Könyvek és Izland

Izland a legújabb kattanásom, nagyon szeretnénk idén eljutni oda, mondjuk az év második felében. Addig legalább lesz időm elolvasni 600 blogposztot, végignyálazom a kapcsolódó fórumokat, és mereszthetem a szemem a szépséges fotókra. Böngészés közben meg eszembe jutott az a néhány könyv, amit olvastam már és köze van az országhoz, plusz gyűjtögettem is néhányat melléjük, amiket szívesen elolvasnék a jövőben. Egyszer olvastam egy cikket arról, hogy Izlandon mindenki író, ehhez képest elég szegényes a magyar nyelvű felhozatal.

Novemberi random kedvencek

Most is hozok egy vegyes listát, nagyjából hasonló kontenttel, mint október végén. Kencék, tea, könyv, gyertya, szerintem múltkor is ilyesmi volt a felhozatal, ennyire vagyok változatos, igen. :) Képzeljétek, viszont körömlakkot egy szemet sem hoztam, mert esténként cseppet sem volt kedvem lakkozni, hétvégére meg minek, és amúgy nem is produkáltam akkora lakkos ámokfutást, mint előző hónapban, kettőt vettem akciósan, és egyik sem tetszik.
November nekem egyszerre volt hosszú és rövid, kicsit szenvedős és stresszes volt, de az agyam átállt téli álom üzemmódba, azaz nem nagyon raktározott el semmit abból, ami történt, csak legyünk túl rajta, bízom benne, hogy ennél már nem lesz sűrűbb időszak ebben az évben.

Novemberi könyves zárás

Iszonyatosan sok könyvem lett novemberben, ehhez képest pedig iszonyatosan keveset olvastam (de annak legalább nagy része a novemberi beszerzésekből került ki). Nem szoktam így elkapatni magam könyves beszerzések terén, de egyszerűen rengeteg az érdekes új megjelenés mostanában, és még így is akad, ami után sóvárgok (S.), meg az Európa akcióban is bepakoltam vagy 6 könyvet a kosaramba, végül nem vettem semmit, egy hős vagyok! Bár még csak 29-e van, nem számítok rá, hogy történik bármi könyves fronton, úgyhogy nézzük ezt a dőzsölős hónapot!

"Halott embereket látok"

Tényleg, nem lehet, hogy A hatodik érzék főszereplője egyszerűen skizofrén volt? Mindegy is, most nem egy kísértettörténetről fogok beszámolni, hanem egy olyan könyvről, aminek egy skizofrén fiú a főszereplője, és az ő szemszögén keresztül pillanthatunk be az életébe apró mozzanatok által, onnantól kezdve, hogy kicsi korában elveszítette a testvérét, Simont, egészen 20 éves koráig.

Úgy tűnik, Rainbow Rowellt is szeretem

Nálatok is van olyan, hogy hirtelen bevillan egy hangulat, és arra gondoltok, hogy milyen szívesen olvasnátok valamit, amit pontosan ez a hangulat jellemez? Nálam ez állandó "probléma". Ebben benne van az elvágyódó énem (nem mintha lenne nem elvágyódó énem) minden pici részecskéje, ami egyszer egy lapos, párházas amerikai kisváros dinerjében enné a rántott csirkét gofrival, máskor meg egy pöttyös könyvbe illő idilli kertben hűsölne a nyári szünetben. A felsorolást a végtelenségig folytathatnám skandináv hóviharokkal meg londoni külvárosokkal, de elvileg azért ültem le a laptophoz, hogy a Fangirlről írjak. Szóval sokszor volt egy olyan vágyam is, hogy úgy olvasnék olyan könyvet, ami egy amerikai egyetemi campuson játszódik. Ahol dobálják a frizbit meg veszekednek egymással a szobatársak, a lányok cuki kardigánokban járnak és a házibulikban piros poharakból isszák a sört. Tudjátok, mi volt az első könyv, amit ezen felbuzdulva felkaptam? A Gyönyörű sorscsapás. :D Mentségemre szóljon, hogy akkor még gőzöm nem volt se arról, hogy mi ez a sorozat, se arról, hogy Jamie McGuire nem tud írni; és hogy végül max két fejezetet olvastam el belőle. 

