Voltam Velencében (kilencedik felvonás)

Amikor egy elképesztően tökéletes tavaszi késődélutánon a kedvenc kicsi terecskémen egy csatornaparti lépcsőn ülve ittam a vörösbort műanyagpohárból, úgy éreztem, ennél már nem lesz kerekebb a világ. Nagyon szeretek felfedezni új helyeket, legyen az egy utca, egy kávézó, egy sziget vagy egy épület, de az már a szerelem egy magasabb szintje, amikor visszatérek valahova, amit elsőre szerettem, és a hely valami új élményt ad, amiben keveredik a meglepetés lehetősége és a tudom, mire számítsak-érzés. A kilencedik velencei látogatásom elég sok ilyen pillanatot tartogatott, mert most a felfedezés mellett egy másik küldetésem is volt, mégpedig hogy életem két nagy szerelmét összeismertessem, ehhez pedig igyekeztem a város legszerethetőbb oldalát megmutatni. 

Útinapló II. - Velence #3

Pontosan egy hónapja repültem el Velencébe, a beszámolóm második felével meg jól elmaradtam, pedig egyelőre úgy tervezem, hogy nagyjából képeket vagdosok be egymás után. Bevallom, imádom a Buranóról készült képeimet, amelyek nem feltétlenül az én tehetségemet, inkább a sziget szépségét dicsérik. 

Mostanra talán kihevertem a hiány okozta fájdalmat, és úgy tekintek az egész utazásra, mint életem egyik legjobb élményére, már nem szorul össze a szívem, amikor pörgetem az Instagramot és velencés fotókat látok, inkább elmosolyodom és próbálom kitalálni, hogy hol készülhetett a kép. 

Útinapló I - Velence #2

Voltak pillanataim, amikor úgy éreztem, képtelen vagyok írni arról a három napról, amit egyedül töltöttem Velencében. Egyrészt olyan érzésem volt, mint amikor megpróbáltam posztot írni a kedvenc könyvemről, az Utas és holdvilágról, nos az végül soha nem készült el. Mert hol kezdjem? Mivel folytassam? Van-e bármi értelme, amikor úgysem tudom átadni azt, amit érzek? Másrészt pedig ott van bennem a hiány, és az érzés, ami olyan, mintha eltöltenél 3 tökéletes napot valakivel, akit szeretsz, aztán elválnátok és fogalmad nem lenne, mikor látod a másikat legközelebb, és amúgy is tudod, hogy ha újra látnád, az még tovább erősítené benned a vágyódást.

Aztán úgy döntöttem egy igazán gyenge pillanatomban, hogy nekiállok, mert minél több idő telik el, annál nehezebb lesz belekezdeni.

Aki még nyaralás közben is olvas

Borzasztó előrelátó vagyok, és már most azon gondolkozom, hogy melyik könyvet vigyem magammal nyaralni szeptemberben. Oké, nem agyalom túl a dolgot, egyelőre a Wild néz ki esélyesnek, mert nagyon szeretném már olvasni és aránylag pici is. Egy biztos, bármit is olvastam eddig az utazásaim során, mindegyikhez hozzáadott valami pluszt az, hogy szép emlékek fűződnek hozzá. Nekem ez a két nagy-nagy szerelem: az utazás meg a könyvek (meg persze a kaja!! :D), nem véletlen, hogy ennyire elválaszthatatlanok a fejemben ezek az élmények.

Nem ígérem, hogy nem leszek öncélú.

The Wanderlust TAG - 23 kérdés az utazásról + saját képek

A múltkori book tag kapcsán említettem, hogy már találtam is egy másikat, ami szimpatikus, ez most egy utazós témájú dolog lesz, a kérdéseket innen, innen és innen loptam. Bár még nem sikerült kieszelnem egy tervet arra, hogy hogyan utazhatnék sokkal többet, a vágy folyamatosan munkálkodik bennem, és ahogy ezt nemrég megtudtam, ezt egy génnek, vagyis annak egy változatának köszönhetem.
Mutatok pár régi képet is, egyik-másikon még a szőke hajam is feltűnik!

Szicília #2 - Etna

Legszívesebben ezzel kezdtem volna az egész beszámoló-trilógiát, mert a négy és fél szicíliai napunk egyértelmű csúcspontja az Etna volt. Olyannyira, hogy ha valaha visszatérnék a szigetre, azt a vulkán miatt tenném, meg is beszéltük, hogy egyszer majd felmászunk a csúcsra is, sajnos erre most nem volt lehetőség - csak tapasztalt túravezetővel lehet az utolsó 300 métert megmászni, illetve szerintem az egynapos kirándulásba időben sem fért volna bele úgy, hogy visszaérjünk a fél ötös buszra. Viszont 3000 méterig felmentünk, még pecsétet is kaptam róla, ennél jobb szuvenírt nem is hozhattam volna haza az útról.

