Magyarul is kéne #1

Négy éve gyűjtögetem azokat a könyveket, amelyek még nem jelentek meg magyarul, pedig nagyon szeretném őket olvasni. Azóta sok vágyam teljesült - hála a kiadóknak -, és persze ezek közül egy csomó már egyből nem érdekelt onnantól kezdve, hogy elérhetővé vált magyarul is, hát ilyen csodás jellemmel vagyok megáldva. Az angolul olvasást még mindig nem sikerült 100%-ig megszeretnem, nem tud annyira közel kerülni hozzám a történet, ha nem az anyanyelvemen olvasom.

A Gyatlov-csoport esete

Egy téli estén bukkantam rá a Gyatlov-incidens körül kialakult találgatásra ebben a cikkben, és már nem emlékszem, hogy hogyan jutottam el a poszthoz, arra viszont igen, hogy éjszakába nyúlóan olvasgattam a kommenteket, amíg nem maradt olyan testfelületem, amelyen ne alakult volna ki libabőr, és teljesen a történet hatása alá kerültem. Azért azt vegyük észre, hogy a konteók lényege az, hogy minél több érvet sorakoztassanak fel egy-egy hihetetlennek tűnő magyarázat mellett. Az ufók mindig képbe kerülnek valahogy, akárcsak az orosz titkosszolgálat, meg a helyi törzsek. Donnie Eichar viszont ellátogatott a helyszínre, és tényekre alapozva írt egy könyvet, és ahelyett, hogy belemagyarázásokkal pörgetné tovább az összeesküvés-elméletekre felkészült agyunkat, elénk tárja a történteket, mindezt úgy, hogy egy csomó kutatómunkát végzett, és több érintettel is beszélgetett személyesen. 

A város, amit nem lehet elhagyni

Betegesen vonzódom az amerikai kisvárosi rejtélyek címkével illethető könyvekhez, és mivel perverz örömömet lelem abban, hogy ilyesmiket olvassak, nem igazán fejlődött ki bennem az a képesség, hogy megkülönböztessem a gagyit az igényesebb daraboktól. Annyira leköt az, hogy próbáljam kitalálni, hogy mégis mi a franc folyik itt, meg olyan kényelmesen érzem magam ebben a közegben, hogy eközben nincs kedvem a stílus boncolgatásával foglalkozni. A Wayward Pines esetében ez mondjuk nem egészen így volt, de erről majd később.

Elmennél Izlandra ezek után?

Érezte már Ön úgy, hogy mindennél jobban vágyik Izlandra? Megbabonázta a sok gleccser, gejzír és a kietlen táj látványa? Keseredett már el, miután megtudta, mennyibe kerülne, ha odautazna? Ha magára ismert, és jelenleg mély depresszióban szenved, amiért idén megint csak Horvátország jön össze, olvassa el a Felföld című regényt, ami tökéletes megoldás az Ön problémájára!

Hogy miért? Azért, mert általa bejárhatja a titokzatos Izlandot?

A zombiság sem garancia minden jóra

Mert van az úgy, hogy az én radarom sem működik kifogástalanul.

Nem igazán vagyok dühöngős kedvemben, de nem kizárt, hogy elragadtatom magam nemsokára, majd kiderül, mennyire élem bele magam a puffogásba. 

Jamie McGuire: Red Hill

Vannak a hölgynek ezek a "Gyönyörű" kezdetű könyvei, én már követni sem tudom, hogy melyik a sorozat és melyik a spin-off, ezután meg végképp nem fogom.

Nem tudom, hogy mennyi írni nem tudó személy (nem vagyok hajlandó az író szót használni) könyve leledzik a magyar piacon: vagy az van, hogy baromi szerencsés vagyok, és eddig ez a 2. borzalmasan rossz könyv, amivel találkoztam, vagy mindenki szerencsés, hogy csak ennyi borzalmasan rossz könyv van. 

Illetve az biztos, hogy rendkívül naiv voltam, amikor azt hittem, hogy ami zombis, az annyira rossz nem lehet, meg egy olyan kiadónál jelent meg a könyv, amit szeretek, meg szép a borító... aha. Akadhatnak spoilerek alább, de mindent azért nem lövök le.