A Fangirlnek (illetve Rainbow Rowellnek) köszönhetően viszont pont abban a környezetben találtam magam, amit akkor egyszer elképzeltem magamnak.  

12 könyv és néhány ráadás az őszi megjelenésekből

Szeptemberben nem vettem könyvet, viszont kezd visszatérni a könyvzsákmányoló kisördög énem, akit legfeljebb csak az tántorít el az egésztől, ha ránéz a nappaliban tornyosuló könyvtári könyves toronyra, de akkor is csak néhány másodpercig tart a bizonytalanság, és visszakúszik az emlék, hogy teszem azt a Maximnál két könyvtől ingyenesen szállítanak meg 30% kedvezmény van, stb. Magamat ismerve úgysem fogom mindet beszerezni, de van néhány kötelező darab, a többiről meg majd lebeszélem magam.
Egyébként ugye nem én vagyok az egyetlen, akit egyes könyvek csak addig érdekelnek, amíg még teljesen frissek?

A kedvenc könyvkiadóim

Volt egyszer egy körbeposzt a kiadókról, amikor is elkezdtem fejben összeszedni a saját gondolataimat, de csak eddig jutottam, és a bejegyzésből nem lett semmi. Most a könnyebbik végén ragadom meg a témát, és a kedvenc magyar kiadóimról fogok írni. Aztán ki tudja, merre kanyarodunk el, bármi megtörténhet. :)

Réges-régen, amikor még épphogy csak olvasgattam, és alig voltam tisztában a magyar könyvpiaccal - csak azt a rengeteg csúnya-csúnya borítót láttam, - volt egy kiadó, ami nagyjából garancia volt a minőségre, az igényes kortárs irodalomra. Ezt úgy hívták, hogy Ulpius-ház. Sok könyvet vettünk tőlük családilag, illetve emlékszem, hogy egy időben (6 éve) előfordult, hogy a könyvtár online katalógusában is kiadó alapján keresgéltem, és az Ulpiusnak hála megismerkedtem sok szuper íróval (meg kevésbé szuperekkel) és azóta rég elfeledett könyvekkel.

Influenzás kísértetek San Diegóban

Néha-néha elcsábulok egy kis young adult irodalomra, és amennyi igénytelen hülyeségbe belefutottam már, egyre kifinomultabb a radarom, próbálok olyan regényeket választani, amelyek 1.) adnak valami értelmes pluszt a történethez (van egy kis művelő hatásuk), 2.) nincsenek benne félig kígyó / papagáj / dementor emberek (oké, néha akad normális kivétel), 3.) várhatóan nem egy szerelmi háromszög köré épített kamu-szenvedéstörténet adja a könyv vázát 4.) lehetőleg nem sorozat. 

Időnként azért megszegem a saját szabályaimat, de a Fekete madarak árnyékában például azért vonzott annyira - a kívánatos borító mellett, - mert az első világháború idején játszódik Amerikában, San Diegóban, vegyül a dologba egy kis spanyolnátha meg szélhámos szellemfotósok, és ilyenhez még pont nem volt szerencsém. És tudjátok, még miből van rengeteg a könyben? Hagymából. Rohadt sok főtt hagyma meg nyers hagyma, csoda, hogy a lapok nem vették át azt a rettenet bűzt.
Egyetlenegyszer próbáltam ki, hogy nyers hagymát tettem az ágyam mellé, amikor megfáztam, hát a náthámmal semmit nem csinált, ellenben kiváló hányingerrel ébredtem reggel, és gyanítom, hogy minden pórusomból áradt a szaga.

Izland tavasszal - A boszorkány ideje

Néha, amikor nagyon elegem lesz az emberekből, elönt a vágy, hogy elhúzzak valami távoli, északi helyre, ahol vagy fél kilométerre lakik a legközelebbi szomszéd, vagy vagány építészek tervezte decens, óriásablakú kockaházak sorakoznak egymás mellett, és nyugi van meg tiszta a levegő, hegyek, átlátszó tavak és hangulatos kávézók vesznek körül, ha nagyon rossz az idő, akkor meg bent kuckózhatok meleg fényű villanykörték és fenszi illatos gyertyák fényében a fehér IKEA bútoraim között a lakásban. 

