2014-01-24

Gyorsan néhány könyvről #2

Úgy döntöttem, állandó rovattá avanzsálom a villámértékeléses posztokat, ugyan ez még csak a második, de vannak olyan könyvek, amelyekről nem látom értelmét hosszan beszámolni, de nyilván megfogalmazódott bennem néhány gondolat olvasás közben, jöjjön hát az utóbbi egy hónap olvasmányélményeinek összefoglalója! (Aztán hamarosan elviszlek titeket két csodálatos helyre, de még nem lőném le a poént.)


Ernest Hemingway Vándorünnepét a karácsonyi szünetben olvastam, csodálatos hangulatra és egy fantasztikus olvasmányra számítottam, hiszen több, általam kedvelt blogger is az egekig dicsérte. Csak egy tényezőt felejtettem el: Párizs nagyjából az utolsó hely, ami Európából érdekel; szívesebben mennék nyaralni egy belorusz faluba vagy látogatnék gyárat Ingolstadtban, mint hogy Párizst vagy egyáltalán Franciaországot megközelítsem. Ne kérdezzétek, hogy mi ennek az oka, lehet, hogy a sok szörnyű francia kötelező olvasmány meg a végtelenül fülsértő nyelvük, a franciák nem épp szimpatikus, fellengzős jelleme, de hihetetlenül taszít az ország és az ő kultúrájuk. Ezzel az alappal indulva vetettem bele magam a Vándorünnepbe, fel is merült bennem, hogy félrerakom, de a könyv rövidsége miatt amellett döntöttem, hogy végigolvasom. A végeredmény: sem Párizs, sem Hemingway nem győzött meg. Úgy vagyok most Hemingwayjel, mint azokkal a festőkkel, akik ugyan tudnak festeni, van hozzá szemük, agyuk, kezük, de semmit nem váltanak ki belőlem a képeik. A stílust jellegtelennek és sótlannak tartottam, és az már csak hab a tortán, hogy mennyire nagyon utálom, amikor valaki sírdogál, hogy így meg úgy nincs pénze, de azért csak lecsúszik az a marhasült meg pár üveg bor és whiskey. Ettől falra mászom. Szóval ennyit a mi kettőnk kapcsolatáról, szerintem a továbbiakban elleszünk egymás nélkül. 

A Papír-Yoda különös esetét (Tom Angleberger) muszáj volt elhoznom a könyvtárból, mert egyrész Yoda (bár R2D2-t, Darth Vadert és a rohamosztagosokat jobban kedvelem, ha már Star Wars), másrészt már korábban kinéztem magamnak, harmadrészt olyan szépen kidomborodik a jodácska a borítóból, és annyira megnyerő így origami formájában! Egyébként egy gyerek-ifjúsági könyvről van szó, amelyben Papír-Yoda egy hatodikas fiú ujjain csücsül az iskolában és osztogatja bölcsességeit. Néha meglepően értelmes gondolatai támadnak, annak ellenére, hogy a sok okosság a tulajdonosa szájából hangzik el, aki nem éppen arról híres, hogy túl jól boldogul az életben. A könyv végén található leírás segítségével pedig mi magunk is megtanulhatunk origami-Yodát hajtogatni, már ha van ehhez kellő kedvünk és affinitásunk. Nekem nem volt. Aranyos könyv egyébként, épp csak egy kicsit szájbarágós, ha valaki a kamasz gyermekének (neadjisten, fiának) keres valami olvasnivalót, ez szerintem jó választás lehet.

A megjelenésekor nyilvánvaló volt, hogy záros határidőn belül be kell szereznem Murakami új regényét, A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokéveit. Aztán úgy alakult, hogy pont akkortájt olvastam újra a Kurblimadarat (elég hosszú), és nem voltam elájulva tőle, szóval nem igyekeztem annyira, hogy a polcomra kerüljön az új regény. Aztán karácsonyra kaptam könyvutalványt, és akkor már nem volt kérdés, hogy mire fogom levásárolni. Na most vagy az van, hogy ez nem eléggé murakamis, vagy nem az a Murakami, amit én szeretek, vagy pedig az a szomorú eset áll fenn, hogy kezdek kinőni az író iránti elfogult rajongásomból. Ez utóbbinak nagyon nem örülnék, mert igazán megnyugtató érzés (volt), hogy van egy biztos pont, egy író, akinek a könyveit bármikor elővehetem, oda-vissza fogom őket imádni. Kíváncsi vagyok, hogy mit szólnék most egy Világvégéhez, de nem merek kísérletezni, maradjon meg úgy az emlék, ahogy van. Arra természetesen képtelen lennék, hogy nekiálljak szidalmazni Murakamit, de ez a regény nálam abszolút bekerült a felejthető olvasmányaim kategóriájába. Már-már erőltetett, és közben túl hétköznapi. Hiányoltam belőle azt a misztikumot, amit kizárólag ez az ember tud belevinni a szövegeibe, és közben rájöttem, hogy nagyon örülnék, ha egyszer végre egy más típusú, nem magányos ember lenne már az egyik regényének a főhőse. Érdekes dolog arról olvasni, hogy egyes emberek hogyan küzdenek meg (vagy hogyan nem) az egyedülléttel, de ez már megvolt párszor. A magányos ember Murakami könyveiben olyan, mint Jodi Picoult-éban a tárgyalótermi jelenetek. A főhős finnországi kiruccanását különben kimondottan élveztem.