Lány örököl házat Új-Mexikóban

Azzal kezdem, hogy mi nem lesz ebben a posztban: más írókhoz, könyvekhez való hasonlítgatás, skatulyába erőltetés. Mindig kifeszülök attól, amikor egy kevésbé ismert szerzőt A Nagyokhoz mérnek, hogy igen, a regény olyan, mintha egy kicsi lenne benne XY-ból, de az a rész meg inkább az a másik csávó, mert tudjátok, volt az a novella... A műfaj meg kicsit ez és kicsit az, de egy pöttynyi amazt is találtunk benne. Szóval nem, ettől mind elhatárolódom, és megteszem azt a szívességet a regénynek, hogy önmagában vizsgálom, ahogy egyébként olvasás közben is tettem.

Épp most olvasok egy interjút Bennettel, amelyben a szerző elhint pár morzsát nekünk a könyv írását inspiráló tényezőkről, zenékről, filmekről, sorozatokról. Meg arról, hogy neki sem volt elképzelése arról, hogy milyen műfajba lesz besorolható a regény, inkább hangulatokat, érzéseket szeretett volna visszaadni, amelyeket ő maga is átélt. 

A könyv, ami után másképp tekintesz az IKEÁra

Porszívózgattam a hálószobát, és ahogy a fekete-fehér ikeás laptoptartómat takarítottam, furcsa képek úsztak be a szemem elé: érthetetlen feliratok egy áruház belső falán, mocsaras bűz, vaksötét. 

Amióta elolvastam a Horrorstört, nem tudok már ugyanúgy gondolni az IKEÁra, mint eddig. Egyébként a regényben szereplő áruház az ORSK nevet viseli, de kísértetiesen hasonlít a sárga-kék bútoráruházra: van bemutatótér és piactér, húsgolyó, sokadszorra is újratölthető kávésbögre, végtelenül kívánatosan hangzó bútornevek, magas szintű szervezeti kultúra meg amit akartok. 

És van egy kicsit túlbuzgó áruházvezető-helyettes is, Basil, aki folyamatos megfelelni vágyásból fakadóan az Abszolút Tökéletességre törekszik, és nyilván ezt várja el a beosztottjaitól is. Például Amytől, akinek már annyi minden nem sikerült az - eddig nem olyan hosszú - életében, hogy inkább nem fektet túl nagy energiát semmibe, akkor legalább biztosan nem éri csalódás. Szóval nem csoda, hogy Basil kissé kiborul, amikor egy szép reggelen nem működnek a kártyaleolvasók, visszafelé halad a mozgólépcső, és emberi... öhm... ürülék bűzlik a kiállított BROOKA kanapén. Félig-meddig önkéntes alapon szervez egy háromfős csapatot, hogy ottmaradjanak éjszakára, és felderítsék, mégis mi a szűz mária tehet erről a sok furcsaságról. 

A Déli Legvégek

  Azon gondolkozom, hogy lehet, hogy még egyszer el kéne olvasnom a Fantomfényt ahhoz, hogy képes legyek írni róla, mert elég nagy katyvasz van a fejemben. Az is lehet, hogy mindhárom részt újra kellene olvasni, hogy kicsit tisztuljon a kép. Közben elolvastam két blogbejegyzést, és a megértéshez - vagyis inkább a belemagyarázáshoz - valamivel közelebb kerültem. 

Elvileg nem baj az, ha később is agyal még az ember egy történeten, és utólag passzít a képbe néhány hiányzó elemet, de most ez bennem egy kicsit erőltetetten zajlik, illetve jobban szeretem, amikor már olvasás közben is kimondottan élvezem a kirakózást és nem érzem magam teljesen hülyén.

