Beszerzések innen-onnan #1 - szakácskönyv és kenceficék

Úgy fest, elindítok egy hatvanötödik rovatot is a blogon, igaz, egy kicsit félek beszerzős posztot írni, mert találkoztam már olyan esettel - máshol, - hogy visszatetszést keltett az olvasóban. Direkt kerülöm a haul meg a zsákmány szavakat, mert ezek meg bennem keltenek visszatetszést. Egyébként imádom olvasgatni a szerzeményes bejegyzéseket, felőlem mindenki azt vesz, amit akar és tud, ezekről a cuccokról meg főként azért emlékezem meg, mert elég tetszetős darabok, a múlt héten úgy tűnik, a szerencse vezérelte a vásárlásaimat.

Szakácskönyv-gyűjtésben egyre jobb vagyok, jobb, mint abban, hogy meg is valósítsak néhány bennük szereplő ételt. A Púderfelhő blogon olvastam először a Három jó dolog... a tányéronról (a River Cottage szakácsa a szerző), rögtön piszkálni kezdte a fantáziámat, hogy néhány hozzávalóból elfogadható ennivalót lehet rittyenteni, úgyhogy örömmel konstatáltam a tényt, hogy az Alexandra sajátmárkás akciójának keretében egészen baráti áron meg tudom szerezni. Igazán sok használható recept bújik meg a könyvben, hála azok egyszerűségének, illetve pont a kevés hozzávalóból kifolyólag könnyedén cserélgethetőek az alapanyagok, ez pedig szerintem a fantáziánkra is jó hatással lehet. Eddig még csak egy spenótos-gombás salátát készítettem el belőle (kapásból kicseréltem az egyik hozzávalót), de biztos vagyok benne, hogy nagy hasznunkra lesz ez a könyv. 

Kencéim száma jelentősen gyarapodott. Az egyikre van mentségem: az Yves Rocher vaníliaillatú testradírját a szülinapomra kaptam (kicsit megkésve, de legalább ilyenkor is lehet örülni még) a barátnőimtől. Az illata csodálatos, nem mű vanília, a kis szemcsék pedig nagyszerűen végzik a dolgukat. Tudják ezek a lányok, hogy mi kell nekem, na. Amúgy is kezdek beleszeretni a márkába, vehetjük úgy is, hogy az YR egy olcsóbb alternatíva a The Body Shop helyett, és ez legalább Győrben is van. 

Az arcápolás nekem folyamatos kísérletezés és küzdelem, lehetetlen egy bőröm van, semmi nem jó neki igazán. Mostanra sikerült megállapítanom, hogy fő problémája (és ami az ő problémája az az enyém is) a vízhiány, és ezt kell valahogy orvosolnom napról napra. Úgy döntöttem, ideje beszerezni egy üveg rózsavizet, ami elvileg a vízhiányos bőr jó barátja, és a Herbáriában ezt a Dabur márkát kaptam, viszont nem teljesen tiszta rózsavíz, mert van benne tartósító (azt nem tüntették fel, hogy milyen) és citromsav is, így legközelebb szerintem inkább rendelek egy ilyet, mert csak vizet és rózsakivonatot tartalmaz és fele annyiba kerül. Egy spriccelős flakonba töltöttem a vizet, reggel arcmosás után ezzel indítok, este pedig a krémre fújom, és próbálom elviselni az általam nem igazán kedvelt rózsaillatot.
A Balea Urea arcmaszk szintén a száraz bőrt hivatott helyrehozni, sok méltató véleményt olvastam róla a Krémmánián, úgyhogy beszereztem annak ellenére, hogy a tasakos Balea maszkok közül eddig egyiket sem sikerült megkedvelnem, pedig már legalább négyfélét kipróbáltam. Az Urea termékcsalád viszont azóta szimpatikus, hogy az ajakápolót elkezdtem használni, szerintem a szemkörnyékápolót is be fogom szerezni, az Alverde úgyis fogytán van, és ugyan úgy gondoltam egy darabig, hogy megtaláltam az igazit, szerintem hanyagolni fogom a márkát, mert tele vannak alkohollal a termékeik, némelyik arckrémüktől szerintem simán be lehetne rúgni. Szóval a maszk: ő is a süppedősök közé tartozik, tehát nem kell/szabad lemosni, viszont a tasakosokkal ellentétben ezt tényleg beissza a bőr, épphogycsak egy vékony réteget kell eltávolítanom a végén és valóban nagyszerűen hidratál.