A képekről elöljáróban annyit, hogy azt már a hegyen is láttam fényképezés közben, hogy közük nem lesz a valósághoz, nem fogják tudni visszaadni a tér és a hegyek nagyságát, a hely monumentalitását. Például itt alább is úgy tűnik, hogy van a távolban két domb, pedig az innenső csúcsa is kb. 500 méterrel feljebb van, mint ahonnan fotóztam.

Szicília #1 - Siracusa és környéke

Visszatértem a mi kis októberi vakációnkról, egyelőre nem látom magam előtt, ahogy holnap reggel felkelek hat negyvenkor és elindulok dolgozni, de legalább úgy érzem, hogy feltöltődtem élményekkel, elég aktív volt ez a pár nap, tengerpartos láblógatás egyáltalán nem volt például. Viszont arról megbizonyosodtam, hogy 4 nap az ilyen típusú nyaralásból épp elég, a végére már nagyon lefáradtam, igaz, ez elsősorban a rettenetesen hangos éjszakáknak köszönhető.

Az út előtt úgy kellett összekapirgálnom az egyes információmorzsákat, ezért a beszámolókat próbálom úgy megírni, hogy ha valaki netán a gugli vetne ide, találjon pár hasznos infót az utazással kapcsolatban. De nyilván lesz sok kép is és személyes adalékok. Kezdjük az első két nappal!

Napfényes Szlovákia...

Jó pár éve utaztunk busszal Krakkóba, Szlovákián keresztül, és akkor megjegyeztük az egyik barátommal, miközben a tájban gyönyörködtünk, hogy a legszebb dolog, amit az országban láttunk, az a szivárvány volt. Azóta is napfényes/festői Szlovákiaként emlegetjük a szomszédunkat, nyilván némi ironikus felhanggal. Persze a legszebb helyek nekem eddig kimaradtak, annak ellenére, hogy 20 km-re van tőlünk a határ, de gyanítom, hogy nem errefelé kell keresgélni, ha valami nagyon szépet akarunk látni. 

"Még jó, hogy nyáron jöttek, télen egy kicsit lehangoló."

/Eurotrip/

Nemrég felfedeztük, hogy létezik egy tigrisrezervátum a közelben, egy Egyházfa nevű településtől néhány kilométerre, úgyhogy e köré szerveztünk egy kisebb kiruccanást. Szép idő lesz, gondoltam, úgyhogy sortot húztam meg ujjatlan felsőt, de a biztonság kedvéért azért beraktam egy leggingst a szatyromba. Gabcikovónál szálltunk ki először, na ott egyből vettem is át, mert 18 fok volt a győri meleggel ellentétben. Megnéztük, ahogy lifteznek egyet a hajók a dunai zsilipnél, aztán mentünk tovább a szemerkélő esőben.

Nem annyira fotóznivaló környék, nekem mégis tetszett

Hajó lejött a lifttel

Erre a kóborkutyáknak pizza jár, több szelet

Kiszmadáár

Hajtottunk tovább a tigrisoázis felé, ami egyébként hétvégente van csak nyitva, akkor is déltől ötig. Készültünk tejszínhabbal, mert olvastuk a honlapon, hogy imádják, de nehogy növényit vigyünk, mert azt nem eszik meg. Belépő nincs, viszont adományos láda igen, de még csak annyit se nyögtek ki, hogy köszi, bezzeg előttem az osztrák bácsinak ott hajbókoltak, nyilván imádják a magyarokat. :)

A cicák igazi cicák, dörgölőznek, hempergőznek, labdáznak, tejszínhabot nyalogatnak. Sajna megsimogatni nem lehet őket, még a kicsi tigrist sem, pedig a bébim egy ismerősének tigrissimogatós képét látva nagyon rákészültünk. Gyönyörű állatok, de lusták, mint a rohadt élet, a kistigrist alig bírták előcsalogatni a házából, annyira szeretett volna még aludni.

Cicaaa

Giccs

Óvoda

Igazán méltóságteljes

Szerelem

Kert

LOST

A tigrisoázis után még elkanyarodtunk Jókára, ahol van egy helyes vízimalom a Kis-Dunán. Itt már kedvesebben álltak hozzánk, mert magyar volt az idegenvezető, de végig bennem volt a furcsa érzés, hogy nem szívesen látnak ebben az országban. Persze nem a magyarok... Végül a malom melletti part menti étteremben ittunk fincsi barna Fácánt meg hatalmas adag halakat ettünk, amiket hirtelen el is felejtettem lefényképezni, ekkor már bőven szakadt az eső, és reggel óta lüktetett a fejem, amin nem segített sem a hazaautókázás, sem a tele poci, úgyhogy otthon gyorsan alukáltam egy rövidet és belevetettem magam az Egy nap talánba. 

Hűűű, ezek mi vagyunk!

Bécsi kirucc

Egy korábbi bejegyzésben majdnem elkezdtem élménybeszámolni a rövid kis bécsi vakációnkról, de aztán gyorsan leállítottam magam, arra hivatkozva, hogy talán majd úgyis lesz egy különálló poszt az egészről. Igaz, azóta eltelt majdnem két hét, és már nem is nagyon emlékszem, hogy mi mindent csináltunk, de azért a képek segítenek felidézni ezt-azt.

Győrtől Bécs körülbelül ugyanannyi kilométerre fekszik, mint Budapest, és ha dönteni kell, hogy melyik irányba induljak inkább, bevallom, nem kell sokáig gondolkoznom. Elnézést kérek minden budapestitől, de csak akkor megyek arra, ha nagyon muszáj, kaptam elég időt, hogy megutáljam a várost, de most nem mennék bele az okokba. Meg különben sem erről szerettem volna írni, hanem Bécsről, ami szerintem egy szuper város, persze ha ott kéne élnem, lehet más lenne a véleményem, de egy-két napra szeretek oda ellátogatni minden évben, szippantani egy kis nyugati levegőt. 

Az utazáshoz érdemes a vonatot választani, mert egyáltalán nem drága, ha időben foglal az ember jegyet, akkor még elcsíphet pár Sparscheint, ami Győrből 9 euró egy útra. Lehet vásárolni turistajegyet is, ami emlékeim szerint huszonpár euró, az odaúttól számítva négy napig lehet vele hazajönni, és az első napra a helyi tömegközlekedés is meg van oldva vele.

Első reggel a Naschmarktra vezetett az utunk, vagy inkább a gyomrunk, egy szuper reggelizőhelyen kötöttünk ki, ahol óriási adag gofrit kaptam frissen préselt gyümölcslével (nyamm), de erről már beszámoltam. Azért a képet újra ideteszem, mert olyan szép (a kaja). Imádom a reggelit, mondtam már? Nem olyan régóta a kedvenc étkezésem a nap során, főleg hétvégén. 

Kicsit zavaró, hogy amíg elfogyasztasz egy reggelit a szabadban, három erőszakosan kéregető koldus fárad oda hozzád és cseszeget, hogy ha te megteheted, hogy itt étkezel, akkor ugyan már miért nem tudsz adni neki egy eurót, szóval azt hiszem, valami új rendszer lehet a városban, mert a korábbi látogatásaim során egyetlen kéregető emberrel sem találkoztam. Megjegyzem, egyikük sem osztrák, illetve az is elárul egy keveset a kilétükről, hogy az egyikük az anyanyelvemen küldött el a nem mondom meg hova. 

Polaroid fal

  Megtettem az első lépést afelé, hogy a lakásunk kicsit otthonosabbá váljon. Teljes mértékben a személyes dekoráció híve vagyok, azaz kukába az ikeás rózsanyomatokkal meg minden tömeggyártott cuccal, azt szeretem, ha a falaimra nézve melegség tölt el, mert minden egyes díszítő elemhez kapcsolódik egy emlék vagy egy jóleső érzés. A régi szobámban is volt pár polaroid-utánzat, kis csipeszekkel rögzítettem őket - ez az, ami az alább látható képen is látszik, a maradékot meg blu-tack-szerű anyaggal ragasztottam fel egy másik falra. 

Ez a múlt. Vagyis ez még mindig így néz ki, csak most nem erről akartam írni, hanem a nappalinkról. Első körben 70 darab fényképet hívattam elő, és azok kerültek fel a csodás sportmedence színű falra. A rögzítéshez most dekortapaszt használtam, mindenféle színeset, összesen hatfélét. Egyelőre állják a sarat. Polaroid gépem persze nincs, szóval a képeket a Picmonkey nevű online képszerkesztőben gyártottam le - ezt a programot egyébként mindenféle képszerkesztésre ajánlom, mert egyszerű, a lényeges funkciókat tartalmazza, és nagyon szép filtereket lehet ráhúzni a fotókra. Ezután előhívattam őket, és hetekig gyönyörködtem az asztalon heverő fényképhalmazban, mire végül rászántam magam arra, hogy valamit alkossak belőlük. Így néz ki:

Persze ez még semmi, ennél sokkal többet szeretnék, hála az Instagram nevű szuper találmánynak, szép ütemben gyűlnek a használható fotók. Már alig várom, hogy az egész falat belepjék a polaroidok, remélem nem a legfelső sornál fog kiderülni, hogy az egészet ferdén raktam fel. 