Csak most szépen benézett hozzánk a tavasz, és ilyenkor ennek pont az ellenkezőjére vágyom, úgyhogy ahogy pörgettem a képeket az izlandi városról, Akureyriről a tumblrön, eluralkodott rajtam némi klausztrofób érzésvilág.
Izland egyébként borzasztó egzotikus hely a szememben - elsősorban a természeti értékei miatt, az emberlakta részeket totálisan jellegtelennek tartom - de még nem jártam ott, szóval nem ítélkezem. Az egyik kedvenc instagrammerem, sigvicious is izlandi. 

Nem minden olasz hisztis

Az olasz írókkal valahogy úgy vagyok, ahogy úgy általában az olaszokkal: távolról egészen kedvelem őket, aztán ha jobban megismerem egyik-másikat, idegesíteni kezdenek. Nem nagyon, bizonyos dolgoktól megőrülök - legyen szó valós személyről, íróról vagy egy könyv szereplőjéről - például attól, hogy egyes dolgokat annyira de annyira komolyan vesznek, teljesen egyszerű szituációkat túldrámáznak (arról nem beszélve, hogy 2 perc múlva aztán képesek totálisan infantilis módon viselkedni, na most ezt lekövetni nekem elég fárasztó).  

Úgy tűnik, Andrea Molesini és az általa megálmodott szereplők annyira mégsem olaszok. Az író nem kevés drámai eseményt vonultat fel a könyvben, hőseink mégis rezzenéstelen arccal viselik, nem csapnak hűhót, nem moralizálnak, nem bonyolítják túl az érzéseiket, mindemellett pedig a stílus is teljesen letisztult, semmi túlírtság meg lírai hangvétel, úgyhogy köszi, Andrea!

Mindig örülök, ha olyan helyzetekről olvashatok, amiről korábban szinte semmit nem tudtam, így esett a Nem minden mocsok bécsivel is, amely egy venetói villa lakóinak életébe enged bepillantást, miután 1917-ben az ellenséges német/osztrák csapatok elfoglalják a házat. A felállás totálisan abszurd, és minden szereplő másként reagál rá, miközben a saját kis életükkel is el vannak foglalva. 

Februári könyves zárás

Sok olvasás, sok beszerzés - ez jellemzi a februáromat. Az elmúlt egy hétben a hosszú és fárasztó munkanapok után semmi máshoz nem volt kedvem, csak hazajönni, elfeküdni és olvasgatni. Sokszor ez este kilenc előtt nem jött össze, de így is szép számú könyvet kivégeztem.

Elolvastam:

Gyorsan néhány könyvről #5

Mikor írtam én utoljára könyvről?? Most kicsit elszégyelltem magam, ahogy megláttam, hogy a piszkozatba felírtam magamnak a Kakukkszót például, amit kb három hónapja olvastam, ha nem régebben - kicsit összefolynak nekem a hónapok mostanában.

A bejegyzésben taglalt könyvek egyike sem világmegváltó olvasmány, némelyikben viszont nagyon kellemes érzés volt elmerülni. Viszont akad olyan is közöttük, amire már szinte egyáltalán nem emlékszem, vagy várhatóan hamarosan nem nagyon fogok. 

Lauren Graham: Egy nap talán

Szerintem nem sokan mondhatják el magukról, hogy utálják a Szívek szállodáját. Még a pasim is szereti, engem viszont a hideg ráz tőle, elsősorban a végtelenül idegesítő főszereplő-páros miatt. A stréber és maximalista Rory fejét néha a falba verném, az anyja meg az a kategória, hogy ha ilyen anyám lenne, akkor a saját fejemet verném a falba. Az Egy nap talán főhőse, Frances (aki valószínűleg legalább egy kicsit Lauren is) tipikusan olyan ember, akit nagyon nehezen viselek el. Szétszórt, nagyon spontán és impulzív, meglehetősen extrovertált (mostanában néha azon kapom magam, hogy folyamatosan ezen a skálán kategorizálom az embereket...). Emellett számos olyan tulajdonsága van, ami engem az őrületbe kerget, szóval az első oldalak elolvasása után elég közel álltam a félbehagyáshoz. 

