A könyv, amit régóta vártam

Már épp azon gondolkodtam, hogy megrendelem angolul Alma Katsu Halhatatlan-trilógiájának befejező részét, amikor megtudtam, hogy az Agave mégis megjelenteti magyarul. Éljen-éljen, örök hálám, innentől kezdve eszembe nem jutna olyasmin nyivákolni, hogy miért puhaborítós, őszintén örülök annak, hogy a kezemben tarthatom (mellesleg a design most is csodásan szép). Lépjünk túl a praktikus külsőségeken, és egy kicsit ugorjunk vissza az első két kötethez!

London folyói felett a hold

Sokat (na jó, annyira nem sokat) gondolkoztam azon, hogy kell-e nekem másodszor is Peter Grant kellemes bénázása, mert a London folyói nem hagyott bennem mély nyomot, aztán végül arra jutottam, hogy persze, hogy kell. Nem tudom, hogy az első rész feledhetősége az én hibám-e avagy a könyvé, úgy emlékszem, hogy nem kötött le ez a történet, hangulatilag sem volt túl erős, de simán lehet, hogy rosszkor olvastam, ki tudja, lehet, hogy épp nem voltam fogékony Londonra meg a mágiára. 

Bűnös élvezetek

Nehezen jutottam dűlőre azzal kapcsolatban, hogy a kedvenc kabátkönyveimről írjak-e, vagy inkább a guilty pleasure regényekről, jó néhány esetben összeolvad nálam a két kategória. Amadea nemrég írt az ő kabátkönyveiről, ezért kezdtem el kotorászni az olvasmánylistámban, végül abban maradtam magammal, hogy ehelyett jöjjön egy kis színvallás, mert igaz, hogy nem vagyok már akkora kultúrsznob, mint néhány éve, de még mindig leállok mentegetőzni, amikor egy-egy komolytalanabbnak tűnő olvasmányt dicsérek.

Ree Drummond: Tűsarkúban a prérin

A legkedvencebb mind közül, nekem tényleg olyan élményt nyújtott, mintha a pattogó tüzű kandalló mellett ülnék egy őszi estén. Ahogy azt már többször említettem, nagyon ritka, hogy egy szerelemközpontú történet nem visszatetszést vált ki belőlem, de Ree esete egyrészt valós, másrészt felfedeztem benne néhány közös vonást a saját életemre vonatkozóan, egyébként ő és a Marlboro Man a mai napig együtt vannak és összehoztak egy fészekalja gyereket is. Írtam is róla akkor egy kicsit személyes jellegű posztot.

Beth Hoffman: Déli álmok

Kabátkönyv, de kicsit mégis G.P., mert azért irodalmilag nem egy óriási alkotás. Kicsivel később olvastam A méhek titkos életét, és a Déli álmok elég erős koppintásnak tűnik, nagyon hasonlóak bennük az élethelyzetek és a megoldások, annyi különbséggel, hogy A méhek...-ben sokkal komolyabb kihívásokkal kell szembenézniük a szereplőknek. A Déli álmokat olvasva egyből Savannah-ba akartam költözni, mert innen, messziről úgy tűnik, hogy ott még a kerítés is áfonyás palacsintából van.

Karen Marie Moning: Tündérkrónikák

Most biztos néhányan felkiáltotok, hogy mi ebben a bűnös élvezet, de nekem továbbra is szoknom kell a gondolatot, hogy egy ennyire-nem-én könyv/sorozat elnyerte a tetszésemet. Eleinte még magamnak sem mertem bevallani, hogy tetszik, annyira nem olvastam korábban hasonló besorolású regényt.

Michelle Moran: Nefertiti; Kleopátra lánya

Michelle Morant sem a szépírói képességei miatt szeretjük, inkább amiatt, hogy visszarepít minket letűnt korokba, hozzáad egy csomó kulturális adalékot, és a sok cselszövés meg fordulatos cselekmény sem megy a hangulat rovására. Eddig csak két könyvét olvastam, de szeretném majd folytatni a sort, engem nagyon kikapcsolnak ezek a könyvek, teljesen el tudok veszni benne.

Lauren Graham: Egy nap talán

Igazából nem annyira nagyon limonádé ez a regény, mint amilyennek tűnik. Ha túltesszük magunkat Frances idegesítő jellemén, egy teljesen élvezhető, New York-i történetet kapunk, betekinthetünk a színészek világába, főként a kezdőkébe. Picit hosszabban írtam már a könyvről egyszer, kabátkönyv-esélyes, ráadásul épp valami szakadó esős hétvégén olvastam, ami nagyjából az első igazi őszies hétvége volt. 