      

Mézesnapok

Csodálatos hánimúnunk a mi kis új lakásunkban sajnos pikkpakk elillant, különösebb intenzív láblógatás és henyélés nélkül. Szerdán még az édesem és apáink szerelték a hálószobabútort meg a relaxfotelt, ezalatt én valamennyire beköltöztem a szépséges konyhába, majd halál kimerülten úgy döntöttünk, hogy nem aznap fogunk ott aludni először. Arra már nyomokban sem emlékszem, hogy másnap épp mi volt a program, jaa, de, megvan, ekkor rohangáltunk és szállítottuk a maradék holmit egy szem személygépjárművel rendkívül szervezetten, közben kétségbeesetten kerestem függönyt, ami szerintem csak egy szükséges rossz, szeretnék Hollandiában lakni, ahol legfeljebb hírből ismerik ezt a lakberendezési eszközt.
Az első reggeli kávé és mogyorókrémes gofri felejthetetlen élmény, akárcsak az első főztöm, egy fincsi, nagy adag csilisbab; és persze attól az emléktől is nehezen szabadulok, amint mosogatás közben elkezd feltelni a csap, és nem folyik le a víz, másnap reggel meg a néni kopog az ajtón, hogy ázik el alattunk a pince. Az ilyen dolgok meg nyilván mindig hétvégén jönnek. (Vagy munkaszüneti napon, az a legjobb.)

Aztán még például kivasaltam az összes ruhámat. Nem hiszem, hogy képes lennék érzékeltetni, hogy ez mit jelent az én esetemben. Nem gyűlölöm annyira a vasalást, mint nőtársaim nagy része, de ez durva művelet volt, meg aztán a ruhák elhelyezése sem volt egyszerű. Vettünk egy óriási szekrényt, két duplaajtóval, az egyik felében én, a másikban ő, de nehogy azt higgyétek, hogy ő hagyja, hogy arra a térfélre pakoljak! Igaz, hogy három darab vállfa árválkodik a szexi selymes ingeivel a rúdon, de pakoljam csak a saját cuccaimat a saját részemre, még akkor is, ha tizenkétszer annyi ruhadarabbal rendelkezem, mint ő.
Persze a látszat csal, igazi harmóniában élünk mi ketten. Egyelőre olyan, mintha nyaralnánk, fel se fogom, hogy mostantól ez az életem, de iszonyatosan boldog vagyok. Sétáltunk nagyokat, mert van mellettünk egy mini hegy, tévétoronnyal, ott a város széle. Szóval egyik utcán fel, a másikon le, közben megcsodáljuk a vicces házakat, a haciendákat, meg mindenféle állatkákat. Ez a városrész teljesen falu, kockaházakkal, éles hangú, kócos kiskutyákkal; de találkoztunk nyuszikkal, hallottunk kakaskukorékolást, valamint tegnap a paneloktól kb. 100 méterre három tehén legelészett csengővel a nyakukban. Szeretem felfedezni ezt a városrészt, amit eddig szinte egyáltalán nem ismertem, örülök, hogy ilyen helyre költöztünk. Szeretem a lakásunkat is, mert szép színes, és mert a miénk.

Kipakoltam a könyveimet is, a hét doboz elsőre soknak tűnt, de a könyvespolcokon már igen soványnak látszik, igaz, az egyikre dupla sorban raktam, hogy el is férjenek. (A ládapolc az én agyszüleményem - persze van a háttérben némi Pinterestes inspiráció - és apukám keze munkája.)

És amikor a szabadságot követő első munkanapon a kollégák kérdezték, hogy vannak-e fotók, rájöttem, hogy túl sok használható nincs, amiket eddig lőttem, azok csak apró részleteket ábrázolnak, úgyhogy kell majd még néhányat ekszponálnom. Illetve ki kell találnom a dekorációt is, meg azt meg is kell valósítani, de kezdek kifáradni, azt hiszem, kell egy kis pihi az agyamnak, amikor csak az üres falat bámulom - szó szerint. 

Hétfőn már szomszédoltam is egyet, vicces, mert úgy érzem, a győri hármas tó a város közepe. Több barátunk is lakik nagyon közel, ráadásul majdnem egyszerre költöztünk a környékre. (Tegnap még az is kiderült, hogy az egyik munkatársamnak akár át is integethetnék a konyhaablakból, még ki kell szednem belőle a megfelelő bicikliútvonalat, mert eddig egyik sem az igazi.) Szóval hétfőn átmentem a lányokhoz megnézni a lakáskájukat, aztán ők is átjöttek és söröztünk meg limoncellóztunk nyamnyam - erről jut eszembe: nagyon szeretnék egy ilyet a falamra, csak már nem látom az etsyn, meg ha látnám, akkor is rohadt drága, majd rajzolok/nyomtatok egyet inkább. 

Majd.

Végre

Boldog tavaszt nektek!