Végül győzött a kíváncsiságom, és letoltam az egész regényt, és egyébként ennek tök örülök, mert egy abszolút korrekt, élvezhető limonádét kaptam teljesen élethű karakterekkel meg aránylag életszerű helyzetekkel, legalábbis a csaj bénázása kevésbé volt irreális, mint mondjuk egy Bridget Jones esetében. Kapunk persze szerelmi szálat is, ami cseppet sem nyálas, plusz egy kis személyiségfejlődést is felfedeztem Frances karakterében, mindemellett érdekes volt bepillantani egy tőlem annyira távol álló világba, ami a színészeké. 

Katharina Hagena: Az almamag íze

Saját példány, ritka alkalom. Most is csak azért kezdtem el, mert korán felébredtem hétvégén, kiosontam a hálószobából, aztán nem tudtam magammal mit kezdeni egy idő után és kerestem egy könyvet a nappalis polcon. Nyáron elmaradt az olvasása, de az őszhöz talán még jobban illett, elég kesernyés könyv, a régi ház nem azt a melengető, de mégis borzongató hangulatot árasztja, amit annyira szeretek, annál azért több fájdalmas emlék rejlik benne. 

Egy nap alatt elolvastam, általában óvakodom ettől, mert olyan nemkívánatos eredményei lesznek, mint hogy elfelejtem a könyv cselekményét. Tényleg, próbálom felidézni, de csak néhány kép ugrik be a temetésről, a végrendelet felolvasásáról, a tyúkól(?) lefestéséről, és az almamagról, amelyet a lekvárba dobnak a főzése közben. A hangulata sokkal inkább emlékezetes, ami, mint említettem, elég borongós és helyenként nyomasztó. Azért annak egy picit örülnék, ha nem minden régiházatmegöröklős történet építene arra a sablonos kérdésre, hogy vajon az örökös túlad a házon, avagy beköltözik. Egy kicsit talán többet vártam az almamagtól, lehet, hogy a gyors haladás sem segített, de valamiért képtelen voltam letenni. (Az epilógust mint olyat pedig be kellene tiltani, mindig annyira felidegesít!)

Karin Fossum: Ne nézz vissza!

Jó, most komolyan elgondolkoztam, hogy ez mi volt. Mármint megláttam a címet felírva a piszkozatban, és hosszú másodpercek teltek el, mire halványan beúszott egy skandináv krimis borító... majd megkerestem a molyon, mert hogy a szerzőre sem emlékeztem, és rájöttem, hogy ez nem olyan SK borító, amit itt hirtelen vizionáltam. Ebből már nyilvánvaló, hogy nem hagyott bennem mély nyomott ez a regény, semmi újat, izgalmasat nem adott, ráadásul a hunyó kilétére is elég hamar rájöttem, nagyjából akkor, amikor megjelent a színen. Igaz, az író nem tehet arról, hogy egy zseni vagyok. 

A norvég kisvárosi környezet adott egy kellemes közeget a történetnek, de nem járt át a mély skandináv hangulat. A nyomozó, Sejer, nem egy elcsépelt detektívfigura, ő teljesen nyugodt és kiegyensúlyozott ember, de az ő karaktere sem maradt meg bennem igazán. 

Nem rossz krimi ez, meg hamar el lehet olvasni, de nekem nem adott semmi pluszt, valószínűleg néhány hónap múlva már arra sem fogok emlékezni, hogy egyáltalán elolvastam. 

Holly Black: White Cat - A fehér macska

Nemrég megígértem magamnak, hogy nem olvasok (egy darabig) több YA-t, a paranormális téma meg végképp távol áll tőlem, de ezt a White Cat-et egyszer annyira kinéztem magamnak még a tumblrön, hogy úgy döntöttem, mindenképpen el fogom olvasni. A saját műfajában egyáltalán nem rossz, néha még érdekelt is, hogy mi lesz a főhősökkel. Akár még az urban fantasy jelzőt is rá tudjuk erőltetni, mert alapvetően a jelen világunkat használja környezetként, de az emberek egy része átokvető (varázsló). Csak a szerencsétlen főhősünk, a híres átokvetőcsalád leszármazottja mugli. 