Aggodalommal vegyes lelkesedéssel vetettem rá magam a könyvre, vicces volt, hogy épp 1-2 nappal korábban olvastam egy konteót az Eilean Mór-i világítótorony rejtélyéről, szóval emiatt duplán izgalmas volt nekem a tornyos szál, a szimbolika és a rejtélyes jelenségek körülötte. Az Eilean Mór-i épp csak annyival hátborzongatóbb, hogy valóban megtörtént.
A Fantomfényben különböző nézőpontok, különböző stílusok és különböző idősíkok váltják egymást, eleinte mégis úgy tűnik, hogy pislákol valami fény abból a világítótoronyból, talán kilyukadunk valahova. Azáltal, hogy visszatérünk a múltba, akár a világítótorony őrének nyomán haladva, akár az igazgató visszaemlékezései segítségével, rájövünk, hogy egészen egyéni motivációk hajtanak mindenkit, illetve hogy egyes szálak valamikor találkoznak/találkoztak. 

Remélem senki nem kap epilepsziás rohamot

Folytatódik tovább Szellemmadár és Kontroll útja is, de úgy éreztem egy idő után, hogy már nyakig gázolunk a gazban és nem nagyon láttam kiutat a bozótból. Nem mondanám, hogy nem kapunk válaszokat, szóval nem kellene elégedetlenkednem, de sci-fin annyira nem edzett lelkem reménykedett abban, hogy nem lesz ennyire elszállós a befejezés, kicsit kevesebb lénynek, megmagyarázhatatlan jelenségnek, látomásnak, időbeli kutyulásnak jobban örültem volna. Ez viszont teljesen szubjektív, földhözragadt ember vagyok, ezért is szerettem jobban az Expedíciót vagy akár a Kontrollt, még akkor is, ha ezek is tartalmaztak bőven furcsaságokat - végülis ez a lényeg. 

Hosszas eszmefuttatás és más recenziók olvasása után arra jutottam, hogy a lényeg az X Térség megismerhetetlenségében rejlik, abban, hogy mindenkit máshogy változtat meg, talán mert mindenki másképp közelít hozzá. Csak ez a végkövetkeztetés nekem annyira erőltetetten jött, hogy nem tudok neki kellőképpen örülni. 

A Kontrollból elég hamar kiderült, hogy mire föl a nyúl a borítón, most a bagolyra kicsit várni kell, de imádtam azt az állatot, és a sok szál közül a világítótorony-őr története után talán az tetszett a leginkább, amelyikben Ő szerepelt. Esküszöm, ez a bagoly volt a legemberibb dolog az egész könyvben, ami persze kicsit creepy, főleg ha tudjuk, milyen kontextusban szerepel. 

Nem vagyok egy notórius újraolvasó, de szerettem annyira az Expedíciót és a Kontrollt ahhoz, hogy egyszer végigmenjek újra az egész trilógián, hátha valamit felfedezek, ami fölött elsiklottam eddig. Változatlanul az Expedíció a kedvencem a három rész közül, az éves top tízbe biztosan bekerül. Egyébként nem gondolom, hogy Vandermeer elrontotta a befejezést, inkább azt gondolom, hogy annyira nem vagyok kompatibilis vele. És még ennek ellenére is nagyon szeretem ezt a sorozatot, örülök, hogy annak idején beleszerettem a ikszes borítóba, és külön köszönet az Agave Kiadónak, amiért ilyen szépen lekövette az eredeti megjelenéseket. 

Jeff Vandermeer: Fantomfény (Déli Végek-trilógia 3.)

Agave, 2014

Most egészen sok könyvet várok

Ritkán hoz lázba ennyi új megjelenés, mint most, főként az Agave áraszt el minket mindenféle jósággal, némelyik könyv már beszerezhető, egyesek pedig a Könyvhétre érkeznek, úgy érzem, lesz pár új polclakóm hamarosan.

Jeff Vandermeer: Kontroll (Déli-Végek 2.) - megjelent

Nyuszi ül a radioaktív fűben! Kimondhatatlanul várom, hogy a kezemben tarthassam a Kontrollt, aztán azt is, hogy nekieshessek, az első rész annyira rövid volt, hogy kész kínszenvedés volt ez a rövid várakozás is, amíg a második megjelenik. Az Expedíció, engem már a borítóval megnyert magának, aztán ahogy elkezdtem olvasni, éreztem, hogy ezt nekem találták ki. Bízom benne, hogy a folytatásokban sem kell csalódnom, és hogy majd oszlik a homály azért egy picit. A Kontroll az eddigi expedíciókat és sikertelenségüket vizsgálja, a középpontban a Déli-Végek áll majd, hűű, annyira kíváncsi vagyok! 

Seth McFarlane - Hogyan rohanj a vesztedbe?

Nem vagyok hajlandó kiemelni a ted szótagot a címben, nagyon fázom az ilyesmi jólbevált magyar fordításoktól. Vagy nagyon nagy melléfogás lesz ez a könyv, vagy nagyon nem, a szerzőt csak a Family Guy által ismerem, ha azt a szintet hozza, ráadásul vadnyugati környezetben, akkor nem lesz gond, majd jól előolvasom nektek. A borító azóta sajnos megváltozott filmplakátosra, efölött igyekszem szemet hunyni, és csak a szövegre fogok koncentrálni. 

Lesz itt - ha minden igaz - délnyugati vadromantikus környezet párbajjal, kígyókkal, kocsmai verekedéssel, ördögszekérrel, s ez a sok körülmény mind a főhős életét fogja majd veszélyeztetni. Remélem, nem fogom megbánni a beszerzést. 

Baráth Katalin - Az arany cimbalom

Dávid Veron-rajongó lettem, nincs mese, már azt is elhatároztam, hogy beszerzem az első két részt is, hogy teljes legyen majd a gyűjtemény. Addig is itt vannak a hobbinyomozó-kisasszony újabb kalandjai, melyeknek helyszíne újból Ókanizsa lesz, a dátum 1914, az esemény, ami körül az izgalmak zajlanak pedig egy társaskocsi nyomtalan eltűnése. (Mi az a társaskocsi? Tudom, gugli a barátom, mindjárt meg is nézem, csak azért teszem fel a kérdést, hogy lássátok, milyen műveletlen vagyok). Baráth Katalin regényei üde színfoltok a magyar kortárs irodalmi felhozatalban, nagyon örülök, hogy kapunk egy újabb adagot Dávid Veronból. A sorozat negyedik része a Könyvhéten jelenik meg. 

Ira Levin - Rosemary gyermeke

Erre a könyvre is várunk kell a Könyvhétig, bár egyszer régen megjelent már más címmel, más borítóval, én most elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem, ettől óva intenélek benneteket. Az 1967-ben íródott horrorklasszikus (nyugi, én is most hallok róla először) új külsőt kapott, méghozzá szerintem igazán vonzót, és mint tudjuk, felszínes lelkemnek sokszor nem is kell több. Kiemelném a kulcsszavakat: öreg bérház, baljós múlt, különös idős emberek, furcsa hangok, ööö, soroljam még? Nem tudom, mennyire lesz hatásvadász, tudom, tökjó, hogy már az elején ilyen pozitívan állok hozzá, pedig őszintén várom ezt a regényt, rég olvastam már házas-borzongós könyvet, remélem ez kielégíti majd ezirányú vágyaimat. 

Rajtuk kívül érdekel még Gillian Flynn új, magyarul megjelent könyve, a Sötét helyek, de az az igazság, hogy abban bízom, hogy a barátnőm majd beszerzi, aztán jól kölcsönkérhetem. Egyébként nemsokára Holtodiglan a mozikban, a trailer szuper lett, kíváncsi vagyok, mit hoztak ki a történetből hollywoodék, szerencsére elég rég olvastam már ahhoz, hogy majd belekössek minden kis apróságba, hogy "hééé, ez a könyvben nem is így volt!". 

Jeff VanderMeer: Expedíció

Azzal kezdődött, hogy megláttam a borítót a burjánzó növényeivel, türkizes-zöldes színeivel meg a maga minimalista szépségével, és éreztem, hogy kell nekem ez a könyv. Nem kevésbé volt csábító az Expedíció mint cím, holott nem rajongok azért, ha a fordító önkényesen - vagy felülről érkező nyomás hatására - megváltoztatja egy könyv címét. VanderMeer eredetileg az Annihilation (=megsemmisítés) nevet adta a Déli Végek trilógia első részének, és ha jól emlékszem, a többi kettő címe is A betűvel fog kezdődni, bár tudtommal a magyar verziók nem követik majd ezt az irányelvet.
Közel áll hozzám minden, ami felfedezés: az érintetlen, vagy a szereplők számára még ismeretlen helyeken való bóklászás és az idegpályák vele járó bizsergése, a vágyott hely megpillantása és az ahhoz kapcsolódó meglepetések, kavargó érzések - ezek azok a percek, amelyek az embert egész hátralevő életére meghatározzák, de az is lehet, hogy csak én tulajdonítok neki ekkora jelentőséget. 