Annak ellenére, hogy 2013 végén kijelentettem, hogy nem zavar, hogy kevés magyar szerzőtől olvasok, idén már három hazai szerző könyvén túl vagyok: egy pöttyösön, egy útinaplón illetve D. Tóth Kriszta Jöttem, hadd lássalak című regényén. Ne kérdezzétek, mi vett rá, hogy a kezembe vegyem, na jó, közben rájöttem: megnéztem egy interjút az íróval, és egyszerűen kedvet kaptam hozzá. Szokatlanul friss és üde színfoltja ez a magyar irodalomnak, pedig témáját tekintve messze nem vidám, a fele a haldoklásról szól, a másik fele pedig egy olyan életről, ahol a főhős, Kriszta anyja sokszor gondolt arra, hogy nyomni kéne egy Crtl+Z-t, mert az unalmas, kisvárosi életnél ő többre és valami sokkal izgalmasabbra lett volna ő hivatott. Bele sem merek gondolni, hogy milyen érzelmi hullámvasút lehetett megírni ezt a történetet, D. Tóth Kriszta arra vállalkozott, hogy belemásszon a fiatalon elveszített édesanyja fejébe, és rajta keresztül láttassa a hetvenes évek fiatalságát, a döntések súlyát, a kaposvári élet egyhangúságát, a testi és a lelki fájdalmat. Azt hiszem, hogy pont azért szerettem ezt a könyvet, mert hiányzik belőle az az ecetízű, cinikus és hangyányit önsajnáltató és sértődött hangvétel, ami szerintem annyi kortárs magyar irodalmi mű sajátja. Tisztában vagyok azzal, hogy ezen a téren elég hiányos tapasztalatokkal rendelkezem, mégis a felsorolt jegyek azok, amelyek távol tartanak a hazai írók műveinek olvasásától. A sok extrarövid mondatot és a folyton ismételt szavakat (pl. egzecíroz, brrr ettől már kiráz a hideg) leszámítva tetszik, ahogy D. Tóth Kriszta ír. A könyv trailerét pedig NE nézzétek meg, mert abból viszont tényleg csak a nyomasztó, fáradt levegő árad, hálistennek nem sok köze van a regénynek a lehangoló háttérzenéhez meg Kovács Patrícia szenvedő arckifejezéséhez. (Igaz, mindenki azt vesz ki magának egy történetből, amire fogékony, hát én már csakazértsem.)

A két félbehagyásomról csak röviden számolok be: a Csodaidők első részével hasonlóan jártam, mint a Trónok harcával: mindenki imádja, csak kb. én nem. Nem érdekelt a világ, amelyben játszódik, nem érdekeltek a szereplők, a nagy részük ellenszenves volt, a maradék meg unalmas. Nekem. Majdnem a feléig eljutottam, mire feltettem magamnak a kérdést, hogy mi a francnak fárasztom én magam ezzel?
Sokkal színvonaltalanabb könyv a Szellemjárás Alan Titchmarshtól. Nem tudom felfogni, hogy egy férfi hogyan írhat ennyire nyafogós, szenvelgős, mesterkélt stílusban (most képzeljétek hozzá, ahogy vágom a fanyalgó pofákat, mert azt teszem). Ha valaha felmerült bennetek az igény a könyv elolvasása iránt, most szólok, hogy ne vesztegessétek rá az időt, nem éri meg. Kizárólag a stílus miatt hagytam félbe, a két szálon és idősíkon futó történet pedig érdekes lehetett volna, de nem így, nem ebben a kivitelezésben.

