... legalább annyira, mint az
inspiráció, azért most néhányszor le fogom írni. Született jó sok bejegyzés a témában, hétfő reggel ezzel volt tele a feedem, és nagyon izgalmas volt olvasni a különböző nézőpontokat, egészen felébresztették az agyamat ezen a kialvatlan délelőttön.
Anaria,
Ilweran,
Szeee és
PuPilla posztjait olvastam végig, és közben egy csomó minden eszembe jutott, úgyhogy nem bírtam ki, hogy ne írjak én is a határok feszegetéséről, elsősorban könyves témában.

Aktuálisnak érzem a komfortzóna-elhagyás témakörét, épp a napokban olvastam egy
interjút Feldmár Andrással, aki többek között arról beszélt, hogy egy út viszi az embert előre, ez pedig az az út, ami az ismeretlenbe tart: "
Néha az embernek rá kell jönnie, hogy jobban kell félnie attól, hogy beledöglik abba, amiben van, mint amennyire fél attól, hogy belesétál az ismeretlenbe." Ezek a mondatok épp jókor találtak meg engem, érzem egy ideje, hogy kell a változás, ahhoz, hogy az agyam friss maradjon, képes legyek a tevékenységre, képes legyek koncentrálni, rendszerezni a feladataimat, mindemellett értékesen eltölteni a szabad óráimat. Egy hete határoztam el, hogy a következőképpen fogok cselekedni: ha azon kapom magam, hogy azt mérlegelem, megtegyek-e valamit (és ilyenkor általában a lustaság tart vissza, mert én aztán világ lustája vagyok), akkor megteszem, nem halogatom. Elhessegetem a majd-később-megcsinálom jellegű gondolatokat, mert tudom, hogy a tevékenység ezerszer több örömet okoz, mint a passzivitás (a témában ajánlom Csíkszentmihályi Mihály műveit olvasgatni), csak a lusta énem sokkal, de sokkal erősebb, ezért még csak lépésenként haladok. Lehet, hogy külső szemlélőként ez nem tűnik valami orbitális határfeszegetésnek, de jellememből kifolyólag nekem ez az, illetve ez kell ahhoz, hogy aztán további lépésekre szánjam el magam. Már érzem a változást, és tudom, hogy a változás jó. Nem kell kifordulni önmagunkból, nem is lehet. Például tisztában vagyok azzal, hogy sosem leszek képes rendet tartani magam körül, egyszerűen ellentmond a személyiségemmel, és persze, teszek kísérleteket arra időnként, hogy kicsit gatyába rázzam a káoszt magam körül, de azért nincsenek illúzióim.
Áttérek a könyvekre, mert végül is ennek most erről kéne szólnia, közben azért nem akarom annyira komolyan venni ám magam, mert a végén még úgy nézne ki a dolog, mint amikor x beauty blogger leírja, hogy mennyire maga mögött hagyta a komfortzónáját azzal, hogy a megszokott bronz szemhéjpúder helyett lilát tett fel hétfő reggel.
 |
bocs. |
Néhány évvel ezelőtt rettenetesen sznob módon választottam ki az olvasmányaimat, előfordult olyan is, hogy A gyűrűk urát újságpapírba csomagoltam, hogy ne lássák a vonaton, hogy azt olvasom. Szépirodalom, klasszikusok, persze semmi kötelező olvasmány, mert ugye valakinek lázadni is kell a konvenciók ellen. Lájtosabb műfajban kizárólag kulturális gyorstalpalók jöhettek szóba (pl. Egy gésa emlékiratai). Mindegy, a múlttal nem foglalkozom, illetve azzal sem, hogy mikor kezdtem el nyitni más stílusok, megközelítések, műfajok felé, de az biztos, hogy a molynak és szeretett könyves bloggereimnek nagy szerepe volt abban, hogy ne gondoljam úgy, hogy meghazudtolom magam azzal, ha elolvasom mind a hét Harry Pottert, és neadjisten, még tetszik is.
Műfajok tekintetében sokkal nyitottabb lettem, de soha nem olvasok olyat, amihez nincs kedvem. Ennek nem látom értelmét. A komfortzóna-elhagyás szerintem nem arról szól, hogy olyan dolgokat tegyünk, amiket a hátunk közepére sem kívánunk, inkább arról, hogy kipróbáljunk mindenfélét, ami egy ideje talán érlelődik bennünk, vagy amihez hirtelen felindulásból kapunk kedvet. Nem fogom például A tűz és jég dalát erőltetni, amikor a Trónok harca sem tetszett, de nem tartom kizártnak, hogy egyszer olyan hangulatban találom magam, hogy márpedig azonnal el akarom olvasni a Királyok csatáját. Ezt szeretem magamban, hogy folyton változásban vagyok, mindig más dolgok után vágyakozom, így könnyen boldoggá tudom tenni magam, és talán a látóköröm is szélesedik.
Soha ne mondd, hogy soha, de azért én mondom. Soha nem fogom többnek érezni magam az igénytelenül megírt történetektől. Szeretek elveszni a szép mondatokban, és ehhez nem kellenek J.C. Oates barokkos körmondatai, szeretem az egyszerűséget (is), a lényeg, hogy érezzem, hogy az író érdemes arra, hogy fák százait mészárolják le érte.
Nem látom magamat, amint New Adultot meg mamipornókat olvasok. Azt sem tudom elképzelni, hogy nagy lelkesedéssel vessem bele magam képregényekbe, hard fantasykbe, a Háború és békébe vagy verseskötetekbe.
Persze semmi sem kizárt, hiszen ahogy írtam, mindenki változik - jó esetben -, viszont az is tény, hogy nem kell mindenkinek minden iránt érdeklődni. Szerencsére elég jól ismerem magam, tudom, hogy mikor mire van szükségem, és nem gondolom, hogy kitárulna előttem egy csodálatos világ, ha olyan mondatokkal tömném a fejem, mint hogy "Hátulról csinállak meg, Anastasia." (köszi
Zakkant a remek posztot:D). A korlátaim tehát az elvek és az önismeret.
Nem tartom visszafejlődésnek, hogy nyitottam olyan műfajok irányába, mint például az urban fantasy vagy az igényes női irodalom, mert ezektől nem elpusztultak az agysejtjeim, hanem legrosszabb esetben átrendeződtek. Az elmúlt években megszerettem egy rakat szerzőt és regényt, amelyeket azelőtt bottal se piszkáltam volna. Sorozatokat kezdek el és néha be is fejezem őket, kitalált lényekről olvasok, meg néha szerelemről, sőt olyan is előfordul, hogy a kettő kombinációjáról. Ha nekiállnék példákat hozni, sosem érne véget ez a poszt, úgyhogy ezt hanyagolom, a lényeg, hogy úgy érzem, jó úton vagyok most, bár felfoghatjuk úgy is, hogy ez a bevált módszer már A komfortzóna, tehát ideje lenne váltani, de ez már egy nagyobb kör, ha értitek, mire gondolok, és nem érzem azt, hogy nagyon belesüppedtem volna egy-egy műfajba, témába, korszakba, stb. Egyébként sosem bírnám elviselni, hogy bármely kritérium mentén két hasonló könyvet olvassak egymás után önszántamból, az viszont vicces, amikor jelentéktelennek tűnő párhuzamokat fedezek fel időben egymáshoz közel eső olvasmányaim között (most épp ilyen a tengeribetegség).
Kibújni azért nem tudok a bőrömből. Akármennyire igyekszem nyitott lenni, még mindig a szépirodalmi - vagy arra hajazó - könyvek dobogtatják meg leginkább a szívemet. Egyébként nem gondolom, hogy a szépirodalom egy műfaj. Inkább egy igényességi szintnek tartom, de nyugodtan vitatkozzatok velem. Vállalom kijelentésem következményeit, miszerint számos krimi vagy épp sci-fi megüti a szépirodalmi szintet.
Azt gondolom, nem lustaság az, ha azt olvasunk, amihez kedvünk van az adott pillanatban, viszont ez csak akkor érvényes, ha általánosságban kellően nyitottan állunk a világhoz, minél többet meg akarunk ismerni belőle, mert akkor talán nem csak azok a történetek fognak minket érdekelni, amelyekben két tizenhat éves egymásra talál, hanem az is, amelyben zombik mászkálnak, vagy amelyik egy hétköznapi család életét mutatja be, vagy amelyikben emberek mészárolják egymást bármelyik értelmetlen háborúban, vagy amelyik egy random távoli vagy nem annyira távoli ország kultúrájába vezet be, és most untam meg a felsorolást, de úgyis tudjátok, mire gondolok, akinek meg nem inge, ne vegye magára.
Ja és a
papírrepülős tetováláshoz annyit, hogy tegnap kitaláltam, hogy szeretnék tetoválást a csuklóm belső felére. Anyu és apu, ne aggódjatok, októberig biztos várok vele, addig meg háromszor is meggondolhatom magam. Egyébként mindig a világ legnagyobb baromságának tartottam a tetoválást.
UPDATE: Rájöttem, mi lenne nekem a határfeszegetés - ha angolul olvasnék. Egy könyvet olvastam így végig (Under the Tuscan Sun), leszámítva a mindenféle Keri Smith-eket és hasonlókat de fáradságos meló volt, pedig megítélésem szerint tudok angolul, elég tűrhetően. Ezen a nemakarokangolulolvasni-hozzáálláson nem ártana változtatnom, szerintem csak a javamra lenne.
UPDATE II:
Ilyen tetkót akarok, persze pöttyök/szívek, meow felirat meg szükség esetén bajszok nélkül.