A Garnier C-vitaminos kréméről ebben a cikkben olvastam először, ám egy darabig nem láttam a boltokban, legutóbb viszont leárazva bukkantam rá a Rossmannban. Ráadásul kisebb méretre számítottam, de rendesen 50 ml, és annyira szexi a csomagolása, igazi kenőcsös, feltekerhető alumíniumtubus védi a C-vitaminunkat. Az illata tipikus garnieres, az állaga nagyon könnyű, mégsem azt érzem, hogy egy pillanat alatt elillan, jól hidratál. A termék neve pontosan Dark Spot Corrector, tehát halványítania kéne a bőrhibákat, én nem vettem észre, hogy ilyesmi történt volna, de mintha egy kevés ragyogást kapna tőle az arcom... Egyetlen hibát találtam benne eddig: kukacosodik. Azt meg nagyon-nagyon utálom, főleg a sminkelésnél.
Szegény Garnier micellás vízről meg meg sem emlékeztem külön fotón, de ő azért került a kosárba, mert egyrészt akciós volt, másrészt előbb-utóbb úgyis megvettem volna, így legalább van utánpótlás, ha elfogy a L'oreal. Csak egyszer próbáltam ki, de már most nagyon tetszik, nagyon könnyen leszedi a sminket és nincs az a grátisz poshadt szag, amit a L'oreal esetében sajnos nem sikerült elnyomni.
Körömlakklemosóm még van bőven, viszont mindig szerettem volna egy ujjbeledugós változatot, eddig csak a Bourjois-féléről hallottam, de egy puszta lemosóra a lehető legkevesebbet szeretem költeni. Az Isana acetonmentes tégelyes változata egyelőre nagyon tetszik, igazából arra vagyok kíváncsi, hogy milyen hosszú lesz az élettartama. Vajon előbb elfogy belőle a folyadék vagy megtelik a lemosott lakkal? Micsoda kérdések ezek így péntek délután! Acetonmentes létére hatékony, de csak textúrálatlan lakkokhoz használom, tudtommal a csillámos meg homoklakkok könnyen elronthatják a kis berendezést. Az illata mesés, eleinte kicsit szúrós, de végül átalakul valami barackos finomsággá, imádom!

Mindemellett Koreából is érkezett egy csomagocska, de annak a tartalmáról majd később, nagy szerelmek szövődnek ám itt a háttérben!

Ti használtok bármit a fenti termékek közül?

Jeff VanderMeer: Expedíció

Azzal kezdődött, hogy megláttam a borítót a burjánzó növényeivel, türkizes-zöldes színeivel meg a maga minimalista szépségével, és éreztem, hogy kell nekem ez a könyv. Nem kevésbé volt csábító az Expedíció mint cím, holott nem rajongok azért, ha a fordító önkényesen - vagy felülről érkező nyomás hatására - megváltoztatja egy könyv címét. VanderMeer eredetileg az Annihilation (=megsemmisítés) nevet adta a Déli Végek trilógia első részének, és ha jól emlékszem, a többi kettő címe is A betűvel fog kezdődni, bár tudtommal a magyar verziók nem követik majd ezt az irányelvet.
Közel áll hozzám minden, ami felfedezés: az érintetlen, vagy a szereplők számára még ismeretlen helyeken való bóklászás és az idegpályák vele járó bizsergése, a vágyott hely megpillantása és az ahhoz kapcsolódó meglepetések, kavargó érzések - ezek azok a percek, amelyek az embert egész hátralevő életére meghatározzák, de az is lehet, hogy csak én tulajdonítok neki ekkora jelentőséget. 

Tény, hogy az X Térség, ahová a négytagú, kizárólag nőkből álló tudóscsoport ellátogat, nem egy olyan hely, ahová az ember szívesen utazik kipihenni az éves fáradalmakat, főhősünket, az introvertált biológust mégis hajtja valami, hogy a tizenkettedik expedíció egyik tagjaként ellátogasson erre a rejtélyes, elvileg környezeti katasztrófa sújtotta területre. Vele tart egy antropológus, egy geodéta és egy pszichológus, ez utóbbi feladata, hogy hipnotikus képességeit bevetve kordában tartsa a társaságot. Nevek nincsenek, mert az itt nem számít.

A határ átlépése után elég hamar követik egymást a hátborzongató események, van itt egy-két meglepetés: például a Torony, amire senki nem számított, mert egy térképen sem szerepel, és egyébként egy alagút, de a biológusunk valamiért mégis toronyként tekint rá. Holott van egy világítótorony is nem messze, és lássuk be, arra mégiscsak jobban illik ez a szó. A borzongató, horrorfilmbe illő hangulat már az expedíció elején megmutatkozik, és az események előrehaladtával csak terjed a libabőr az ember karján. Nem elég, hogy az X Térség teljesen kiszámíthatatlan, kihalt és csurig van furcsa jelenségekkel, a négy nő között is nagy a feszültség, roppant ellenségesek egymással. A nőkkel csak a baj van, nem tudom, ki lehetett az értelmi szerzője az ötletnek, hogy egy kizárólag nőkből álló csoport majd jó lesz ott együtt... Közben fenyegetően telepszik rájuk a korábbi kutatócsoportok kudarca, a néhány visszatérő furcsa viselkedése - akik közül az egyik történetesen a biológusunk férje.

Többször eszembe jutott a Kocka című film, igaz, a környezet eléggé különbözik az X Térségtől, de a sajátos törvények és jelenségek miatt talán lehet párhuzamot vonni a két történet között. A sok rejtélyeskedés és megmagyarázhatatlan esemény pedig felidézte bennem a Lostot, életem sorozatát, és ha azt meg lehetett velem etetni, akkor ezt a könyvet is meg lehet, csak nekem nehogy olyan idióta véget kerekítsen VanderMeer a trilógiának, mint amilyet a szerencsétlen sorozat kapott. Magyarázatot nem nagyon kapunk az első részben, az olvasó kénytelen elméleteket gyártani, bár én inkább csak ültem kukán, és arra gondoltam, hogy de jó lesz, ha majd megjelenik a többi rész, mert én most ezzel nem sok mindent tudok kezdeni. A vége felé amúgy is nagyon elszállt az író fantáziája, amit a földhözragadt énem nehezen tolerál, épp emiatt jobban szerettem a könyv első felét, és bízom benne, hogy a második és harmadik tartalma számomra is kedvező lesz, illetve hogy kapunk valami kézzelfogható okosságot a kezünkbe, amitől majd nyugodtan tudunk aludni.

Azt azért sajnáltam, hogy 170 oldalban lerendezte az író az első részt, én még elolvasgattam volna, meg bóklásztam volna a biológussal többet is. Így viszont legalább türelmesebben, figyelmesebben olvastam, főleg ha összehasonlítom az egyik akkor épp aktuális olvasmányommal, Franzen Szabadságával és annak 630 oldalas terjedelmével. Az Expedíciónak minden szavát ittam, és közben igyekeztem felkészülni a felkészülhetetlenre. Meg boldogan nézegettem az ötletes, X-alakban kivágott borítót, amely alól felsejlik a furcsa színű növényekkel tarkított X Térség.

A könyvet kiadja az Agave.

A barackos állam

Biztosan veletek is előfordult már, hogy elfogultak voltatok olvasás közben. Nálam ez nagyon ritka, borzasztóan kritikus ember vagyok, ezért ha kivetnivalót találok egy könyvben, ráadásul oldalról oldalra egyre többet, nagyon durcás leszek, és csúnya értékeléseket írok.