Színvallás az ifjúsági könyvekről...

Stephenie Meyer: Twilight
A könyv irodalmilag nulla, az első részt mégis szerettem, főleg azt a nyálkás-hűvös-esős hangulatot, ami körülveszi a bénázó hőseinket. Azt hiszem, mindegyik részt elolvastam végül, de az első kivételével az összes szenvedés volt, túl sok felesleges párbeszéddel és indokolatlanul hosszú cselekménnyel.

Maggie Stiefvater: Shiver

Takaróbaburkolózós, összekucorodós könyv. Kivételesen a szerelmi szálat sem találtam annyira elfuseráltnak, mint a YA-kban általában. Nem tudom, miben rejlik a szöveg ereje, az is lehet, hogy csak jókor talált meg. A többi rész nem nagyon érdekel, de lehet, hogy egyszer majd olyan hangulatban leszek, hogy azokat is el akarom olvasni.

Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi

Bár a vége felé már nagyon untam, azért eléggé a szívemhez nőtt ez a sorozat. Totálisan kikapcsolta az agyamat, egy idő után már a hibái is egyre kevésbé zavartak, de azért néha jajgattam befelé az irreális viselkedési formák és élethelyzetek miatt. Ez a sorozat tényleg olyan, mintha egy középiskolás lány írná, szellemes és vicces, de sokszor ismétli önmagát és természetesen nem magas színvonalú irodalmi alkotás, de szerintem egyáltalán nem is akar az lenni.  

Továbbiak találhatók ebben a posztban, inkább a kép felső sora a GP kategória, az alsó négy szerintem az eggyel színvonalasabb YA-k közé tartozik (nekem).

És még egy kis adalék: kamaszkorom bűnös élvezete Az édesvölgyi suli volt. Ennél nagyvonalúbb kitárulkozást ne nagyon várjatok tőlem. 

Gyorsan néhány könyvről #5

Mikor írtam én utoljára könyvről?? Most kicsit elszégyelltem magam, ahogy megláttam, hogy a piszkozatba felírtam magamnak a Kakukkszót például, amit kb három hónapja olvastam, ha nem régebben - kicsit összefolynak nekem a hónapok mostanában.

A bejegyzésben taglalt könyvek egyike sem világmegváltó olvasmány, némelyikben viszont nagyon kellemes érzés volt elmerülni. Viszont akad olyan is közöttük, amire már szinte egyáltalán nem emlékszem, vagy várhatóan hamarosan nem nagyon fogok. 

Lauren Graham: Egy nap talán

Szerintem nem sokan mondhatják el magukról, hogy utálják a Szívek szállodáját. Még a pasim is szereti, engem viszont a hideg ráz tőle, elsősorban a végtelenül idegesítő főszereplő-páros miatt. A stréber és maximalista Rory fejét néha a falba verném, az anyja meg az a kategória, hogy ha ilyen anyám lenne, akkor a saját fejemet verném a falba. Az Egy nap talán főhőse, Frances (aki valószínűleg legalább egy kicsit Lauren is) tipikusan olyan ember, akit nagyon nehezen viselek el. Szétszórt, nagyon spontán és impulzív, meglehetősen extrovertált (mostanában néha azon kapom magam, hogy folyamatosan ezen a skálán kategorizálom az embereket...). Emellett számos olyan tulajdonsága van, ami engem az őrületbe kerget, szóval az első oldalak elolvasása után elég közel álltam a félbehagyáshoz. 

Végül győzött a kíváncsiságom, és letoltam az egész regényt, és egyébként ennek tök örülök, mert egy abszolút korrekt, élvezhető limonádét kaptam teljesen élethű karakterekkel meg aránylag életszerű helyzetekkel, legalábbis a csaj bénázása kevésbé volt irreális, mint mondjuk egy Bridget Jones esetében. Kapunk persze szerelmi szálat is, ami cseppet sem nyálas, plusz egy kis személyiségfejlődést is felfedeztem Frances karakterében, mindemellett érdekes volt bepillantani egy tőlem annyira távol álló világba, ami a színészeké. 

Katharina Hagena: Az almamag íze

Saját példány, ritka alkalom. Most is csak azért kezdtem el, mert korán felébredtem hétvégén, kiosontam a hálószobából, aztán nem tudtam magammal mit kezdeni egy idő után és kerestem egy könyvet a nappalis polcon. Nyáron elmaradt az olvasása, de az őszhöz talán még jobban illett, elég kesernyés könyv, a régi ház nem azt a melengető, de mégis borzongató hangulatot árasztja, amit annyira szeretek, annál azért több fájdalmas emlék rejlik benne. 

Egy nap alatt elolvastam, általában óvakodom ettől, mert olyan nemkívánatos eredményei lesznek, mint hogy elfelejtem a könyv cselekményét. Tényleg, próbálom felidézni, de csak néhány kép ugrik be a temetésről, a végrendelet felolvasásáról, a tyúkól(?) lefestéséről, és az almamagról, amelyet a lekvárba dobnak a főzése közben. A hangulata sokkal inkább emlékezetes, ami, mint említettem, elég borongós és helyenként nyomasztó. Azért annak egy picit örülnék, ha nem minden régiházatmegöröklős történet építene arra a sablonos kérdésre, hogy vajon az örökös túlad a házon, avagy beköltözik. Egy kicsit talán többet vártam az almamagtól, lehet, hogy a gyors haladás sem segített, de valamiért képtelen voltam letenni. (Az epilógust mint olyat pedig be kellene tiltani, mindig annyira felidegesít!)

Karin Fossum: Ne nézz vissza!

Jó, most komolyan elgondolkoztam, hogy ez mi volt. Mármint megláttam a címet felírva a piszkozatban, és hosszú másodpercek teltek el, mire halványan beúszott egy skandináv krimis borító... majd megkerestem a molyon, mert hogy a szerzőre sem emlékeztem, és rájöttem, hogy ez nem olyan SK borító, amit itt hirtelen vizionáltam. Ebből már nyilvánvaló, hogy nem hagyott bennem mély nyomott ez a regény, semmi újat, izgalmasat nem adott, ráadásul a hunyó kilétére is elég hamar rájöttem, nagyjából akkor, amikor megjelent a színen. Igaz, az író nem tehet arról, hogy egy zseni vagyok. 

A norvég kisvárosi környezet adott egy kellemes közeget a történetnek, de nem járt át a mély skandináv hangulat. A nyomozó, Sejer, nem egy elcsépelt detektívfigura, ő teljesen nyugodt és kiegyensúlyozott ember, de az ő karaktere sem maradt meg bennem igazán. 

Nem rossz krimi ez, meg hamar el lehet olvasni, de nekem nem adott semmi pluszt, valószínűleg néhány hónap múlva már arra sem fogok emlékezni, hogy egyáltalán elolvastam. 

Holly Black: White Cat - A fehér macska

Nemrég megígértem magamnak, hogy nem olvasok (egy darabig) több YA-t, a paranormális téma meg végképp távol áll tőlem, de ezt a White Cat-et egyszer annyira kinéztem magamnak még a tumblrön, hogy úgy döntöttem, mindenképpen el fogom olvasni. A saját műfajában egyáltalán nem rossz, néha még érdekelt is, hogy mi lesz a főhősökkel. Akár még az urban fantasy jelzőt is rá tudjuk erőltetni, mert alapvetően a jelen világunkat használja környezetként, de az emberek egy része átokvető (varázsló). Csak a szerencsétlen főhősünk, a híres átokvetőcsalád leszármazottja mugli. 

A történet tele van csavarokkal, és folyamatosan pörögnek az események, ez viszont - ahogy lenni szokott a hasonló könyvek esetében - a hangulat rovására megy. Szeretek elmerülni egy-egy regény világában, ezért is szeretem általában a sorozatok első részeit a legjobban, mert azokban kapunk részletesebb képet a környezetről, ezáltal hangulatosabbak, és a fantáziámat is jobban beindítják. Illetve az is biztos, hogy - mint az fentebb is kiderül - az emberben (bennem legalábbis) sokkal inkább megmarad a könyv atmoszférája, mint a cselekménye, és ha az előbbi olyan szegényes, mint például a White Cat-ben, akkor lehet akármilyen szuper a történet, sokkal kevésbé lesz rám hatással. 

Huh, négy könyv mínusz, amiről írnom kell. :)

Alma Katsu: Megtorlás

Alma Katsu trilógiájának első részéről, a Halhatatlanról igazából véletlenül szereztem tudomást tavaly ősszel, és abban sem voltam biztos, hogy az enyém lesz, de egyszer csak jött a futár, és ott volt a csomagban ez a szépségesség (meg a Ready Player One, na az nagyon epic, de nem kéne elkalandoznom). A Halhatatlanról egy évvel korábban írtam, az nagyon megmaradt bennem, hogy télen olvastam, karácsony előtt. (Miért nem működik egyébként a keresés a blogspoton?) Fázós könyv volt kilátástalan életekkel, szenvedéssel és boldogtalansággal, de olyan formában megírva, hogy nem hagyott maga után nyomasztó hangulatot bennem. Épp ezért minden egyes Agavés megjelenésekkel kapcsolatos hírt olvasva reménykedtem, hogy megtalálom benne Alma Katsu nevét, és most, a második kötet után biztosan állíthatom, hogy a kedvenc kiadványaim közé tartozik ez a sorozat az Agave repertoárjából (persze Baráth Katalin, Az éhezők viadala meg a már említett RPO mellett).

Gondolom egyértelmű, hogy azok számára, akik az első részt nem olvasták, spoileres lesz ez a bejegyzés (rögtön az elején), de a Megtorlással kapcsolatban nem lövök le egy poént sem, ígérem.

A Halhatatlan története ott folytatódik, hogy Lanore csaknem 200 év szabadság után furcsa fejfájásra eszmél egyik pillanatról a másikra, és rájön, hogy Adair jelenlétét érzi, ami nem sok jót jelent a számára, tekintettel arra, hogy ő falazta be annak idején egy pöttöm lukba a pasit. Adair dühösebb és kegyetlenebb, mint valaha, és mindent elkövet, hogy félrelökje az útjába kerülő akadályokat, csak hogy megtalálja Lanore-t és megbosszulja, amit a lány tett vele. Lanore pedig egy darabig menekül, majd segítség reményében felkeres néhány régi ismerőst, persze nehéz eldönteni, hogy kiben bízzon. 

Abba a típusba tartozom, aki a sorozatok/trilógiák első részét szereti a leginkább, imádom a felvezetéseket. Amikor Bella rájön, hogy vámpír a padtársa; amikor Mac megtudja, hogy Írországban ronda tündérek laknak; amikor egy fiú a lépcső alatt levelet kap, hogy felvették egy fura suliba vagy amikor Katniss húgát kisorsolják, hogy vegyen részt a Viadalon. De azért vannak kivételek, és ezzel a trilógiával is ez most a helyzet. Úgy érzem, kerek az egész, minden mondat a helyén van, és bár gőzöm nem volt, hogy mi fog kisülni a végén a történetből, tökéletesnek tartom a cselekményszövést és a befejezést is, az utóbbitól még mindig végigfut a hideg a hátamon, szerintem óriási. 

Kicsit nehéz volt követni a szereplők lelkiállapotát, érzéseit. Adair jelentős változáson megy keresztül, ami kissé hihetetlen, ettől függetlenül képes voltam elfogadni, hogy ez tényleg megtörténik. Lanore-on viszont nem bírtam kiigazodni, egyszer levon magában egy hatalmas következtetést, aztán a következő fejezetben meg mintha ez meg sem történt volna... Oké, ezen túltettem magam valahogy, túlságosan tetszett az egész regény egyben ahhoz, hogy ezen túl sokáig rágódjak (azért még rágódom rajta, most is). A múlt és a jelen váltakozása ebben a részben sem marad el, bár most többet időztünk napjainkban, mint a régebbi korokban, viszont sok érdekes helyszín megjelent a könyvben, nekem Marokkó volt a személyes kedvencem a fülledt levegőjével meg a vízipipákkal. 

Egyébként arra jöttem rá olvasás közben, hogy elég feledékeny vagyok, esetleg figyelmetlen, mert a Halhatatlanból nekem teljesen más benyomások maradtak meg, mint aminek kellett volna szerintem, például a Lanore és Adair közti kapcsolatot utólag mintha kicsit idillibbnek tüntetné fel a szerző, mint amilyenre én emlékszem. Plusz azt hiszem, hogy Adair előtörténetéből sem ártott volna egy gyorstalpaló még a második rész elolvasása előtt.

Remélem, majd amikor a harmadik részt olvasom, több épkézláb emlékem marad a Megtorlásról. Illetve most figyeltem fel egy könyvre a molyon, ami elvileg a két és feledik része a sorozatnak, a The Witch Sisters, igaz, ez mindössze 26 oldal, de gondolom jó tudni, hogy ilyen is van. A harmadik kötet 2014-ben fog megjelenni angolul, The Descent címmel, és remélem, hogy az Agavének - jó szokásához híven - köszönhetően jövő ilyenkor már magyarul is olvashatjuk. 