A történet tele van csavarokkal, és folyamatosan pörögnek az események, ez viszont - ahogy lenni szokott a hasonló könyvek esetében - a hangulat rovására megy. Szeretek elmerülni egy-egy regény világában, ezért is szeretem általában a sorozatok első részeit a legjobban, mert azokban kapunk részletesebb képet a környezetről, ezáltal hangulatosabbak, és a fantáziámat is jobban beindítják. Illetve az is biztos, hogy - mint az fentebb is kiderül - az emberben (bennem legalábbis) sokkal inkább megmarad a könyv atmoszférája, mint a cselekménye, és ha az előbbi olyan szegényes, mint például a White Cat-ben, akkor lehet akármilyen szuper a történet, sokkal kevésbé lesz rám hatással. 

Huh, négy könyv mínusz, amiről írnom kell. :)

Nemtetszések

Bár nem akarok nagyon negatívkodni, nem véletlenül nem írtam arról sem, hogy mi dühít fel egy könyvben, most szimpla közérdekből írnék két elég nagy csalódásról.

Elif Safak: Szerelem

Mivel Az isztambuli fattyút nagyon szerettem, és nemrég egy bejegyzésben szóba is hoztam, úgy éreztem, ideje, hogy újabb Safak-könyv kerüljön a kezembe. Kedvelem, ha egy regényben két idősíkon futnak az események, illetve mindenféle kulturális okosítás is csak a hasznomra lehet, ezért gondoltam, hogy a Szerelemmel fogom kezdeni - vagyis folytatni.

A jelenben Ella, az érzelmileg kissé igénytelen negyvenes családanya elvállal egy könyves munkát, amely során egy eddig ismeretlen író regényét kell értékelnie. Ez a könyv lesz a másik szál, amin elindulunk, a történet a XIII. századba, Anatóliába visz minket, ahol egy hittudós és egy dervis találják meg egymásban a lelki társat; a két ember és a környezetük reakcióit olvashatjuk a múltidéző fejezetekben. Ellát megváltoztatja a könyv, illetve az is, hogy egy elkeseredett pillanatában e-mailt ír a könyv szerzőjének, Aziznak. Eddig oké is lenne. 

De. A múltbéli szál totálisan tömve van vallási filozofálgatással, ami még csak hagyján lenne, ott van A rózsa neve, hasonló töltelékanyaggal, aztán hogy' imádtam. De ez, ez inkább valamilyen - cseppet sem hiteles - coelhói bölcselkedésbe megy át, ami átszivárog Azizon keresztül Ella életébe is, aki a hirtelen jött kapuzárási pánikban eléggé fogékony erre a maszlagra. Hősnőnk gondolkodásmódja 180 fokos fordulatot vesz, amit még akár el is hihetünk, ha valaki ilyen sokáig nyakig süppedve állt az unalomban és érzelemhiányban, viszont az már sokkal kevésbé valószínű, hogy egy Aziz szintű (értsd: spirituálisan elég fejlett) ember így felfigyeljen egy olyan nőre, mint Ella, illetve hogy egy különleges kapocs alakuljon ki köztük a virtuális térben, ami egyébként a lapokon keresztül egyáltalán nem jön át.

A fordítás, főleg a jelen szálé (két fordító dolgozott a könyvön, nem tudom, hogy az idősíkokat oszthatták-e fel egymás között, vagy miként zajlott a munka) elég döcögős, az elektronikus levelezés kifejezést szerintem elég kevesen használjuk például. 

Aki szereti az ilyen okosságokat, feltétlen olvassa el a könyvet:

"Ha szeretsz valakit, a legnagyobb dolog, amit megtehetsz érte, hogy megváltozol!"

Aki nem, bele se kezdjen. Viszont elgondolkoztam, hogy Az isztambuli fattyú emlékét ugye nem csak az idő szépítette meg? Főleg, hogy múltkor itt  próbáltalak titeket rábírni az olvasására. 

Kim Leine: A Végtelen-fjord prófétái

Felmentem a molyra, hogy lementsem a borítót, és látom, hogy elég nagy a baj velem, mert 90%-on áll a könyv értékelése. 