A félbehagyós olvasóktól kérdezem: ti hogyan, mikor döntitek el azt, hogy félbehagytok egy könyvet? Én már annyira ismerem az érzést, amikor felmerül bennem a kétely olvasás közben, hogy na, ez nem biztos, hogy kell nekem. Normális esetben soha nem jut eszembe, de ha már egyszer befészkelte magát a gondolataim közé a félbehagyás lehetősége, nagyon nehéz onnan kipusztítani. Először dühös leszek, hogy már megint mennyi időt elvesztegetettem a nem megfelelő könyv olvasásával, aztán amikor meghozom a döntést, végtelenül megkönnyebbülök, de a méreg nehezen távozik (és ilyenkor általában magamra haragszom, hogy miért nem ismertem fel korábban a jeleket, vagy miért nem hallgattam az ösztöneimre, vagy ellenkező esetben mások véleményére - ez utóbbi a ritkább).
Kíváncsi vagyok arra, hogy ez nálatok hogyan működik, és hogy ez milyen érzéseket vált ki belőletek, szóval írjátok meg, ha vannak hasonló "élményeitek".

2014-01-19

A Nyugati Boszorkány és rövid eszmefuttatás a fantasyről

Az első könyv, amit a kindle-ömön olvastam, A boszorkány volt Gregory McGuire-től. Rövid időn belül megnyert magának a különleges világ, a hangulat és főként a nyelvezet, a tökéletesen megkomponált szavak és szószerkezetek teljesen elvarázsoltak (ebben gondolom lehet némi szerepe a fordítónak, Pék Zoltánnak is). Imádom az Ózt filmen, régebben minden karácsonykor megnéztem, aztán kicsit unalmassá vált ez a program, mégis mindent imádok, aminek köze van a filmhez, szóval tudtam, hogy előbb-utóbb el kell olvasnom A boszorkányt. Reméltem, hogy nem úgy fogok járni, mint a Széles Sargasso-tengerrel, ami szintén egy híres történet, a Jane Eyre előzménye, illetve annak egy kis darabkája, és utáltam, amiért megkísérelte lerombolni Mr. Rochester bennem - és valószínűleg sok más olvasóban - élő ábrándképét. Oké, a zöld Nyugati Boszorkánynak már úgysem árthat semmit, szerencsétlent mindenki utálja, de mi lesz a többiekkel?

Még csak a történet elején jártam, de sikerült teljesen elvonatkoztatnom az Óz, a csodák csodája eseményeitől és a karakterektől, mert egy olyan helyre csöppentem, ahol még a Boszorkány sem élt. Teljesen ismeretlen szereplőkkel találkoztam egy olyan világban, amely hat az összes érzékszervemre, vibrált a levegő a színektől, formáktól, emberektől, lényektől, az illatoktól, ízektől és hangoktól, nem tudtam betelni vele. Ahányszor visszagondolok a könyvre, hiányérzet fog el amiért már nem olvasom, mert otthon éreztem magam abban a környezetben és rossz volt kiszakadni onnan azáltal, hogy végeztem a történettel. Pedig az élet Ózban nem csak játék és mese, ezt onnan tudjuk, hogy a politika, a vallás és a rasszizmus elég intenzíven jelen vannak a regényben, és ahogy körbeolvasgattam néhány posztot, sokan ezt nehezményezik leginkább, és itt jegyzem meg, hogy elég kevés pozitív értékelést találtam a könyvről.
A könyv elején a Boszorkány anyja épp terhes Elfabával (mert így hívják), aztán megszületik és hát.. zöld. Ez a feltűnő adottság - mint tudjuk - egész életében végigkíséri, sehol nem maradhat láthatatlan. A boszorkány Elfaba egész életét bemutatja, kezdve attól, hogy kisbabaként miként viselkedik, aztán ott van a kedvenc részem, amikor Elfaba főiskolára jár, imádtam a pezsgő egyetemi életről olvasni. Aztán szegénynek egyre csak bonyolódik az élete, majd történik valami, amitől az egyébként sem teljesen vidám lány még jobban megtörik, és az események hosszú sora oda vezet, hogy Gonosz Nyugati Boszorkány lesz belőle. Tudom, sokan nem kedvelték Elfabát, de szerintem egy roppant szellemes, intelligens nő, akit a sorsa keserűvé tett, igazából már a születése determinálta arra, hogy ne legyen egyszerű élete. Sehogy sem tudok Elfabára gonoszként emlékezni, igazán sajnáltam amiatt, hogy úgy elbánt vele az élet. 