Victoria Schwab: Az Archívum

Visszatekintve az idei olvasmányaimra, egészen jóféle YA könyveket sikerült kifognom ebben az évben. A nagyon disztopikus, harcolós-16éveslányos könyvekkel leálltam, azt gondolom, ez mindenképp jó döntés volt, szerintem ebben a témában már nem nagyon lehet kreatívat alkotni.

Az Archívumról nem sokat tudtam, nem nagyon olvastam értékeléseket, nem böngésztem végig a könyv adatlapját. Csak annyi információm volt a könyvről, amit a fülszöveg ír a regényről. Eszerint az emberek haláluk után Történetté válnak, a Történeteknek pedig az Archívumban a helyük. Csak az a baj, hogy nem minden Történet bír nyugton maradni, és előfordul, hogy egyik-másik vissza akar térni. A valós világot és az Archívumot egy Sikátor nevű hely választja el, itt tevékenykedik Mac mint Őrző, az ő dolga, hogy a kóricáló Történeteket visszaterelgesse a helyükre, hogy ne sikerüljön kijutniuk az Odakibe. Mennyi nagy kezdőbetű! Mac a szüleivel beköltözik egy szép nagy, régi házba, ami korábban szálloda volt, a régi házaknak pedig,mint tudjuk, történetük van - kisbetűvel - ebben az esetben pedig nem túl szép ez a történet: az ötvenes években furcsa halálesetek követték egymást, Mac pedig nyomozni kezd az ügyben, és kiderül, hogy valaki az Archívumban szándékosan romboló munkát végez.

Ami a történet lelkét adja, az a Coronado, vagyis az ex-hotel, ahova Macék beköltöznek. Volt egy pinduri Ragyogás-utóérzete a dolognak, már csak az ikerlányok hiányoztak. Az ősrégi házban bolyongva találkozunk néhány érdekes lakóval, és ha azok a falak mesélni tudnának... illetve tudnak is, Mac szobájában például elég kellemetlen események történtek sok-sok évvel korábban. Az biztos, hogy a különleges helyszín teszi igazán hangulatossá a regényt. Sok-sok YA-könyvvel ellentétben ebben a szereplők is szimpatikusak voltak. A főszereplő csaj például teljesen normális, nem hisztizik, nem hősködik és nem mártírkodik feleslegesen, ritka az ilyen. Sokat egyébként nem tudunk meg róla, ezt kicsit fájlaltam, nem tudom, hogy a szerző szándékosan hallgat-e el információkat a lányról, a korábbi életéről, a megjelenéséről. Néha ugyan elkalandozunk a múltba, de csak párbeszédek erejéig, amelyek Mac és Papi között zajlottak még Papi halála előtt, ő adta át ugyanis az őrzői munkát az unokájának. 

A történet elég sok fájdalmas elemet tartalmaz, viszont időnként nagyon vicces és szórakoztató, úgy fest, az írónőnek van humora. 

Mint ahogy azt a poszt elején is említettem, korábban nem sokat tudtam a könyvről. Viszont ahogy becsuktam,  rossz érzésem támadt... Mi van ha már megint egy nyomorult sorozat első részét olvastam? Nem kellett sok kutatómunka ahhoz, hogy kiderítsem, a megérzésem beigazolódott, naná, hogy sorozat. Kezdek rendkívül megcsömörleni ettől, miért nem születnek szórakoztató témában önálló regények? Az agyamra megy... az idei olvasmányaim közül 24 valamilyen sorozat tagja, pedig messze nem vagyok híve ennek a műfajnak, a jelentős részük hidegen hagy. Örülnék, ha lassan lecsengene ez a divat, sokszor érzem azt, hogy az anyagiak mozgatják az írók kezében a tollat, ami elég kiábrándító. 

Alma Katsu: Halhatatlan

"Nagyjából fél órámba telt elhagyni a szobát, miután lassan hozzászoktattam magam az álláshoz, majd a sétához. Miközben a folyosón araszoltam az udvaroncok hálókamrája felé, kristálytisztán hallottam a háztartás apró zajait, egy vadállat éhségével: szeretők suttogását az ágyban, a főlakáj horkolását, aki az ágyneműs szekrényben aludt; a víz csobogását egy hatalmas üstben, talán valakinek éppen a fürdője készült. [...] 

Bármi is történt velem, komoly volt, és visszafordíthatatlan."

A Halhatatlan főhőse Lanore fiatal lány, szőke csigafürtökkel, bájos arccal, saját állítása szerint az 1800-as években született. Napjainkban találkozik Luke-kal, az orvossal a sürgősségi osztályon, és mivel a lányt éppen gyilkossággal vádolják, valahogy rá kell vennie Luke-ot arra, hogy segítsen neki megszökni a kórházból. Az orvos a lány hatása alá kerül, illetve megtapasztalja Lanny különleges képességét, így enged a kérésnek, és autóval elindulnak a közeli kanadai határ felé. 

A történet három idősíkon játszódik: napjainkban, az 1800-as években, és egy rövidebb kitérőt teszünk az 1300-as évek Magyarországára is. Lanore a Kanada felé vezető úton kezdi elmesélni a hosszú történetét, amely a 19. század elején kezdődött a Maine állambeli St. Andrews nevű városkában. Tipikus zárt közösség, ahol mindenki tud mindent a másikról, és ahol az a fontos, hogy a többiek megítélése felülírja a családi kötelékeket. A legvonzóbb helyi erőbe, Jonathanbe ő is beleszeret, akárcsak a város összes nőnemű egyede, a fiú ugyanis egyedülállóan különleges szépség, és ellenállhatatlan erőt sugároz magából. Lanny szíve újra és újra összetörik miatta, de még Jonathantől távol sem tudja kiverni a fejéből a közösen eltöltött idő emlékét.

A maine-i hideg és az emberek ridegsége uralja a könyvet. Egy percig sem tudtam otthon érezni magam olvasás közben, de félreértés ne essék, ezt nem hibaként említem, valószínűnek tartom, hogy az írónőnek sem az volt a szándéka, hogy egy kellemes, pihepuha, vattacukorba csomagolt, szívet melengető szerelmi történetet vonultasson fel nekünk. Az egész könyvet átjárja a huzat: a szenvedés, a szomorúság, az otthontalanság érzése, a rettegés és legfőképp a reménytelenség. Rengetegszer éreztem azt, hogy bizonyos szereplők számára a halál lenne az igazi megváltás, de ugye azt meg hogy', szerencsétlenek benne ragadtak egy olyan életben, amit egyikük sem kívánt, és ami nem sok örömöt tartogat. Újra és újra megdöbbentett Lanny története, minden fejezet tartogatott valami meglepetést, és ezek általában nem a boldogságról szóltak. A feszültség folyamatosan ott lóg a levegőben, úgy érzem, Alma Katsu nagyon jól eltalálta, hogyan keltsen olyan hangulatot, mintha a következő pillanatban minden összeomolhatna. Az északi állam is kitűnő helyszínválasztás, a hó elszigeteli egymástól az embereket, és a hideg mintha megakadályozná az ott élőket abban, hogy valaha boldogok legyenek.  

A szereplőkkel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. Lanore-t sokan önzőnek tartják, rám ez nem igaz. Ez a lány reménytelenül szereti Jonathant, de én nem éreztem az önzést a tetteiben. Jonathan inkább nevezhető önzőnek, egész idő alatt csak játszott Lannyvel - meg persze a többi nővel, enélkül nem jutott volna abba a szörnyű helyzetbe, ahonnan aztán nem volt kiút. Jonathan igazán élő volt, úgy éreztem, ismerem. Adair, a másik férfi főszereplő nagyon ellentmondásos személyiség. Van benne valami szerethető, közben pedig rosszabb, mint egy vadállat, egy utolsó szadista gonosztevő. Mégsem tudtam igazán gyűlölni, Jonathanre sokkal jobban haragudtam egész idő alatt. Adairtől még én is rettegek, nem csodálom, hogy Lanore még a mai napig sem tud nyugodtan aludni.
Luke-kal viszont nem tudtam mit kezdeni. Az elvált doki a legsemmilyenebb karakter, semmi érdekes, semmi izgalmas nincs benne, nem is tudtam magam elé képzelni. Úgy érzem, az ő karaktere nem túl kidolgozott, valószínű ez is közrejátszott abban, hogy a napjainkban játszódó események kötöttek le a legkevésbé, de gyanítom, ezzel nem vagyok egyedül.

Már több mint egy hete befejeztem a könyvet, de ha eszembe jut, újra a hatása alá kerülök, és valahogy engem is elönt a kilátástalanság érzése. Ahogy befejeztem, arra gondoltam, hogy de jó lenne, ha lenne majd folytatása, ekkor még nem tudtam, hogy a második rész angolul már meg is jelent The Reckoning címmel. Van egy olyan érzésem, hogy le fognak omlani azok a bizonyos falak...

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak!