Nemtetszések

Bár nem akarok nagyon negatívkodni, nem véletlenül nem írtam arról sem, hogy mi dühít fel egy könyvben, most szimpla közérdekből írnék két elég nagy csalódásról.

Elif Safak: Szerelem

Mivel Az isztambuli fattyút nagyon szerettem, és nemrég egy bejegyzésben szóba is hoztam, úgy éreztem, ideje, hogy újabb Safak-könyv kerüljön a kezembe. Kedvelem, ha egy regényben két idősíkon futnak az események, illetve mindenféle kulturális okosítás is csak a hasznomra lehet, ezért gondoltam, hogy a Szerelemmel fogom kezdeni - vagyis folytatni.

A jelenben Ella, az érzelmileg kissé igénytelen negyvenes családanya elvállal egy könyves munkát, amely során egy eddig ismeretlen író regényét kell értékelnie. Ez a könyv lesz a másik szál, amin elindulunk, a történet a XIII. századba, Anatóliába visz minket, ahol egy hittudós és egy dervis találják meg egymásban a lelki társat; a két ember és a környezetük reakcióit olvashatjuk a múltidéző fejezetekben. Ellát megváltoztatja a könyv, illetve az is, hogy egy elkeseredett pillanatában e-mailt ír a könyv szerzőjének, Aziznak. Eddig oké is lenne. 

De. A múltbéli szál totálisan tömve van vallási filozofálgatással, ami még csak hagyján lenne, ott van A rózsa neve, hasonló töltelékanyaggal, aztán hogy' imádtam. De ez, ez inkább valamilyen - cseppet sem hiteles - coelhói bölcselkedésbe megy át, ami átszivárog Azizon keresztül Ella életébe is, aki a hirtelen jött kapuzárási pánikban eléggé fogékony erre a maszlagra. Hősnőnk gondolkodásmódja 180 fokos fordulatot vesz, amit még akár el is hihetünk, ha valaki ilyen sokáig nyakig süppedve állt az unalomban és érzelemhiányban, viszont az már sokkal kevésbé valószínű, hogy egy Aziz szintű (értsd: spirituálisan elég fejlett) ember így felfigyeljen egy olyan nőre, mint Ella, illetve hogy egy különleges kapocs alakuljon ki köztük a virtuális térben, ami egyébként a lapokon keresztül egyáltalán nem jön át.

A fordítás, főleg a jelen szálé (két fordító dolgozott a könyvön, nem tudom, hogy az idősíkokat oszthatták-e fel egymás között, vagy miként zajlott a munka) elég döcögős, az elektronikus levelezés kifejezést szerintem elég kevesen használjuk például. 

Aki szereti az ilyen okosságokat, feltétlen olvassa el a könyvet:

"Ha szeretsz valakit, a legnagyobb dolog, amit megtehetsz érte, hogy megváltozol!"

Aki nem, bele se kezdjen. Viszont elgondolkoztam, hogy Az isztambuli fattyú emlékét ugye nem csak az idő szépítette meg? Főleg, hogy múltkor itt  próbáltalak titeket rábírni az olvasására. 

Kim Leine: A Végtelen-fjord prófétái

Felmentem a molyra, hogy lementsem a borítót, és látom, hogy elég nagy a baj velem, mert 90%-on áll a könyv értékelése. 

Grönlandról aránylag ritkán lehet olvasni, a Messzi Észak egzotikussága természetesen engem is rettentően csábított, bár várható volt, hogy nem egy jókedvű útleírásban lesz részem, szóval nem hiú ábrándokkal vágtam neki a könyvnek. 