Miközben olvastam A boszorkányt, azon kezdtem filózni, hogy vajon volt-e már olyan fantasy, amit igazán szerettem, vagy ez-e az első. Meg aztán nálam mindig kétségesek a különböző műfajok határvonalai, előszeretettel skatulyázom önkényesen az egyes könyveket ide vagy oda, anélkül, hogy érdekelne a hivatalos állásfoglalás. Most jön az a rész, amiért az esetleg idetévedő fantasy-rajongók és szakértők valószínűleg felpofoznának, de minimum fogják majd a fejüket, hogy hogyan hordhatok össze ennyi sületlenséget, amikor a fantasyirodalomban szinte semennyi helyismerettel nem rendelkezem, és előre elnézést kérek azért, amiért a mainstreem vonallal foglalkozom, de a könyvesboltok polcain a Fantasy címszó alatt sorakozó számomra totál ismeretlen szerzők és címek engem nem igazán érdekelnek, akárcsak a sok sorozat meg tiniregény, amit a Könyvmolyképző köpköd ki magából sorra, úgyhogy bocs. 


Eszembe jutott egy beszélgetés, amit az édesemmel folytattam egy-két hónapja, amikor éppen az aktuális rpg-jével játszadozott (ne kérdezzétek, hogy az épp melyik volt). Imádja ezeket, a kedvence az Elder Scrolls meg a Witcherek, de jöhet bármi, ami hasonló környezetben játszódik, hasonló lények között. Én akkor dobtam be a kérdést, amikor már megint a középkor hangulata virított a monitoron: miért van az, hogy a népszerű fantasyk (legyen az film, könyv vagy játék vagy akármi) 80 százaléka ezt a kardozós-sárkányos-középkoros vonalat képviselik? Hol itt a fantázia? Vagy miért így nevezték el ezt a műfajt, amikor annyi történetben köszön vissza ugyanaz a szereplő- és eszközgárda? 
Oké, elkezdtünk gondolkodni, és rájöttünk, hogy van egy olyan, hogy Star Wars. Remek, találtunk egyet, amiben nincs sárkány meg törp meg favázas házak. Most nézem egyébként, hogy egyes helyeken a Star Wars sci-finek számít, ezen múltkor vitatkoztunk is néhányan egy rövidet, de legalább a drága Wikipedia mellettem áll. Akkor a pasim még bedobta, hogy "Tudod, van az az orosz... amiből film is készült!", aha, ő lenne az Éjszakai őrség és annak folyományai, bár ezzel már elkanyarodtunk az urban fantasy felé, ami számomra már egy másik kategória. 
Kaptam közben egy kis felvilágosítást, mint hozzá nem értőnek, ez is totál új információ volt. Megtudtam, hogy létezik egy olyan, hogy Dungeons & Dragons szabályrendszer, amelyben kismillió fura lény fellelhető, és rengeteg fantasy belőlük táplálkozik. Nem győzök a végére érni a jelenlegi verziónak, annyi minden van ebben kezdve a jól ismert sárkányoktól az elfeken és medúzákon keresztül az egyszarvúkig és zombikig, és gondolom mondanom sem kell, hogy a feléről még soha nem is hallottam. Szinte látom magam előtt, ahogy most a hozzáértők kissé lekezelően elmosolyodnak, de nyugi, nem veszem sértésnek. Na most azt nem tudom, hogy bizonyos írók mennyire támaszkodtak hivatalosan erre a rendszerre (meg a pasim azt mondja, hogy több ilyen van), de a vak is látja, hogy mennyi történetből köszönnek vissza ugyanazok a lények, fegyverek, beszédstílus, miegymás. És engem ez idegesít. Hol vannak az egyedi világok, hol van a képzelőerő? A boszorkányt olvasva arra gondoltam, hogy ha minden fantasy ennyire egyedi lenne, akkor talán többet olvasnék a műfajon belül. 
Érdekes, hogy pont a múlt héten jött velem szembe ez a cikk, ami érinti ezt a problémát is egy bekezdés erejéig. A szerző azt vitatja, hogy valóban akkora király-e Tolkien, vele ellentétben nekem az általa kreált világgal semmi problémám, azzal viszont annál inkább, hogy rengeteg fantasyből árad ugyanaz a hangulat, ami nem véletlen, ha hasonló a szereplőgárda meg úgy egyáltalán minden.

Kíváncsi vagyok, hogy ti mit gondoltok erről! Lehet vitatkozni velem, meg ajánlásokat is szívesen fogadok, nyilván olyan könyvekre gondolok, aminek nincs semmi köze a fentebb felvázolt bevált recept szerint megírt történetekhez.