Grönlandról aránylag ritkán lehet olvasni, a Messzi Észak egzotikussága természetesen engem is rettentően csábított, bár várható volt, hogy nem egy jókedvű útleírásban lesz részem, szóval nem hiú ábrándokkal vágtam neki a könyvnek. 

A regény hangulata már az első oldalakon igazán baljós és komor, az ember érzi, hogy itt sok beteg dolog lesz még a hátralevő lapokon... és jól érzi. Viszont nem tudom hova tenni a könyvet, sok az ellentmondás benne szerintem. A stílusra ráfogom, hogy szépirodalmi, a jelenetek időnként hátborzongatóak, az emberek rohadnak kívül-belül, az egész könyv olyan komoly és komolyan is veszi magát. Az agymenés azon szintje ez, amit még a gyermeteg lelkem is el tud viselni, sőt teljes mértékben képes befogadni.
Folyamatosan ugrálunk az időben előre-hátra, biztos volt valami célja ezzel a szerzőnek, csak nem vagyok elég fogékony arra, hogy ezt fel is ismerjem. És aztán az egésszel olyan nagy gondban vagyok, mert most komolyan csak én érzem azt, hogy az eddig leírtakkal mekkora ellentmondásban áll az, hogy milyen kommersz szimbólumok kísérik végig az egész történetet? Asszem a végén a tűznél lett elegem, és néztem magam elé, hogy ezt az író tényleg úgy gondolja, ahogy én gondolom, hogy gondolja? És a legeslegvége? Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg végtelenül ostoba vagyok, vagy a vége felé már túl lustán olvastam, sorokat átpörgetve, de én az ilyen nagyon-csavaros-akarok-lenni befejezéseket egyáltalán nem kedvelem. Szóval a végére már eléggé felidegesítettem magam, csak az a baj, hogy nem írtam meg egyből a bejegyzést, mert mára már a fele bajomat elfelejtettem. 

Annyit azért megjegyzek, hogy A Végtelen-fjord prófétái nagyságrendekkel jobb könyv, mint a Szerelem, ki tudja, talán rosszkor talált meg engem. Néha azt éreztem, kevés vagyok ehhez a regényhez, aztán belegondoltam a gyengeségeibe, és úgy döntöttem, nem hagyom magam kevésnek érezni, még akkor sem, ha a nagy többség oda és vissza áradozik róla. 

Gyorsan néhány könyvről #4

Megint hoztam nektek néhány könyvet, kivételesen nagyon jókat (is)! Kiegyensúlyozott lelkesedéssel viszonyulok az olvasáshoz az utóbbi időben, ez annyit jelent, hogy nem dobogtatják meg a szívemet olyan elemek, amelyeknek meg kéne - például A méhek titkos életében a déli idill vagy a Seraphinában a hatalmas katedrálisok, ez nem tudom, minek köszönhető, talán az eleve fagyos lelkem kapott valahonnan még egy jeges fuvallatot, én aztán nem bánom.

Carol Birch: Jamrach vadállatai

Szinte hihetetlen, de a molyon sem jön szembe minden új megjelenés. Nem járok olyan gyakran könyvesboltba, viszont ha mégis odatévedek, nekiállok suttyomban körbefényképezni az újdonságok polcot, hogy aztán itthon jól utánanézhessek különböző helyeken. Ez a könyv, bevallom, a borítójával fogott meg, de a fülszövege sem volt ellenemre: a történet az 1800-as évek második felében játszódik Londonban, legalább is innen indul az az expedíció, amely során a szinte még gyerek Jaffy Brown kihajózik egy bálnavadászhajó fedélzetén, hogy megtaláljanak egy legendákból ismert sárkányt és elhozzák Londonba. A meseszerű kerettörténet sokkal mélyebb, mint elsőre gondolnánk, számomra furcsa is volt kicsit, hogy egy nő ennyire realista stílusban ír, ráadásul cseppet sem nőies témáról. Néhol A parfüm jutott eszembe róla, de kizárólag a stílust tekintve, ebben is gyakran váltakozik a gyönyörű és az undorító, mindkét végletet ugyanolyan részletességgel és szenvedéllyel ábrázolja az írónő. A Jamrach vadállatai alapvetően egy kalandregény, annál mégis sokkal több, és én nem tudom, hogyan lehet, hogy ilyen kevesen olvasták eddig. Úgyhogy a tanulság: körül kell nézni néha a könyvesboltokban a halomba rakott friss megjelenések között is, mert igazi kincsekre lehet így akadni.

Rachel Hartman: Seraphina

És akkor megint sárkány. Amióta megjelent ez a könyv, azóta el akarom olvasni, de inkább megvártam, amíg beszerzi a könyvtár. Jó döntés volt, ugyanis nem bírtam egy hullámhosszra kerülni a történettel. Pedig adott volt a kecsegtető gótikus környezet, a sárkányok, a hangulat itt-ott egy picit A boszorkányra is hajazott, de valami mégis hiányzott nekem belőle, mintha teljesen más ritmusban zajlottak volna az események, mint ahogy az nekem jól esett volna. Ennek ellenére egyáltalán nem tartom rossz könyvnek: igényes (bár időnként kicsit hatásvadász), néhol vicces, a szereplők szimpatikusak, de vigyázat, a könyv végén található jegyzetekből kiderül, hogy ez is sorozat lesz, mi más. Pozitívumként megemlíteném az elképzelt világot, amit az író megálmodott, igazán hangulatos, de nincs benne semmi erőltetettség, nem ezzel akarja eladni magát a könyv. Más kérdés, hogy nekem valamiért ebben sem sikerült elmerülnöm.

Mons Kallentoft: Véres tél

Ha beledöglöttem volna se jutott volna eszembe az író neve, mostanában gyakran előfordul, nem tudom, mi van velem. Lassan több a skandináv krimi a piacon, mint a disztopikus YA (sőt, őket lassan már a kihalás veszélyezteti), időnként rávetem magam egyikre-másikra, még nem tudtam megunni az északi hangulatot. Sokkal jobban szeretem azokat a krimiket, amelyek nem kizárólag a nyomozásra meg a bűntény körüli eseményekre fókuszálnak; jó megismerni a szereplőket közelebbről, jelen esetben például elég komoly adag magánéleti adalékot kapunk, már-már kezdtem összeesküvés-elméleteket gyártani, hogy vajon melyik családtagról derül ki, hogy ő a gyilkos. Szeretek kombinálni, de a naaagy, váratlan csavarok számomra kezdenek unalmassá válni, lassú folyású, logikusan felépített nyomozást várok, nem szándékos félrevezetést (ezzel nagyon ki lehet hozni a sodromból), meg persze nagyon sokat számít a környezet és a hangulat - igaz, ezt úgy általában elmondhatom a könyvekkel szembeni elvárásaimról. A Véres tél egy brutálisan hideg tél idején játszódik a svéd Linköpingben, a főnyomozónk egy fiatal, gyerekét egyedül nevelő nő, Malin Fors, akinek a legújabb feladata egy fára akasztott férfi halála körüli rejtélybe beleásni magát. A fagyos idő, a kihalt város, a kiábrándító környéken lakó furcsa emberek, a kora reggeli, sötétben kelés, a rövid mondatok, a sok enter meg a literszámra fogyó kávé rendesen megalapozzák a hangulatot, ez nem az a svéd környezet, ahova elvágyik az ember, ez tényleg lehangoló. Hiába, a húsgolyó hazája sem lehet mindig tökéletes, bármilyen egzotikusnak is tűnik innen az a vidék.
Halálos nyár címen magyarul is megjelent a sorozat következő része, és ha valahol jól olvastam, lesz tavaszi és őszi verzió is, remélem, nem csak álmodtam. 

