itt van rögtön Stephen Chbosky-tól a The perks of being a wallflower, talán belé botlottam eddig a legtöbbször. Szeretnék David Levithan-könyveket, a Girl, Interrupted-ot végre magyarul, még több John Greent, Jesmyn Ward-tól a Salvage the bones-t, Kate Walbert-től a Short history of woman-t, Paul Arden-től az It's not how good you are, it's how good you want to be-t, az It's kind of a funny story-t, meg mást is Ned Vizzinitől, mert ahogy tudom, van más. Persze vannak angol nyelvű könyvek is a kívánságlistámon, őket kimondottan angolul szeretném, és valószínűleg csak kattintanom kéne párat a megrendeléshez, vagy mondjuk amikor Londonban jártunk ősszel, abban a szuper könyvesboltban legalább egyet megvehettem volna. Ilyen a How to be an explorer of the world, vagy bármi Keri Smithtől, meg roppant módon boldoggá tenne a 14000 things to be happy about, vagy a hasonló The wish list. Hű, már attól jobban érzem magam, hogy ezt mind leírtam ide, persze tuti kihagytam valamit, de ha a fentiekből akár egy is megjelenik kedves anyanyelvemen, én már boldog leszek, ígérem!