2014-01-12

Vasárnapi relax #4 - Tetőtől talpig csoki

Január hatodikán tértem vissza az életbe, azóta kicsit zombi vagyok, csak sodródtam a hétköznapokkal, és igyekeztem túlélni az első hetet, ez egyébként meglehetősen jól sikerült, aránylag hamar elrepült ez a pár nap (csütörtökön például azt hittem, hétfő van), kétszer voltunk tornázni, szóval fogjuk rá, hogy jól indult a 2014. Ideje, hogy ide is visszatérjek a tavalyi évzáró bejegyzések után. Azt már említettem, hogy a vasárnapokkal felemás a viszonyom, mert az agyam fele már a hétfőre gondol, de azért próbálom ezt a hülyeséget megakadályozni ilyen-olyan módon. Na de ez a mostani hétvége aránytalanul rövidnek tűnik a legutóbbi, 18 napos szünethez képest, úgyhogy ide valami durva cucc kell. 
Mondjuk csoki, és abból is sok! 


Mert hogy azt vettem észre, hogy összegyűlt pár csokis dolog itthon, meg rámjött a kutyulhatnék is. Szóval úgy döntöttem, hogy ezen a napsütötte vasárnapon elmerülök egy csokis fürdőben, és annyi édes mindenfélét kenek magamra, hogy a végén már szédüljek az émelyítő illattól. Kezdjük tehát a kád vízzel, amit a Lush Ma Barral dobtam fel (ezt most nem találtam meg a honlapon, de biztos feltöltik majd a készleteket, addig is érjétek be egy osztrák linkkel légyszi). Az illata nem maximálisan csokis, de azért kakaós és főként édes, de egyáltalán nem a megszokott lush-os illat, annál sokkal visszafogottabb. A kád víz nem lesz tőle valami gyönyörű, de azért jó benne fürdeni. 
És nézzétek, mennyire étvágygerjesztő a kis kockacukorral a közepén!


Mostanában nagyon rám tört a szappanmánia, azt hiszem, jó pár hónapra elegendő készletet halmoztam fel belőlük. A mai nap főszereplője egyértelműen a COCO csokis Manna. Az a fura ezzel különben, hogy van neki egy enyhén csokis változata is, de elképzelni sem tudom, hogy az milyen lehet, mert ez sem áraszt masszív kakaószagot. Ellenben nagyon szép, tele van szemcsékkel, amelyek radíroznak, és elképesztően krémes habot produkál, élmény vele fürdeni. Na de az illat hiányát pótolni kell valamivel, úgyhogy jöjjön is a The Body Shop Chocomania testradír, ami viszont egy mennyei csoda, bárcsak visszaadhatnám a blogon keresztül a fenséges illatát! A radírozó képessége szerintem lehetne jobb - vagy inkább úgy fogalmazok, hogy aki szereti a gyengédebb testradírokat, az ezt is szeretni fogja - viszont eszméletlenül puhává varázsolja a bőrt azáltal, hogy hagy rajta egy enyhe, olajos réteget. 


Nincs vasárnap maszk nélkül, viszont csokis pakolást még nem tartok itthon - bár tegnap vettem egyet ajándékba, és annak is nagyon fincsi illata van - szóval ráfeküdtem a guglira, és megkerestem a legegyszerűbb DIY kakaós arcmaszkot. Ez úgy nézett ki, hogy fél teáskanál mézhez kevertem fél teáskanál joghurtot és egy teáskanál kakaóport (nem Nesquik...), hát ezzel se kellett sokat szórakozni. Az illata természetesen isteni, a látvány, amikor magamra kenem, már kevésbé. Cserébe viszont élvezhetjük a kakaó használatának előnyeit, például azt, hogy méregteleníti és feszesíti a bőrt, antioxidáns tartalmú, serkenti a vérkeringést és nem utolsó sorban a szervezet nekiáll endorfint termelni, bár azt nem tudom, hogy ehhez meg is kell-e enni, de én már ha beleszagolok ebbe a kotyvalékba, attól is jobb kedvem lesz. A "receptről" annyit, hogy legközelebb a joghurtot biztos kihagyom belőle, mert nagyon felhígította a masszát, szóval ha kipróbálnátok, akkor vagy 1:1 arányban keverjetek össze mézet és kakaóport, vagy a joghurtot cseréljétek olívaolajra. 