Mágikusan vonz az amerikai Dél, de tudom, nem vagyok ezzel egyedül. És ez a szerencsém, mert így sorra születnek a környékkel kapcsolatos könyvek, én meg nem győzök lépést tartani velük. Legutóbb Beth Hoffmantól a Déli álmok került a kezeim közé, és legnagyobb örömömre hamarosan a georgiai Savannah-ban ültem a hátsó verandán a frissen sült áfonyás palacsintával és egy kancsó jeges teával. Ezen kívül nagyjából semmi nem érdekelt. Nem zavart, hogy nem történik semmi, vagy ha igen, az is borzasztóan erőltetett. Az sem zavart, hogy egyes szereplők nagyon lekerekítettek, miközben a főhőst, CeeCee-t szinte egyáltalán nem sikerült megismernem. Felőlem mindenki tehette a dolgát, a lényeg, hogy legyen mindig friss gofri vagy palacsinta, és üldögélhessek a naplementében, lógjon a fákról a spanyol moha, időnként megcsodálhassam a szomszéd furcsa nő páváját és halomban álljon az őszibarack.

Mert Georgia az őszibarack állama, ha ezt eddig nem tudtátok volna - én nem tudtam. Mindjárt itt ez a borzasztóan esztétikus képeslap is, amely ezt hivatott bizonyítani:

Azért ez remélem mindenkit meggyőzött.
Mindegy, én azóta teljesen rákattantam a barackra, mindenhol a barackos illatokat, színeket keresem, mindig kell valami új mánia. Most jut eszembe, hogy ezt már leírtam a januári kedvences bejegyzésben, de láthatjátok, hogy a dolog azóta is tart, csak az a sajnálatos, hogy augusztusig várhatok, mire kapható lesz ez a fini gyümölcs, hogy a valódi ízét és illatát is érezhessem, és nem vagyok hajlandó konzervben eltettel helyettesíteni, mert az megint teljesen más. Pedig a Jamie's Americában is van egy jó kis peach cobbler recept, meg itt ez a jó kis koktélság, de most inkább nem kanyarodom el az ételek és italok irányába, azt majd akkor, ha jön a szezon.

Nézzük inkább azt, hogy miért estem szerelembe Savannah városával. És hogy miért előzte meg a Golden Gate hidat az utazós listámon (pedig a Golden Gate... nem tudom, mi történne, ha "találkoznánk", de úgy érzem, hogy valami rendkívüli).

Felhalmoztam #3

Ez most nem olyan óriási torony, mint amekkorákkal máskor fárasztalak titeket, de megint úgy érzem, hogy bele kell húzni, főleg azért, mert várnak az itthoni olvasatlanok, meg a kindle-ön is belekezdtem néhány könyvbe (ennek a kis kütyünek ez a hátránya és előnye, hogy egyszerre több száz könyvet is magaddal cipelsz, amikor ő veled van). 

A könyvtárból őket hoztam ki mostanában, a Bestiárium és a Csend olvasása folyamatban van. Az elsővel kapcsolatban még nem tudok nyilatkozni, a Csend meg azt hiszem, arra lesz jó, hogy igazoljam magamnak a saját viselkedésemet bizonyos helyzetekben, hogy ne érezzem magam idiótán attól, hogy jólesik szombat este otthon fetrengeni. Előfordulnak unalmasabb fejezetek a könyvben, de egy csomó érdekes információt tartalmaz, amely birtokában tényleg sokkal jobban érzem magam.

A Szibériai anziksz olvasása óta orosz-lázban égek, ez az oka a Vodkára vodkát felbukkanásának a könyvtoronyban, igaz, több rövid történetből áll, és már sokszor bebizonyosodott, hogy azt annyira nem szeretem. A felfedező megjelenése óta vonz, és annak ellenére, hogy egyre több, nem igazán lelkesítő értékelést olvasok róla, nekem nem ment el a kedvem tőle. A Muszáj annyit enni?-ről Joeymanónál olvastam tavaly, titkon abban reménykedem, hogy ad egy plusz löketet az életmódváltásomnak. Franzen Szabadsága pedig úgy gondolom, kötelező irodalom, ideje pótolni az elmaradásomat, hogy aztán eldönthessem, az író többi könyve is érdekel-e.