A regény hangulata már az első oldalakon igazán baljós és komor, az ember érzi, hogy itt sok beteg dolog lesz még a hátralevő lapokon... és jól érzi. Viszont nem tudom hova tenni a könyvet, sok az ellentmondás benne szerintem. A stílusra ráfogom, hogy szépirodalmi, a jelenetek időnként hátborzongatóak, az emberek rohadnak kívül-belül, az egész könyv olyan komoly és komolyan is veszi magát. Az agymenés azon szintje ez, amit még a gyermeteg lelkem is el tud viselni, sőt teljes mértékben képes befogadni.
Folyamatosan ugrálunk az időben előre-hátra, biztos volt valami célja ezzel a szerzőnek, csak nem vagyok elég fogékony arra, hogy ezt fel is ismerjem. És aztán az egésszel olyan nagy gondban vagyok, mert most komolyan csak én érzem azt, hogy az eddig leírtakkal mekkora ellentmondásban áll az, hogy milyen kommersz szimbólumok kísérik végig az egész történetet? Asszem a végén a tűznél lett elegem, és néztem magam elé, hogy ezt az író tényleg úgy gondolja, ahogy én gondolom, hogy gondolja? És a legeslegvége? Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg végtelenül ostoba vagyok, vagy a vége felé már túl lustán olvastam, sorokat átpörgetve, de én az ilyen nagyon-csavaros-akarok-lenni befejezéseket egyáltalán nem kedvelem. Szóval a végére már eléggé felidegesítettem magam, csak az a baj, hogy nem írtam meg egyből a bejegyzést, mert mára már a fele bajomat elfelejtettem. 

Annyit azért megjegyzek, hogy A Végtelen-fjord prófétái nagyságrendekkel jobb könyv, mint a Szerelem, ki tudja, talán rosszkor talált meg engem. Néha azt éreztem, kevés vagyok ehhez a regényhez, aztán belegondoltam a gyengeségeibe, és úgy döntöttem, nem hagyom magam kevésnek érezni, még akkor sem, ha a nagy többség oda és vissza áradozik róla. 

Az Indokolatlanul Elfeledett Könyvek Temetője

A párducot olvastam nemrég Lampedusától, és a kezdeti lelkesedés közepette azon gondolkoztam, hogy miért nem olvassák többen ezt a regényt, amikor Lampedusa annyira jól ír (más kérdés hogy a könyv felénél járva már inkább azon gondolkoztam, hogy miért nem írt inkább valami másról, úgyhogy A párduc ezen a listán nem fog szerepelni). Rájöttem, hogy éreztem már néhányszor hasonlót, illetve visszanézegettem az olvasmánylistámat, és észrevettem, hogy néhány eleme bizony pont passzol ehhez a témához. 

Szívügyem, hogy népszerűsítsem ezeket a méltatlanul elfeledett és alig olvasott könyveket, remélem, hogy kedvet kaptok valamelyikhez. (Amúgy vigyázzatok, mert egyes esetekben lehet, hogy az agyamat elborítja az idő mindent megszépít-törvényszerűsége, és fogalmam sincs, hogy ma hogyan viszonyulnék ezekhez a könyvekhez.)

Luigi Pirandello: Mattia Pascal két élete

Nincs normális magyar borító, úgyhogy egy eredetit kerestem. Egyébként egy olasz ismerősöm jóvoltából tudtam meg, hogy ez a könyv létezik, amikor kértem, hogy ajánljon nekem valami tuti olasz irodalmat. Amikor elkezdtem, fogalmam sem volt, hogy miről fogok olvasni, mert 1. nem volt a könyvben fülszöveg, 2. nem molyoltam, de talán jobb is volt így, minden meglepetésszerűen ért.
"Nyolcvankétezer lírám volt, nem kell belőle adnom egy petákot sem senkinek. Halott vagyok, halott vagyok: tehát adósságaim sincsenek, feleségem sincs, se anyósom… Szabad vagyok, szabad, szabad! Mit kívánhatnék még?"

Domnica Radulescu - A trieszti gyors

Akár a múltkori nyarat idéző olvasnivalós válogatásban is szerepelhetett volna A trieszti girosz, de már akkor tudtam, hogy inkább itt a helye. Kezdődik Romániával Ceaușescu idején, de bennem nem a nyomor és a feszültség hagyott nyomot, hanem azok a nyarak, amelyeket Mona a szerelmével töltött, és amelyeket akkor sem tud maga mögött hagyni, amikor Amerikában új életet kezd. 

"Előfordul, hogy a visszhang megragad a völgyben, és hajnalig tekereg, pattog a sziklafalak között. Legalábbis így mesélik a fekete fejkendős öreg nénik. Azt is mondják, nem szabad lemenni a hegyről, míg a visszhangunk el nem csöndesedik, különben a hang megragad, és egész éjjel a völgyben fog kísérteni."