Charles Bukowski: Posta

Bukowskival véletlenül ismerkedtem meg három éve, amikor a keletiben ráébredtem, hogy nem hoztam magammal olvasnivalót a hatórás vonatútra, amellyel Prágát céloztuk meg. Úgyhogy helyben kellett döntenem, körülnéztem az egyik könyvárusnál, és a sok ulpiusos nagyszerűséget meg egyéb nagyon lányos könyvet elnézve kicsit elkeseredtem, aztán megakadt a szemem Bukowski Ponyváján, és kizárásos alapon őt választottam. Saját magamat is megleptem azzal, hogy mennyire tetszett az egyszerű, férfias őszintesége, hiába káromkodik oda-vissza és folyik a szesz patakokban, nem érzem öncélúnak a stílust, gyanítom, ez Bukowski, minek szépítse magát. A Posta az ő első regénye, nagyon amerikai - bár nem dicsőíti az országot és a társadalmat - és nagyon kiábrándító, de pörögtek a lapok a kezem alatt, sosem unatkoztam, és a kilátástalan, alkoholgőzös, napról-napra megélt élet furcsa módon nem hangolt le, hanem valami teljesen különös hatást gyakorolt rám. Azt hiszem, Bukowski az egyik legnagyobb meglepetés a könyves pályafutásom során, és nem azért, mert kellemesen csalódtam - hiszen korábban nem sokat tudtam róla - hanem mert sosem gondoltam volna magamról, hogy egy ennyire natúr és realista stílus le tud nyűgözni. Talán azért, mert a sok nagybetűkkel írt ORDIBÁLÁS meg káromkodás mögött sokkal több van, mint ahogy elsőre tűnik, és ezt nem nehéz észrevenni, Bukowski valahol egy zseni, sorra fogom keríteni a többi regényét is. 

Doppler és a norvég erdő

Találóbbnak érzem kicsit ezt a borítót, mint a Mizo által támogatott kék tejesdobozosat. Persze oké, hogy Doppler keményen tejfüggő (abból is a sovány változatot preferálja, mivel szerinte az bizonyítja az ember találékonyságát, hiszen "normál" tejet, amit a tehénke ad, nem nagy kunszt csinálni, csak le kell fejni), de a szarvasos borító mindenképpen szimpatikusabb. 

És a szarvas maga is szimpatikusabb Dopplernél. A pasi egy szép kerékpározós-fejbeütős napon megvilágosul, hogy az erdőben mennyire jó, csend van és nyugalom, végre nem dudorászik magában szánalmas gyerekdalokat; úgyhogy elhatározza, hogy elvonul az általa oly nagyon gyűlölt társadalomtól. Gond nélkül otthagyja a feleségét meg a két gyereket, és szövetségre lép egy kis szarvasborjúval az Oslo feletti erdőségben. 

Igyekeztem nem komolyan venni ezt a könyvet, de még így is felidegesített. Utálom az okoskodó embereket, és Doppler pont olyan, nagyon tudja a tutit, nagyon hülye mindenki, csak ő helikopter. A poén, hogy ő maga is az okoskodás és az okosság ellenzője, mégis rendkívüli meggyőződéssel gyűlöli az emberiséget, komoly elméleti háttérrel. Utálja Thomast, a gőzmozdonyt, a fürdőszobához való csempeválasztást, az állítólagos barátokkal elköltött vacsorákat. A lényeg, hogy mindent utál, ami mondjuk valamennyire kapcsolódik a fogyasztói társadalomhoz, de egy percig nem jut eszébe magában keresni a hibát, vagy oké, ne hibát keressen, de legalább gondolkodjon el egy kicsit objektívebben. Például azon, hogy a kisgyereke miért néz reggeltől estig Teletabit meg Thomas, a gőzmozdonyt? Nem lehet, hogy azért, mert apuci meg anyuci baromi nagy ívben nem foglalkozott vele, mert éppen csempéket meg fürdőszobaszekrényt hajkurászott az IKEÁban? 

Szóval szerintem sok a logikai bukfenc, úgyhogy ha Loe ezt társadalomkritikának szánta, akkor nálam ez a könyv egy nulla, viszont ha az olyan emberek kritikájának szánta, mint amilyen Doppler is, akkor oké. De akkor sem nyűgözött le, azon meg végképp nem gondolkoztam el, hogy milyen lenne az erdőben egyedül. 

Költözés előtt meg aztán bőven inkább a csempe érdekel, csak nem a fürdőbe, hanem a konyhába. Igazából rohadtul remélem, hogy sosem leszek olyan megkeseredett és sértődött ember, mint Doppler, úgyhogy nem is akarom tovább tépni a számat, inkább itt van néhány szépséges kép Norvégiáról, nézegessétek őket: