Miaúúúú!

Előre szólok, intenzív macskás kontent következik némi személyes adalékkal. Viszont: ha kutyás vagy, és nem macskás, szintén előre szólok, ugyanis az alább tárgyalt cuki cicás könyv kutyusos verzióban is elérhető. 

Crazy Cat Lady mivoltomat le sem tagadhatnám, de nem is akarom. Az egész nem lett volna, ha egyszer nem firkálgatok gimiben tétlenül egy irodalomórán és nem kerekedik az egészből egy macska alakú vonal, hogy aztán ezzel bevonzzak egy állatot a házunkba. Szó szerint besétált a bejárati ajtón egy macska, aki fél évvel később ugyanazzal a lendülettel távozott.

Lajos levelet kap és egyéb érdekességek

Koncepciómentes poszt lesz ez, bár legszívesebben ebből is sorozatot csinálnék, nem tudom, mi ez a rendszerezés-mánia nálam. Közléskényszer tört rám, úgyhogy megosztok veletek néhány random érdektelenséget. 

Tegnap főztem harisszás-gránátalmás csirkét szivárványos bulgurral. Sajnos csak az egyikünknek ízlett, úgyhogy vacsorára csináltam tojásosnokedlit a másikunknak. Van még rajtam kívül valaki, aki utálja a tojásosnokedlit? Légyszi-légyszi jelentkezzen valaki, annyira egyedül érzem magam ezzel az undorommal! 

A lényeg, hogy a csirke nagyon fincsi lett, és életem első bulgurja is. A receptet egyébként essiebutton pasijának vadonatúj csatornájáról lestem el, és egyáltalán nem volt bonyolult elkészíteni az ételt. Közben ellenállhatatlan vágy keletkezett bennem egy mozsár birtoklása iránt.

Amúgy éjjel arra ébredtem, hogy fáj a torkom, de épp nincs időm/kedvem betegnek lenni (igen, olyan is előfordul, hogy van, legalábbis valami lájtos szinten), szóval kicsavartam egy grapefruitot, aztán ittam limonádét, lenyeltem egy multivitamint, lopkodtam egy kis savanyúkáposztát rakottkáposzta-készítés közben, végül főztem gyógyteát is. Moziba is akartunk menni ma (Holtodiglan, láttátok már?), de szerintem ez tolódik a hosszú hétvégére, úgyis van még mit csinálnom ma, illetve szeretnék elmélyedni végre egy könyvben, mostanában döntésképtelen vagyok, ha arról van szó, hogy ki kell találni, mit olvassak. 

Elfogytak ugyanis a könyvtári könyveim, és úgy döntöttem, erős leszek, amikor visszaviszem őket, azaz nem hozok el újat, előjegyzésem végre nincs, hála a késedelmemnek. Végre tehát elérkeztem a várva várt szituációhoz, hogy a saját felhozatalból kell választanom, de miért nem mondtátok, hogy ez ilyen nehéz? A kindlit fél órán át nyomkodtam, míg a 150 regényből kiválasztottam a Swamplandia!-t (először a Divinerst kezdtem el, de mivel aránylag sok oldal után is 1%-ot írt a kijelző, megnéztem a molyon, hogy hány oldal. Hatszáz. Majd egyszer.) Itthon idecipeltem az ágyam mellé pár könyvet, végül a De mi került a pitébe? lett a győztes, de ezzel is csak pár oldalt haladtam eddig. Elolvastam a friss Nobel-díjas Modiano egyik regényét, a Sötét Boltok utcáját, mert az is megvan nekem, igaz, egy dohányfüstös-patkányrágta verzióban. Rövidke, pár óra alatt kivégezhető történet egy emlékezetvesztett férfiről, aki próbálja összerakni a múltjának darabkáit. Az ötlet nekem nagyon tetszik, viszont a kivitelezés egyáltalán nem. Összecsapottnak éreztem: semmi hangulatteremtés, csak párbeszédek, a főhős elé az égvilágon semmi akadály nem gördült a nyomozás során, ez egy kicsit irreálissá tette a történetet. A vége meg teljesen befejezetlen, de lehet, hogy megint az van, hogy én nem értem a magas szintű művészetet. 

Olvasnék valami jó kis magyart is, ősszel ez mindig előjön. A Vérgróf-trilógiát befejeztem, de majd úgyis benne lesz a Vértanú a havi kedvencekben. 

Ígértem egy Kiko lakk-bemutatót, ezt a négyet vettem magamnak, persze azóta verem a fejem a falba, hogy miért nem vettem többet... bár inkább csak az elérhetetlenségük miatt. A színek szépek és voltak még szebbek is - most inkább alapdarabokat válogattam, majd legközelebb rámegyek a csillámpónis vonalra - viszont a tartósságuk hagy kívánnivalót maguk után. Oké, hogy rajtam semmi sem szupertartós, de ezek már az első napon pattogni kezdtek, úgyhogy picit megkopott a Kiko iránti szerelmem fénye. 

Ők a kiválasztottaim:

A piros kicsit gyöngyházas és nem ilyen narancssárga, mint a képen. A többi nagyjából reális. A menta cupcake amúgy homoklakk. 

Ha már lakk, vettem egy új alaplakkot az Essence-től, mert a 24/7-es iszonyat sűrű, és nagyon kevés maradt az üveg aljában. Sajnálatomra nem találtam meg ugyanezt az állványokon, úgyhogy próbáltam egy hasonlót elhozni, ember legyen a talpán egyébként, aki kiigazodik a 600 féle alap/fedő/ápoló átlátszó lakk között. Ez is egész jól feltölti a barázdákat, de fényesre szárad és nem dermed rá pillanatok alatt a körmeimre. Aztán egy színes-glitteres fedőlakkra is szert tettem, "kellett", na.

Képzeljétek, Lajos tegnap kapott egy rajongói (remélem) levelet! A postaládánkba volt bedobva két A4-es lap, ami azért ijesztő, mert az a lépcsőházban van, és az biztos, hogy nem itt lakótól érkezett a küldemény. 

A lapok mindkét oldalán fekete-fehér nyomtatott képek vannak 2-3 különböző macskáról (gondolom a levélíró macskái lehetnek), az egyik kép széléhez meg odaírták nagy nyomtatott betűkkel, hogy LÁTTAM A CICÁT AZ ABLAKBAN. A másik szélére pedig, hogy ÉN IS SZERETEM. Ennél már csak az lenne creepybb, ha újságból kivágott betűkből ragasztgatták volna oda a feliratot. Azért erősen bizakodom, hogy valamelyik itt lakó néni unokája vagy ilyesmi a feladó, különben megijednék. :)

Mi van még? Levágattam a hajam, bár most jövök rá, hogy lehetett volna rövidebb is... Muszáj volt, mert a sok ápoló kence ellenére is törik a hajam rettenetesen, közben dobálja le a festéket, úgyhogy komolyan el kell gondolkoznom azon, hogy egy időre megválok a hajfestéktől. A lenövesztéstől viszont eléggé kiráz a hideg, úgyhogy ha van bármi ötletetek, hogy mit csináljak, ne habozzatok megosztani velem. Illusztrációképp lőttem egy meglehetősen béna fotót Instagramra, ami ugyan fekete-fehér, de még ezen is szőkének látszik a hajam vége, holott elvileg egyáltalán nem az. Mégis van valami áttetszősége, amitől megőrülök! Pedig nagyon régen voltam szőke utoljára, ott már nem lehetnek ennek maradványai.

Lajost ennyire érdekli, hogy van egy ismeretlen rajongója.

Napfényes Szlovákia...

Jó pár éve utaztunk busszal Krakkóba, Szlovákián keresztül, és akkor megjegyeztük az egyik barátommal, miközben a tájban gyönyörködtünk, hogy a legszebb dolog, amit az országban láttunk, az a szivárvány volt. Azóta is napfényes/festői Szlovákiaként emlegetjük a szomszédunkat, nyilván némi ironikus felhanggal. Persze a legszebb helyek nekem eddig kimaradtak, annak ellenére, hogy 20 km-re van tőlünk a határ, de gyanítom, hogy nem errefelé kell keresgélni, ha valami nagyon szépet akarunk látni. 

"Még jó, hogy nyáron jöttek, télen egy kicsit lehangoló."

/Eurotrip/

Nemrég felfedeztük, hogy létezik egy tigrisrezervátum a közelben, egy Egyházfa nevű településtől néhány kilométerre, úgyhogy e köré szerveztünk egy kisebb kiruccanást. Szép idő lesz, gondoltam, úgyhogy sortot húztam meg ujjatlan felsőt, de a biztonság kedvéért azért beraktam egy leggingst a szatyromba. Gabcikovónál szálltunk ki először, na ott egyből vettem is át, mert 18 fok volt a győri meleggel ellentétben. Megnéztük, ahogy lifteznek egyet a hajók a dunai zsilipnél, aztán mentünk tovább a szemerkélő esőben.

Nem annyira fotóznivaló környék, nekem mégis tetszett

Hajó lejött a lifttel

Erre a kóborkutyáknak pizza jár, több szelet

Kiszmadáár

Hajtottunk tovább a tigrisoázis felé, ami egyébként hétvégente van csak nyitva, akkor is déltől ötig. Készültünk tejszínhabbal, mert olvastuk a honlapon, hogy imádják, de nehogy növényit vigyünk, mert azt nem eszik meg. Belépő nincs, viszont adományos láda igen, de még csak annyit se nyögtek ki, hogy köszi, bezzeg előttem az osztrák bácsinak ott hajbókoltak, nyilván imádják a magyarokat. :)

A cicák igazi cicák, dörgölőznek, hempergőznek, labdáznak, tejszínhabot nyalogatnak. Sajna megsimogatni nem lehet őket, még a kicsi tigrist sem, pedig a bébim egy ismerősének tigrissimogatós képét látva nagyon rákészültünk. Gyönyörű állatok, de lusták, mint a rohadt élet, a kistigrist alig bírták előcsalogatni a házából, annyira szeretett volna még aludni.

Cicaaa

Giccs

Óvoda

Igazán méltóságteljes

Szerelem

Kert

LOST

A tigrisoázis után még elkanyarodtunk Jókára, ahol van egy helyes vízimalom a Kis-Dunán. Itt már kedvesebben álltak hozzánk, mert magyar volt az idegenvezető, de végig bennem volt a furcsa érzés, hogy nem szívesen látnak ebben az országban. Persze nem a magyarok... Végül a malom melletti part menti étteremben ittunk fincsi barna Fácánt meg hatalmas adag halakat ettünk, amiket hirtelen el is felejtettem lefényképezni, ekkor már bőven szakadt az eső, és reggel óta lüktetett a fejem, amin nem segített sem a hazaautókázás, sem a tele poci, úgyhogy otthon gyorsan alukáltam egy rövidet és belevetettem magam az Egy nap talánba. 

Hűűű, ezek mi vagyunk!

A párduc és A tigris

Imádom az ilyen véletlen egyezéseket, ezt épp most fedeztem fel: két nagymacska-című regényt olvastam egy hónapon belül, nem mintha bármi közük lenne egymáshoz a címet leszámítva, mert A párducban még csak nem is szerepel a címadó állat és Szicíliában játszódik, A tigris meg valóban tigrisekről szól, de ez a könyv inkább non-fiction, és az orosz Távol-Keletre repít el minket. 

Giuseppe Tomasi di Lampedusa: A párduc

Salina korosodó hercege igyekszik felvenni a fonalat a lassan folydogáló, apróságokban megmutatkozó változásokkal, amelyek az egységes Olaszország létrejöttével indulnak be igazán. Nem annyira unalmas, amilyennek hangzik.

amiért szerettem:

Szicília a helyszín, emiatt kezdtem el olvasni.

Tájak színes-szagos valójukban: az író ebben nagyot alakított. A nyelvezet általánosságban is közel állt hozzám, de ahogy a természetet életre kelti, az külön piros pontot érdemel.

Esendő, ám szerethető karakterek: Salina hercege, a főhős olyan ember, akit nem tudtam nem szeretni, még akkor sem, ha néha nehezteltem rá azért, amit épp tett. Persze, lehet, hogy az olaszok iránti elfogultságom is benne van ebben.

Időtálló stílus: eleinte azt sem tudtam, mikor született a regény (az 1800-as évek második felében játszódik), aztán kiderítettem, hogy 1958-ban jelent meg Lampedusa halála után. Bármikor írhatták volna ezt a szöveget, én pedig szeretem azokat az írókat, akik képesek az ilyen trükközésre. 

amiért nem szerettem:

A kezdeti lelkesedésem félidőben hanyatlani kezdett: mindig attól félek, amikor az első oldalakon megszeretek egy könyvet, hogy vagy a szövegben, vagy bennem lesz kevés a lendület, és nem tart majd ki a végéig. Most hiába imádtam a mondatokat, amelyeket Lampedusa kreált, a tartalom, az események nem tudtak kellően lekötni, és a vége felé gyakran megesett, hogy átlapoztam oldalakat. 

Lampedusa miért csak egyetlen könyvet írt? Aki így ért a szavakhoz, nem lehet olyan kegyetlen, hogy egy darab regénnyel szúrja ki az olvasóközönség szemét. 

"Egy 45 éves férfi mindaddig fiatalnak érezheti magát, amíg észre nem veszi, hogy szerelmes korú gyermekei vannak."

John Vaillant: A tigris

A messzi orosz tajgán egy tigris furcsán kezd viselkedni, ami abban nyilvánul meg, hogy ok nélkül támad emberre, holott a "megállapodás" szerint olyat nem szokás. 

amiért szerettem:

A helyszín Oroszország, annak is a legeldugottabb sarka: ritkán hall az ember a Kína és a Japán-tenger közé beszorult területről, amelynek egyes pontjai délebbre fekszenek a francia Riviéránál, mégis a térségben keverednek a trópusi és a sarkköri éghajlatra jellemző sajátosságok, akár az időjárást, akár az állat-és növényvilágot vesszük figyelembe. (Érdemes elolvasni a kapcsolódó karcot a molyon. Meg ezt a karcot is.)