Elif Şafak Az isztambuli fattyú

"A lányok akkortól számítanak nőnek, amikor elérik azt a kort, amikor az anyjuk megszülte őket."

Azóta sem mertem több Elif Safak-könyvet elolvasni, félek, hogy a mesterművel kezdtem, a többi regényéről meg nem olvastam olyan jókat. Ez itt Isztambul vegyítve némi örmény fájdalommal és óriási női karakterekkel, egyébként - bár a feminizmus távol áll tőlem - imádom azokat a történeteket, amelyeket erős, független nők uralnak, mindig ad egy kis önbizalmat. 

Ahogy végigolvastam az idézeteket, szörnyen kedvet kaptam az újraolvasáshoz, pedig nem kéne, de azt hiszem, most még jobban szeretném ezt a könyvet, mint négy évvel ezelőtt. 

Arthur Japin: Casanova menyasszonya

A borító még azokból az időkből származik, amikor kis országunkban a tervezőknek csak elvétve sikerült szemet gyönyörködtető példányokat kiadni a kezükből, úgyhogy egy másodpercig csendben emlékezzünk meg ezen könyv szépséges külleméről. Bár szerelmes történet, nem emlékszem, hogy fintorogtam volna, amikor olvastam, pedig annak idején még különösen allergiás voltam a romantikára. Ha rosszul emlékszem, akkor is azt gondolom, hogy érdemes lehet elővenni újra, és megsúgom, hogy a nyári Szandi akcióban ő is szerepel. 

"Mindent hallottam már, amit férfi nőnek mondhat. A külsőre vonatkozó bókokban mindig van valami elkeserítő, főleg ha első találkozáskor hangzanak el. Ahogy kimondják őket, a férfiak el is fáradnak ettől a kötelességtől. "

Stephen Leacock: Rosszcsirkeff Mária és társai

Vagy akár hozhattam volna A rejtély titkát, esetleg a Gertrud, a nevelőnőt, szerintem vannak átfedések a bennük szereplő történetek között. Különösen jó ötlet volt Karinthyra bízni a fordítást, sokszor rázkódtam a nevetéstől. Fárasztó, ezért nekem való:
"De azért Gertrud gyengéd kegyelettel őrizte szülei emlékét. Keblén aranytokban anyjáról készült miniatűr olajfestményt rejtegetett; hátáról, ezüstláncon, apja jól sikerült daguerrotipje lógott le. Nagyanyja mellszobrát kabátujjában hordta, néhány unokanővérének és fivérének képmása részint a csizmájában foglalt helyet, részint az övébe volt dugva, nyelestül, míg hátul… de talán elég is ennyi."

Bizonyára tudnám még folytatni a sort, de kapacitásaim jelenleg végesek, legfeljebb később készítek egy új epizódot. Ha van kedvetek, írjátok meg, hogy ti melyik könyveket szabadítanátok ki az Elfeledett Könyvek Temetőjéből, hogy minél többen olvashassák őket.

6 könnyed könyv a napozóágyhoz

Nem jellemző mondjuk, hogy a fél nyarat vízpartokon, strandon tölteném, de amikor mégis, sikerül olyan könyveket beválasztani, amelyek cseppet sem passzolnak egy laza nyári limonádézós-barnulós délutánhoz. Persze nem tudom, ki kezdte el terjeszteni, hogy a nyaraláshoz lájtos olvasmány illik, de arra emlékszem, hogy mikor Nicoló Ammaniti Magammal viszlek című pettyet lehangoló regényét olvasgattam a Balaton-parton, nem feltétlenül éreztem azt, hogy most aztán kicsattanóan jó kedvem lett. Az egyetlen "komolyabb" könyv, ami eddig bejött ezen a téren, az Robert Merle-től az Üvegfal mögött, amit a gironai reptéren olvasgattam, aztán lehet csak megszépültek az emlékek, nem tudom.

Most mindenesetre összeválogattam néhány könyvet, ami nem vágja haza az ember idilli, napsütés által keltett hangulatát, és tökéletesen ideális olvasmány lehet két pancsolás között. (Aztán persze felőlem mindenki azt olvas, amit akar, ott, ahol akar, és félreértés ne essék, az itt felsorolt műveket nem degradálni akarom azzal, hogy nem elég nehéz olvasmány egyik sem, általam kedvelt, kellemes atmoszférájú könyvekről van szó.)

Baráth Katalin: Dávid Veron-sorozat

A fekete zongorát magam is olvastam a napon lustálkodva, jelenleg pedig A borostyán hárfa van műsoron, csak abban meg folyton esik a hó és mindent átjár a fagy. Igaz, másra sem vágyom jobban ebben a dögmelegben, mint egy kiadós hóesésre, de amíg a nyarat próbáljuk élvezni, addig A türkizkék hegedű tökéletes választás a maga balatonfüredi és adriai helyszíneivel, limonádéival, beszédes olaszaival. 

Joanne Harris: Szederbor

Harris bizonyos könyveit nagyon szeretem, kedvenceim között a legkedvencebb a Szederbor. Ahogy meglátom ezt a borítót, hallom, ahogy sziszegnek a pezsgő bortól az üvegek, és egyből melegem lesz a francia nap sugaraitól. Valamiért szeretem az ilyen "angolszász területekről költözzünk a mediterráneum országaiba"-típusú könyveket, főleg ha ahhoz házkivakarás és finom ételek is párosulnak. A Szederbor még ennél is sokkal több, igazi keserédes remekmű Joanne Harristől. 

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

Durrell az emberrel még a pókot is megkedvelteti. (Én amúgy is szeretem őket, de hátha valaki nem.) Az író családja is a ködös Albionból költözik a napfényes Korfu szigetére, ahol a kicsi Gerry nem csak a helyi állatvilág szereplőit vizslatja, és mutatja be ebben a művében, hanem kiterjedt rokonságának és a család baráti körének oszlopos tagjait is megismerteti velünk. Nem semmi család, szerencsére a regény végeztével nem kell búcsút vennünk tőlük, a korfui eseményekről további tudósításokat olvashatunk a Madarak, vadak, rokonok és az Istenek kertje című könyveiben. 

Marlena De Blasi: Ezer nap Velencében/Toszkánában/A palotában

Ez a háromrészes sorozat/trilógia/akármi nagy kedvencemmé vált olaszmániám virágkorában. A toszkánás részt mindenképpen újra kéne olvasnom, mert azóta volt néhány közös élményem a környékkel, illetve most el is döntöttem, hogy a másfél hét múlva esedékes itáliai utazásunkra magammal viszem. Nem olvasni megyek, persze, de egy kis tengerpartozás biztos lesz, addig is ötletet meríthetek a másnapi úticélt illetően (nem mintha nem lenne már most egy rakás elképzelésem.)

Esmahan Aykol: Boszporusz Hotel

Valami fura vonzalom régóta fűz Törökországhoz, főleg Isztambulhoz, de sajnos még nem jártam ebben a csodálatos városban. A Boszporusz Hotel egy meglehetősen szórakoztató krimi, emellett - nem túl friss emlékeim szerint - olyan lelkesedéssel mutatja be Isztambult, hogy még inkább beleszerelmesedtem, és már az is felmerült bennem akkor, hogy ebbe a városba megyek erasmusolni (azért nem bánom, hogy nem így történt.) Sajnálom, hogy az írónő több regénye nem jelent meg magyarul, csak mert egyébként állítólag nem ez az egyetlen.

Agatha Christie: Gyilkosság az Orient Expresszen

És ha már krimi, a műfaj nagyasszonyát se hanyagoljuk, maximum akkor, ha nyári úticélunkat vonattal közelítjük meg. Bár bennem nem alakult ki semmiféle para a vonatos közlekedéssel kapcsolatban azután, hogy elolvastam ezt a remekművet, inkább lelkesítően hatott rám, és minden vágyam azóta is (korábban is), hogy felüljek az Orient Expresszre és végigutazzam vele a fél kontinenst. Nálam egyelőre ez a krimik csúcsa, pedig azt gondoltam, hogy a Tíz kicsi négert semmi sem múlhatja felül.