2011-03-09

Jules Verne: Nemo kapitány


  az utóbbi időben több jel is utalt arra, hogy el kell olvasnom a Nemo kapitányt. vagy Verne-től akármit, de valahogy ez tűnt evidensnek. mindezek közül arra emlékszem leginkább, hogy február 8-án, Jules Verne szülinapján a gugli is megemlékezett az íróról, és ez nagyon tetszett nekem.
  a lényeg, hogy az első pillanatban belezúgtam a könyvbe. a történetet Pierre Aronnax francia tengerkutató szemszögéből ismerhetjük meg, ami azzal indul, hogy a tengereket egy félelmetes óriási halszerű lény tartja rettegésben. ennek felkutatására és elpusztítására expedíciót indítanak, melyen Pierre, az ő szintén kutató barátja Conseil, és Ned Land, a bálnavadász is részt vesz. mikor már épp feladnák a keresést, belebotlanak ebbe a hatalmas világító valamibe, és az összecsapás során a három férfi a tengerbe kerül, majd onnan az üldözött lény tetejére. természetesen kiderül, hogy ez nem más, mint a Nautilus elnevezésű tengeralattjáró, amellyel Nemo kapitány járja az óceánokat. 
Pierre és társai a Nautilus foglyai lesznek, ám a kutató nem így fogja fel, számára óriási élmény az, hogy a hajóról megfigyelheti a víz alatti élőlényeket, emellett körbehajózzák az egész földet, és így szebbnél szebb helyek mellett haladnak el. 


  lehet, hogy ilyesmi regényeket nem ennyi idős fejjel kéne olvasni, és az is lehet, hogy röhejesnek tűnik a rajongásom, de szerintem egyáltalán nem arról a szádbarágomhülyegyerek-típusú ifjúsági regényről van szó. olvastam, hogy sokakat zavar a rengeteg hal, teknős, egyéb herkentyű állandó felsorolása a könyvben, bevallom, időnként én is átugráltam ezeket a részeket, nyilván Verne ismeretterjesztő céllal szúrta bele a vízi állatokról szóló hosszú párbeszédeket.
az biztos, hogy én emiatt folyamatosan halat kívántam enni. 

  fura, mert jópár éve láttam egy filmet is, ami a könyv alapján készült (Michael Caine és Patrick Dempsey főszereplésével), és abban volt egy csaj is. nyilván kellett a szerelmi szál is a sok puhatestű mellé, mindenesetre a könyvből ez egyáltalán nem hiányzott, el is rontotta volna az egészet. 
  Verne nyilván iszonyat okos, és tudományát meg akarta osztani mással is. de szerintem nem csak a fantáziájával előzte meg a korát, hanem a stílusával is, időnként nagyon szellemes tud lenni. 

  most már azon gondolkozom, hogy mi legyen majd tőle a következő, A rejtelmes sziget elvileg ennek a folytatása, szóval az előbb-utóbb biztos sorra kerül majd. meg mondjuk a Nyolcvan nap alatt a Föld körül is. aztán a többit majd még meglátjuk :)


2011-03-02

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma


  vajon hogyan csináljon kedvet az ember másoknak egy olyan könyv elolvasásához, ami saját maga számára is kiakasztó? 

örülök, hogy az író regényeit ilyen sorrendben olvastam, vagyis hogy A szél árnyékával kezdtem, mert lehet, hogy az Angyali játszma után nem álltam volna neki.

  a könyv három nagy részre tagolódik, az elsőt olvasva teljesen belelkesedtem, megállapítottam, hogy sokkal jobban tetszik ez, mint A szél árnyéka, és örültem magamnak nagyon. aztán kicsit unatkozni kezdtem, a végére meg már azt sem tudtam, mi van. mintha Zafón direkt ki akart volna cseszni az olvasóival, vagy csak szimplán szórakozna velünk, én nem tudom. 


  na de első körben azért nézzük meg nagyvonalakban, hogyan is van ez a történet.

 David Martínt egy kissé szerencsétlen fiatal újságírónak ismerjük meg, akiből hirtelen híres krimiíró lesz. azonban a nagy siker közepette kiderül, hogy súlyos beteg, iszonyatos fejfájásai vannak, ami nem hagyja dolgozni. ekkor felkeresi egy Andreas Corelli nevű félelmetes-titokzatos férfi, aki rengeteg pénzt ajánl azért, ha Martín ír neki egy könyvet. mindeközben a fiú beköltözik a "tornyos házba", persze ettől mindenki óva inti, mert hogy mennyi rejtélyes dolog és szörnyűség történt már ott. nos, rejtélyes dolgok továbbra is történnek Martínnal, de hát tudjuk, hogy erre megy ki a játék. az író addig gubancolja a szálakat, hogy a végére már a kedvünk is elmegy attól, hogy kibogozzuk azokat. közben még bonyolítja a történetet Cristina, akibe Martín reménytelenül szerelmes.
  az a baj, hogy ez egy rohadt jó könyv lehetne, ha nem lenne olyan vége, amilyen. lehet, hogy mások épp azt értékelik benne, ami nekem tetszett, de ez már tényleg az a kategória, mikor odavágnád a könyvet valamihez, mert úgy érzed, átvertek, hülyének néznek. szeretem, mikor egy könyv nem hagy nyugodni, és folyton azon jár az agyam, de ezzel kapcsolatban azt éreztem, hogy nem éri meg a fáradságot, hogy én itt most nekiálljak kibogozni mindent. 
  azért volt benne meglepi is, összekapcsolódás A szél árnyékával, na mondjuk a végén ezt élveztem, hogy erre legalább rájöttem :)