Tény, hogy az X Térség, ahová a négytagú, kizárólag nőkből álló tudóscsoport ellátogat, nem egy olyan hely, ahová az ember szívesen utazik kipihenni az éves fáradalmakat, főhősünket, az introvertált biológust mégis hajtja valami, hogy a tizenkettedik expedíció egyik tagjaként ellátogasson erre a rejtélyes, elvileg környezeti katasztrófa sújtotta területre. Vele tart egy antropológus, egy geodéta és egy pszichológus, ez utóbbi feladata, hogy hipnotikus képességeit bevetve kordában tartsa a társaságot. Nevek nincsenek, mert az itt nem számít.

A határ átlépése után elég hamar követik egymást a hátborzongató események, van itt egy-két meglepetés: például a Torony, amire senki nem számított, mert egy térképen sem szerepel, és egyébként egy alagút, de a biológusunk valamiért mégis toronyként tekint rá. Holott van egy világítótorony is nem messze, és lássuk be, arra mégiscsak jobban illik ez a szó. A borzongató, horrorfilmbe illő hangulat már az expedíció elején megmutatkozik, és az események előrehaladtával csak terjed a libabőr az ember karján. Nem elég, hogy az X Térség teljesen kiszámíthatatlan, kihalt és csurig van furcsa jelenségekkel, a négy nő között is nagy a feszültség, roppant ellenségesek egymással. A nőkkel csak a baj van, nem tudom, ki lehetett az értelmi szerzője az ötletnek, hogy egy kizárólag nőkből álló csoport majd jó lesz ott együtt... Közben fenyegetően telepszik rájuk a korábbi kutatócsoportok kudarca, a néhány visszatérő furcsa viselkedése - akik közül az egyik történetesen a biológusunk férje.

Többször eszembe jutott a Kocka című film, igaz, a környezet eléggé különbözik az X Térségtől, de a sajátos törvények és jelenségek miatt talán lehet párhuzamot vonni a két történet között. A sok rejtélyeskedés és megmagyarázhatatlan esemény pedig felidézte bennem a Lostot, életem sorozatát, és ha azt meg lehetett velem etetni, akkor ezt a könyvet is meg lehet, csak nekem nehogy olyan idióta véget kerekítsen VanderMeer a trilógiának, mint amilyet a szerencsétlen sorozat kapott. Magyarázatot nem nagyon kapunk az első részben, az olvasó kénytelen elméleteket gyártani, bár én inkább csak ültem kukán, és arra gondoltam, hogy de jó lesz, ha majd megjelenik a többi rész, mert én most ezzel nem sok mindent tudok kezdeni. A vége felé amúgy is nagyon elszállt az író fantáziája, amit a földhözragadt énem nehezen tolerál, épp emiatt jobban szerettem a könyv első felét, és bízom benne, hogy a második és harmadik tartalma számomra is kedvező lesz, illetve hogy kapunk valami kézzelfogható okosságot a kezünkbe, amitől majd nyugodtan tudunk aludni.

Azt azért sajnáltam, hogy 170 oldalban lerendezte az író az első részt, én még elolvasgattam volna, meg bóklásztam volna a biológussal többet is. Így viszont legalább türelmesebben, figyelmesebben olvastam, főleg ha összehasonlítom az egyik akkor épp aktuális olvasmányommal, Franzen Szabadságával és annak 630 oldalas terjedelmével. Az Expedíciónak minden szavát ittam, és közben igyekeztem felkészülni a felkészülhetetlenre. Meg boldogan nézegettem az ötletes, X-alakban kivágott borítót, amely alól felsejlik a furcsa színű növényekkel tarkított X Térség.

A könyvet kiadja az Agave.