Kellemes meglepetés volt a könyv műfaja: először azt hittem, hogy ez egy regény lesz, amit egy igaz történet inspirált, de ez tiszta non-fiction, picikét kiszínezgetve. Viszont akinek nincs türelme az ilyesmihez, akit nem érdekel se a tigris, se a hely, ahol él, neki se álljon. 

A szereplők tehát valós személyek, ám egyáltalán nem idealizáltak. A könyv közepén még egy albumot is találhatunk a fotóikkal, meg tigrisekkel és méteres hóval. 

amiért nem szerettem:

Kicsit túl amerikai, ha már muszáj mondanom valamit. A szerző, szerintem a gyengébbek kedvéért mindent Amerikához hasonlít, például a területek nagyságát az USA államaihoz, és így tovább. Illetve az "akciójelenetek" picit hatásvadászok, ami szerintem nem passzol a könyv műfajához, de ez biztos kellett ahhoz, hogy el lehessen adni a könyvet. 

Furcsállom, hogy a KMK kiadta A tigrist, biztosan sok olvasójuk dobta félre csalódottan, miután rájött, hogy nem egészen azt kapta, amire számított. Mivel imádok mindenféle különleges helyről olvasni, nekem külön öröm volt, hogy ilyen részletes képet kaptam Oroszország legtávolabbi térségéről, és mivel egyre inkább kezdem megkedvelni a non-fictiont, egyáltalán nem bántam, hogy nem regény formában olvastam erről a különleges állatról és a körülötte zajló hercehurcáról. 

Májusi kedvencek

A könyves kedvencek terén picit gondban voltam, mert ugyan 8 darab olvasmányom (plusz egy félbehagyásom) volt a hónapban, és ugyan közülük többet is eléggé szerettem olvasni, ám most visszagondolva egyik sem volt az a hűűűű élmény, de lehet, hogy ez nem az ő hibájuk. Legutóbb a Budapest Noir-t fejeztem be Kondor Vilmostól, örülök, hogy végre megismerkedtem az íróval, mert a sorozat első része igazán hangulatos és pörgős, úgyhogy ez egy tipikus lazítós könyv meg egy kis időutazás a harmincas évek pezsgő Budapestjére. Szerettem még Orhan Pamuk Isztambulját is, neki külön bejegyzést is kívánok szentelni, képekkel, természetesen, úgyhogy róla egyelőre annyit, hogy egy gyönyörű és nagyon személyes városleírás, kedves és szomorú történetekkel, történelmi adalékokkal, szépséges tájakkal. 

Egyébként áldom az eszemet, hogy már hónap közben elkezdem írni a listát a kedvenceimről, mert például a mai napon már biztosan nem emlékeztem volna arra, hogy megnéztük az Airplane-t, és hogy imádtam! Visszagondolva, az is furcsa, hogy ez egyáltalán májusban történt. Szerintem még egyetlen Leslie Nielsen-filmet sem láttam, sőt, azt sem tudtam, hogy játszik benne, sőt!!! miközben néztem, még akkor sem tudtam, hogy játszik benne. Szóval tudom, hogy bődületes nagy baromság a film és nem mellesleg hatezer éves, mégis csodálatos.

Bjúti szekció! A bal oldali hajcucc kicsit csalás, mert a héten vásároltam, viszont úgy érzem, életmentő terméket sikerült találnom, hála a Szépséglabor blognak. Mert hogy oké, hogy rengeteg hajam van, de a teteje szörnyen lapos tud lenni, tupírozni meg nem fogok (nálam nincs is maradandó hatása látványilag). Ez a L'Oreal textúráló spray viszont tök jól megemeli a töveket, de csak nagyon keveset szabad fújni belőle, különben ragacsos lesz a végeredmény. Eddig csak a Müllerben láttam, nem tudom, máshol lehet-e kapni. A Rimmel Space Dust homoklakkok a tél slágerei voltak, hozzám viszont az összes lakk hájp késve érkezik, de amióta felfedeztem magamnak, teljesen odáig vagyok érte. A lila, Moon Walk árnyalat a kedvencem (azóta vettem egy Aurorát is, amúgy a Rossmannban még bele lehet futni akciós darabokba), egy rétegben is szép, és így lemosni is könnyebb, két vattából megúszom. Bevetés közben így néz ki. A baglyos kerek tégely egy ajakápoló, amit Zsuzsitól kaptam, újfent köszönöm neki, mert imádom! Gwdihw a márka neve, beszerezni a Pixishopban lehet. Az enyém illata teljesen megegyezik Donald kacsa rágóéval, mellesleg hatalmas adagról van szó, nem is kell sok belőle, a csomagolás meg... hát baglyos :). Már áprilisban nyilvánvaló volt, hogy a következő hónap kedvencei között ott lesz a The Body Shop barackos pumpás testápolója, megveszek az illatáért, egyszerűen tökéletes, nagyon élethű barackillat. (Azóta végre ettem is barackot, úgyhogy nagy az öröm.)