Természetesen további előjegyzett példányok várakoznak visszahozatalra (az egyik határideje november 12-én járt le...), és ha nem bírok magammal, előjegyzek még párat, de szerencsére a Városi Könyvtár télen kiesik, így legalább azt hanyagolom az idő kiviggyanásáig.

Januári kedvencek és könyves zárás

Nem tudom kellőképpen hangsúlyozni, hogy mennyire utálom a januárt. A tél igazi megtestesítője, én meg rájöttem, hogy lassan minden évszakot megtanulok szeretni, de a telet képtelen vagyok, nem arra lettem kitalálva, hogy behúzott nyakkal az ötórai töksötétben sétálgassak. Ráadásul két szép év után ismét borultam egyet az ónos esőnek hála, miután végigtotyogtam egy hosszabb szakaszt mínusz 0,2 km/h-s sebességgel, és kanyarodtam volna a ház bejárata felé, már csak azt hallottam, hogy reccsen a hátam, ahogy a földnek vetődik.

Miről másról olvasnék ilyenkor, mint Szibériáról? Pár hete futottam bele a molyon Sándor Anna Szibériai anziksz című könyvébe, korábban még sosem hallottam róla. A legközelebbi könyvtáras látogatásom során aztán rohantam érte, és bár szörnyülködtem egy sort a rettenetes borítón, alig vártam, hogy rávethessem magam. Könnyed útleírás némi történelmi és kulturális háttérrel, random sztorikkal Közép-Szibériától Kamcsatkáig. Ha 1500 oldal lenne, akkor is ugyanakkora lelkesedéssel olvastam volna végig, sajnáltam is nagyon, hogy olyan gyorsan végigszaladtak a fél országon. Hosszabban is fogok áradozni majd, képekkel alátámasztva. 

Amióta a Déli álmokat elolvastam (igen, majd róla is írok), kitört a barackmánia. Mindenhol az őszibarackot keresem, csak ez is pont azok közé az illatok/ízek közé tartozik, amit ugyan be tudsz azonosítani, mert minden barackillatú cucc ugyanúgy szaglik, de lássuk be, egyiknek sincs köze a valóságos, érett őszibarackhoz (lásd még: eper, szalonna, stb). Feltankoltam hát egy doboz barackos fekete teát, mostanában azt pusztítom felváltva a vaníliás Liptonnal és a Das Gesunde Plus Rooibos Chai-jal, persze szigorúan tejjel. Egyszer volt már egy kemény tejesteás korszakom, de gondolom csakúgy, mint az, az idei is majd szépen elhal a jó idő beköszöntével. 

Karácsonyra kaptunk egy csodálatos turmixgépet, na én azóta állandóan turmixolok. Nagyjából minden nap. Egyelőre nem merek durva kombinációkkal kísérletezni, de azért a banánturmixon már túl vagyok, készítettem már zabkásásat, vagy ott a klasszikus zöld turmix maradék zöld levelekből, almából és kiviből, de a kedvencem az ún. almáspite smoothie, ami alma, banán, joghurt és tej keveréke, megspékelve egy kis fahéjjal meg szerecsendióval, de az előbb borítottam hozzá egy kis kókusztejet (ki gondolta volna, hogy a sarki Coopban lehet kapni ilyen egzotikus hozzávalókat?) meg egy kanál kakaóport (cukrozatlan) is. A turmixmániám pont beleillik az egészséges étrendbe, amelyet igyekszem mostanában követni, semmi durvulás, átszoktató szakaszban vagyok, nálam ez így működik. A szénhidrátot minimalizálom (kivéve a reggelit), a zsírt is, az édesszájú énemet meg a fent említett gyümölcsös-tejes finomságokkal próbálom elhallgattatni. Az a baj, hogy salátában nem vagyok túl kreatív, meg elég kevés zöldséget szeretek, valamint utálok hámozni, reszelni, aprítani. Van viszont egy jól bevált receptem, mindenfélét belerakok, amit szeretek: sötétzöld levelek, avokádó, koktélparadicsom, aszalt paradicsom, mozzarella, olajbogyó valamint hogy legyen benne valami igazán élvezhető is, sütök hozzá egy kis adag bacont meg pirítok 1-2 szelet teljes kiőrlésű kenyeret, és ezt még felkockázva belekeverem, a végén meg citromos-sós olívaolajat öntök rá. Egyelőre nem tudom megunni, de azért jó lenne variálni más salátákkal, csak az a baj, hogy minél hosszabban keresgélek recepteket, annál éhesebb leszek.