És a beszerzések: óriási és egyben hihetetlen, de a két regényt, amely májusban került hozzám, már el is olvastam, egyikük a Kontroll Jeff Vandermeertől (a héten írok róla bővebben), a másik pedig Seth MacFarlane agymenése, a Hogyan rohanj a vesztedbe (róla meg mondjuk a következő héten). Rajtuk kívül még egy német nyelvkönyvvel gyarapodott a készlet, őt most inkább nem fotóztam ide, egyrészt nem szeretnék illúzióromboló lenni, másrészt meg nem szoktam hazacipelni a melóból, ott zajlik a tanfolyam ugyanis lassan négy hete. Meglepően élvezem egyébként, csak ne reggel 7:30-kor kezdődne. 

A végére hagytam a lényeget, végül is ő is májusi beszerzés, emellett abszolút kedvenc is. Lett egy cicánk!!! Nem volt egyszerű meggyőznöm az édesemet, de már a harmadik napját tölti nálunk a macsek, és nagyon szeretjük, meg szerintem ő is minket. csak most épp gépelni akar ő is. A munkahelyünk egy szép nagy udvar közepén található, és benne lakik egy nagyrabecsült öreg macska, a Saci, aki időnként szül. Néhány hete is így tett, és odaköltöztek az irodánk mellé a kis sziklakertbe. Mindhárom kiscica imádnivaló, de a fekete tetszett meg leginkább, mert ahogy az egyik fejlesztő kollégám megjegyezte, rá már eleve telepítve volt a social plugin. Ő az: 

Itt pedig az első közös képünk:

Mivel a péntek délutáni macskás izgalmak közepette túl elfoglalt volt az agyam, és a laptopomat töltő nélkül hoztam haza, ezért villámgyorsan kellett megírnom ezt a bejegyzést plusz képeket szerkesztgetni, a többiek havi zárásait holnap olvasom el és linkelem be alább. Addig is olvasom a Kakukkszót, mert képtelen vagyok letenni. 

Februári kedvencek és könyves zárás

Rövid hónap - kevés kedvenc. Ehhez akkor rövid bejegyzés dukál.

Hiába nézegettem a februári olvasmányaimat, egynél többet képtelen vagyok áthozni ebbe a rovatba. Természetesen volt 1-2 könyv, amit szerettem olvasni (pl. Tövispuszta, Minou szigete), mégsem érzem azt, hogy itt a helyük a havi kedvencek között. Februárban az Expedíció nyerte el a tetszésemet leginkább, annyira, hogy tűkön ülve várom a következő részt, talán sosem voltam még ennyire izgatott egy sorozat folytatásával kapcsolatban. 

Mivel a könyvhöz februárban jutottam hozzá, meg is ragadom az alkalmat, hogy megmutassam nektek a havi könyvszaporulatot:

Tehát volt egyszer egy Expedíció, ami már csak a külleme miatt is megérdemli, hogy a könyvespolcom lakója legyen. Aztán ott a World War Z, amit ugyan már olvastam, de épp ezért kellett egy saját példány is, mert előbb-utóbb biztosan újra a kezeim közé fog kerülni, és akkor már nem telefonon szeretném bogarászni az apró betűket, mint legutóbb. Egyébként a filmélmény után merült fel bennem az igény az újraolvasására, ugyanis a könyvnek és a filmnek kb annyi köze van egymáshoz, mint a Gyűrűk urának a Harry Potterhez. Komolyan. A hosszúnevű River Cottage-os bácsi szakácskönyvéről írtam pár sort néhány napja, a Három jó dolog.. a tányéron jó barátom lesz a konyhában. 

A beauty rovatot sem fogom túlcifrázni: február abszolút befutója az alábbi képen látható Lush "testápoló", becses nevén Wiccy Magic Muscles. Az illata nagyon természetes, viszont annyira erős, hogy egy fiókban kell tárolnom, ellenkező esetben az egész fürdőszobát betöltené a szag, aminek a lakás két lakója közül az egyik biztosan nem örülne. A szülinapomra kaptam a bébimtől, és nem tudom, hogy az átadásig hol tárolta, de csoda, hogy nem vettem észre az intenzív szegfűszegillatot. Pedig elvileg fahéjas-borsmentás, lehet, hogy a kettő együtt pont a szegfűszegre hasonlít leginkább. Hűvös estéken külön öröm használni, mert a fahéjolajnak hála melegít, de azért mégsem olyan mértékben, mint a paprikaolaj. Nagyon szeretem, kíváncsi vagyok, meddig fog kitartani, a következő télen szerintem újra beszerzem.

Smink terén még mindig a Color Tattookat favorizálom leginkább, viszont nagyjából egy hónapja szembetaláltam magam ezzel a teljesen egyszerű fekete szemsminkkel. Mint ahogy gondolom sok kortársamnak, 16 évesen nekem a fekete szemceruza jelentette A Sminket, és évekbe telt, mire leszoktam az alsó pillatövek kihúzásáról. Ideje volt. Ezektől a képektől viszont újra kedvet kaptam ahhoz, hogy bátrabban használjam a fekete színt, igaz, szerintem szőkéknek jobban áll a viharos smink, de néhanapján előveszem a fekete Rimmel Scandaleyes ceruzát, és bevadulok. 

Történt egy csodálatos esemény a hónapban: négy napig mi vigyáztunk a barátnőm tengerimalacára, Bagettre. Eddig is borzasztóan vágyakoztam valami kisállat után, viszont most realizálódott bennem igazán, hogy mennyire jó lenne, ha hárman lennénk (a harmadik élőlény szigorúan állat lehet, mielőtt még bárki továbbgondolna itt bármit). Szegény kisállat eléggé félt tőlünk, bár hétvégén kezdett feloldódni kicsit, nagyon cuki csipogó hangokat hallatott, marékszám ette az uborkát, az idő többi részében pedig egyszerűen csak cuki volt. Leginkább macskát szeretnék természetesen, de a tengerimalac is iszonyú aranyos állat:

Igen, az ágyba is beengedtük, meg is lett az eredménye, hadd ne részletezzem. 

Jaj, és ha már cukiságok, elmesélném, hogy milyen jófej pasim van! Egy szép napon hazaállított egy Pusheen cicás pólóval. Épp a nagyteszkóból jött, gondoltam ott találta, de nem, csak úgy rendelt nekem egyet. Azt hittem, a szülinapomhoz kapcsolódik még ez az ajándék is, de nem, tényleg csak úgy kaptam. Juhúúú!

Oké, ez most annyira mégsem sikerült olyan rövidre, mint a február, de remélem, hogy márciusban legalább a könyves szekció bővebb lesz egy picit. Tele vagyok könyvtári könyvekkel, igyekeztem jól választani, régóta halogatott könyveket elhozni és hanyagolni a töltelékolvasmányokat. 

Szép tavaszt mindenkinek! :)

Bécsi kirucc

Egy korábbi bejegyzésben majdnem elkezdtem élménybeszámolni a rövid kis bécsi vakációnkról, de aztán gyorsan leállítottam magam, arra hivatkozva, hogy talán majd úgyis lesz egy különálló poszt az egészről. Igaz, azóta eltelt majdnem két hét, és már nem is nagyon emlékszem, hogy mi mindent csináltunk, de azért a képek segítenek felidézni ezt-azt.

Győrtől Bécs körülbelül ugyanannyi kilométerre fekszik, mint Budapest, és ha dönteni kell, hogy melyik irányba induljak inkább, bevallom, nem kell sokáig gondolkoznom. Elnézést kérek minden budapestitől, de csak akkor megyek arra, ha nagyon muszáj, kaptam elég időt, hogy megutáljam a várost, de most nem mennék bele az okokba. Meg különben sem erről szerettem volna írni, hanem Bécsről, ami szerintem egy szuper város, persze ha ott kéne élnem, lehet más lenne a véleményem, de egy-két napra szeretek oda ellátogatni minden évben, szippantani egy kis nyugati levegőt. 

Az utazáshoz érdemes a vonatot választani, mert egyáltalán nem drága, ha időben foglal az ember jegyet, akkor még elcsíphet pár Sparscheint, ami Győrből 9 euró egy útra. Lehet vásárolni turistajegyet is, ami emlékeim szerint huszonpár euró, az odaúttól számítva négy napig lehet vele hazajönni, és az első napra a helyi tömegközlekedés is meg van oldva vele.

Első reggel a Naschmarktra vezetett az utunk, vagy inkább a gyomrunk, egy szuper reggelizőhelyen kötöttünk ki, ahol óriási adag gofrit kaptam frissen préselt gyümölcslével (nyamm), de erről már beszámoltam. Azért a képet újra ideteszem, mert olyan szép (a kaja). Imádom a reggelit, mondtam már? Nem olyan régóta a kedvenc étkezésem a nap során, főleg hétvégén. 

Kicsit zavaró, hogy amíg elfogyasztasz egy reggelit a szabadban, három erőszakosan kéregető koldus fárad oda hozzád és cseszeget, hogy ha te megteheted, hogy itt étkezel, akkor ugyan már miért nem tudsz adni neki egy eurót, szóval azt hiszem, valami új rendszer lehet a városban, mert a korábbi látogatásaim során egyetlen kéregető emberrel sem találkoztam. Megjegyzem, egyikük sem osztrák, illetve az is elárul egy keveset a kilétükről, hogy az egyikük az anyanyelvemen küldött el a nem mondom meg hova. 

Cicapulcsi

Új szerelmem ez a gyönyörűség. Macska és mentaszín, hát kell ennél több?
A cica ráadásul fényes és ragadós, az ujjakon meg cipzár van, és mindez az enyém!
(H&M DIVIDED)

6 könnyed könyv a napozóágyhoz

Nem jellemző mondjuk, hogy a fél nyarat vízpartokon, strandon tölteném, de amikor mégis, sikerül olyan könyveket beválasztani, amelyek cseppet sem passzolnak egy laza nyári limonádézós-barnulós délutánhoz. Persze nem tudom, ki kezdte el terjeszteni, hogy a nyaraláshoz lájtos olvasmány illik, de arra emlékszem, hogy mikor Nicoló Ammaniti Magammal viszlek című pettyet lehangoló regényét olvasgattam a Balaton-parton, nem feltétlenül éreztem azt, hogy most aztán kicsattanóan jó kedvem lett. Az egyetlen "komolyabb" könyv, ami eddig bejött ezen a téren, az Robert Merle-től az Üvegfal mögött, amit a gironai reptéren olvasgattam, aztán lehet csak megszépültek az emlékek, nem tudom.

Most mindenesetre összeválogattam néhány könyvet, ami nem vágja haza az ember idilli, napsütés által keltett hangulatát, és tökéletesen ideális olvasmány lehet két pancsolás között. (Aztán persze felőlem mindenki azt olvas, amit akar, ott, ahol akar, és félreértés ne essék, az itt felsorolt műveket nem degradálni akarom azzal, hogy nem elég nehéz olvasmány egyik sem, általam kedvelt, kellemes atmoszférájú könyvekről van szó.)

Baráth Katalin: Dávid Veron-sorozat

A fekete zongorát magam is olvastam a napon lustálkodva, jelenleg pedig A borostyán hárfa van műsoron, csak abban meg folyton esik a hó és mindent átjár a fagy. Igaz, másra sem vágyom jobban ebben a dögmelegben, mint egy kiadós hóesésre, de amíg a nyarat próbáljuk élvezni, addig A türkizkék hegedű tökéletes választás a maga balatonfüredi és adriai helyszíneivel, limonádéival, beszédes olaszaival. 

Joanne Harris: Szederbor

Harris bizonyos könyveit nagyon szeretem, kedvenceim között a legkedvencebb a Szederbor. Ahogy meglátom ezt a borítót, hallom, ahogy sziszegnek a pezsgő bortól az üvegek, és egyből melegem lesz a francia nap sugaraitól. Valamiért szeretem az ilyen "angolszász területekről költözzünk a mediterráneum országaiba"-típusú könyveket, főleg ha ahhoz házkivakarás és finom ételek is párosulnak. A Szederbor még ennél is sokkal több, igazi keserédes remekmű Joanne Harristől. 

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

Durrell az emberrel még a pókot is megkedvelteti. (Én amúgy is szeretem őket, de hátha valaki nem.) Az író családja is a ködös Albionból költözik a napfényes Korfu szigetére, ahol a kicsi Gerry nem csak a helyi állatvilág szereplőit vizslatja, és mutatja be ebben a művében, hanem kiterjedt rokonságának és a család baráti körének oszlopos tagjait is megismerteti velünk. Nem semmi család, szerencsére a regény végeztével nem kell búcsút vennünk tőlük, a korfui eseményekről további tudósításokat olvashatunk a Madarak, vadak, rokonok és az Istenek kertje című könyveiben. 

Marlena De Blasi: Ezer nap Velencében/Toszkánában/A palotában

Ez a háromrészes sorozat/trilógia/akármi nagy kedvencemmé vált olaszmániám virágkorában. A toszkánás részt mindenképpen újra kéne olvasnom, mert azóta volt néhány közös élményem a környékkel, illetve most el is döntöttem, hogy a másfél hét múlva esedékes itáliai utazásunkra magammal viszem. Nem olvasni megyek, persze, de egy kis tengerpartozás biztos lesz, addig is ötletet meríthetek a másnapi úticélt illetően (nem mintha nem lenne már most egy rakás elképzelésem.)

Esmahan Aykol: Boszporusz Hotel

Valami fura vonzalom régóta fűz Törökországhoz, főleg Isztambulhoz, de sajnos még nem jártam ebben a csodálatos városban. A Boszporusz Hotel egy meglehetősen szórakoztató krimi, emellett - nem túl friss emlékeim szerint - olyan lelkesedéssel mutatja be Isztambult, hogy még inkább beleszerelmesedtem, és már az is felmerült bennem akkor, hogy ebbe a városba megyek erasmusolni (azért nem bánom, hogy nem így történt.) Sajnálom, hogy az írónő több regénye nem jelent meg magyarul, csak mert egyébként állítólag nem ez az egyetlen.

Agatha Christie: Gyilkosság az Orient Expresszen

És ha már krimi, a műfaj nagyasszonyát se hanyagoljuk, maximum akkor, ha nyári úticélunkat vonattal közelítjük meg. Bár bennem nem alakult ki semmiféle para a vonatos közlekedéssel kapcsolatban azután, hogy elolvastam ezt a remekművet, inkább lelkesítően hatott rám, és minden vágyam azóta is (korábban is), hogy felüljek az Orient Expresszre és végigutazzam vele a fél kontinenst. Nálam egyelőre ez a krimik csúcsa, pedig azt gondoltam, hogy a Tíz kicsi négert semmi sem múlhatja felül.

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

  úgy tűnik nekem, hogy mintha kiskoromban már egyszer lett volna a kezemben ez a könyv. nem esküszöm meg rá, hogy végigolvastam, de egy-két dolog bevillant. például a kutya meg a teknős neve, meg mikor Theodore mindig azt mondja, hogy "khm". na ezek halványan derengtek, vagy inkább úgy jöttek elő, mint mikor az embernek de ja vu-je van.

  az események Korfun zajlanak, leszámítva a rövid epizódot az elején, mikor a Durrell-család elhatározza, hogy a ködös Angliából a napsütötte szigetre költözik. ez a család áll a nagyon laza Durrell mamából, meg a négy gyerekéből. Larry (Lawrence Durrell...) kultúrsznob író kultúrsznob barátokkal, Leslie vadászatmániás fegyverbolond, Gerry, történetünk írója, tíz év körüli állatbuzi, de tényleg minden állatot imád, és ezeket előszeretettel viszi haza felnevelni, nem sejtve, hogy ezzel a család néhány tagját erősen felbosszantja. és Margo. (ő a negyedik gyerek, csak gondoltam a Family Guy után szabadon csupán ennyit közlök róla). és akkor Korfu szigetén ott van még Spiro, a család újdonsült barátja és mentora, aki minden szó végére odabiggyeszti a klasszikus "sz" hangot; a már említett Theodore, akivel Gerry hamar megtalálja a közös hangot, mivel mindketten meg vannak veszve mindenért ami él és mozog, megismerjük Gerry különböző tanárait, és még sok más helyi erőt.

  velem az a baj, hogy nem szeretem a leírásokat. persze azért ez nem egy Tüskevár (nem lehúzni szeretném azt sem, csak hát Fekete Istvánnal rendesen megszenvedtem általános negyedik táján). ez a könyv megszeretteti velünk az állatokat a póktól kezdve a gekkón át a szarkákig (a lepkéktől változatlanul betegesen irtózom), de komolyan, Durrell ugyanakkora lelkesedéssel ír a kutyáiról, mint egy százlábúról, viszont néha picit elragadtatja magát a leírások során, vagyis nekem ez egy hangyányit erőltetett, de nyilván van, aki megtalálja ebben is a gyönyörűséget. 

  én ezt a gyönyörűséget a karakterekben találtam meg. néha hangosan felröhögtem Durrell mama és a fontoskodó Larry párbeszédein, mikor épp arról vitatkoznak, hogy az aktuális állat maradjon-e a házban, vagy hogy Larry irodalmár barátainak látogatása kedvéért érdemes-e nagyobb villába költözni. annyira megszerettem ezt a családot meg a barátaikat meg a kutyáikat meg szarkáikat meg mindenféle állatkáikat, hogy a végén egy kis szívfájdalommal csuktam be a könyvet, hogy meg kell válnom tőlük. 

  bár ha jól tudom, ennek a korfus témának van azért még két folytatása, előbb-utóbb sorra fognak kerülni azok is.