Ez egy régi kép, bocs, és amúgy sincs most eperszezon :(

Tudom, azt ígértem magamnak, hogy januárban nem veszek kencét, de egy-két akciónak képtelen voltam ellenállni. Például úgy döntöttem, hogy adok egy újabb esélyt a Maybelline Color Tattoo-knak és milyen jól tettem! A mellélövős Eternal Silver mellett van már négy másik: Pink Gold, On and on Bronze, Permanent Taupe (ez a legeslegjobb) és Eternal Gold. Még a Metallic Pomegranate-en és a Mauve Crush-on gondolkozom, a többi túl csicsás, sosem kennék élénk türkiz vagy még élénkebb lila színt a szememre. Tökéletesen kombinálhatók egymással is meg a karácsonyra kapott Sleek Au Naturel palettámmal. 

Szerelem volt sokadik szaglásra a Lush Ponche tusfürdő. Egy mintát kaptam belőle még novemberben, akkor majdnem hogy rosszul voltam a szagától, aztán addig dugdostam az orromat a mini tégelybe, amíg teljesen belezúgtam. A karácsonyi leárazásnak köszönhetően néhány barátjával együtt bevándorolt a fürdőszobámba, egyedül a Rose Jammel nem tudok megbarátkozni, még a szupertömény Snow Fairy is sokkal jobban tetszik. 

És a könyves termés! Úgy döntöttem, most nem szentelek ennek külön bejegyzést. A karácsonyi szünet előtt érkezett egy csomagom a munkahelyemre, csakhogy akkor én már szabadságon voltam, na de legalább volt miért várni a január hatodikát: totál bepörögve indultam el itthonról reggel, hogy végre kiderüljön, ki és milyen csomagot küldött nekem! Az Ulpius-ház az egyik ügyfelünk, egy nagyon kedves munkatársukkal tartom a kapcsolatot, aki volt olyan tündér, hogy meglepett két könyvvel karácsony alkalmából. Egyik sem egészen az én műfajom, de előbb-utóbb biztosan rájuk kívánok majd, a Drágám, tudatom veled... például kifejezetten érdekel, a Karácsony a Cupcake kávézóban meg majd jó lesz jövő decemberben, amikor kajareceptek felkutatása helyett inkább valami agyzsibbasztó könyvvel fogok ráhangolódni az ünnepekre. A szülinapomra az édesemtől megkaptam a Jamie's Americát, valóságos Bibliámként fogom kezelni. Szép vastag, színes, szagos, már most látom, hogy nagyon jóban leszünk. 

A könyvpusztítás terén nem voltam túl szorgalmas, viszont kezdek barátkozni a magyarokkal. Ideje lenne kicsit belehúzni, mert megint bejött egy rakat előjegyzésem a megyeiből, és itt tornyosulnak az ágyam mellett. Közben elkezdtem a Tövispusztát, de azzal annyira nem kell sietni, meg egyben sokat olvasni belőle nem esik jól valamiért, pedig gyanítom, lesz itt majd durvulás, még csak az első harmadnál vagyok. 

Ui.: saláta meg smoothie receptek jöhetnek.