És akkor ezt a lassan eléggé émelyítő kombót még fel lehet dobni ezzel-azzal. Például egy csokis ajakbalzsammal (Oriflame) meg egy csokiszínű körömlakkal. Emlékszem, hogy a győri csokifesztivál tiszteletére direkt ezzel festettem ki a körmeimet, igaz, maga a lakk rajtam néha csak órákig bírja, de ez a szín olyan, hogy egyből megkívánom a forró csokit, ha ránézek. 

Délután nézegettem a teáimat, gondoltam főzök egyet. A dm-ben találtam egy Adventi naptár teát (épp aktuális...), mind a 24 teafilter más ízű, részemről kicsit zsákbamacska is, mert a fóliát, amelyen magyarul is szerepeltek az összetevők meg az ízek, egy laza mozdulattal a szemetesbe hajítottam, így kénytelen vagyok a roppant hiányos német nyelvtudásomra alapozni. Az egyik filteren kiszúrtam a Kakao szót, egyből tudtam, hogy azt fogom megkóstolni. Tejjel persze. Pár hónapja rájöttem, hogy utálom a teát, pedig egész életemben azt ittam, most meg arra jöttem rá, hogy szeretem. Annyira, hogy a szülinapomra teásdobozt kértem, ugyanis kezd elég nagy káosz eluralkodni a konyhaszekrényen. 


Érdekes, az utóbbi időben nem tudok kiigazodni magamon, egyre több olyan illatot szeretek meg, amit korábban egyáltalán nem bírtam elviselni. A csoki is ilyen, mert elszédülök tőle és megfájdul a fejem, bár azok a dolgok, amiket itt összeválogattam szerencsére nem annyira az extra émelyítő kategóriába tartoznak, mert nem műcsoki illatuk van (egyébként a valódi kakaóporból készült maszk volt a legkevésbé kellemes). És akármennyire közhelyesen is hangzik, egy nyomi vasárnap este ez az édes, szívmelengető aroma egészen meg tudja dobni az ember hangulatát. 

Ti hogy álltok a csokival? Oké, tudom, enni mindenki szereti, de mi a helyzet a kencékkel?
Az is érdekelne, hogy készített-e már valaki sós kakaós ételt. Van egy rém vastag csokis szakácskönyvem, és a végén szerepel benne néhány ilyen jellegű kaja, de még nem mertem őket kipróbálni. 

2014-01-03

2013 katacita módra (lányos poszt)

A könyvekről és az olvasásról már elkészült az éves okoskodás, viszont az érdeklődési köröm nem csak a könyvről szól, és ez egy ideje a blogon is nyomot hagy. 2013 februárjában úgy döntöttem, kanyarodok egy kicsit, mivel az olvasónaplózás önmagában már nem igazán dobott fel, úgy éreztem, hogy nekem van szükségem arra, hogy többet adjak magamból. Így idén már nem csupán a könyves élményeimről olvashattatok, hanem néha becsúszott egy-két recept, néhány poszt a lakásunkról, egyre több a bejegyzés beauty témában és persze teljesen random és személyes információkkal is szórakoztatlak (?) titeket - vagy inkább magamat. :) Illetve én óriási változásként élem meg azt, hogy igyekeztem nyitni mások felé mind a blogos közösségen belül, mind a molyon, azelőtt volt bennem valami gát, ami érdekes módon az offline életemben nem akadályoz a kommunikációban, viszont szükség volt néhány kedves emberre, akik - talán tudtukon kívül - átlendítettek ezen. Annak egyébként nagyon örülök, hogy nem csak a könyvekkel foglalkozó bejegyzéseim érdekelnek titeket, sőt, ha a statisztikákat nézem, a lányos posztok magasan verik a könyveseket.


A 2013-as év legjelentősebb eseménye a költözésünk volt, május 2-án aludtunk először az új otthonban, ami elég lassan, de alakul. Imádom, hogy ketten vagyunk, ezt az új helyzetet igyekszem minél gyakrabban tudatosítani magamban, mert ez nagyon sok változást hozott az életembe. Kétlaki, rohangálós életem felszámolásával egyből több időm lett magamra, de mivel azt szoktam meg, hogy a hajmosás meg az arctisztítás csak elveszi az amúgy is roppant kevés időmet, továbbra is duzzogva vonultam be a fürdőszobába. Aztán valamikor elkezdtem szépségblogokat olvasni, meg a Krémmániát böngészni, és teljesen beszippantott a kencék világa. Felfedeztem magamnak egy csomó bloggerhölgyet, a külföldiek közül a youtube-er Essie Button a nagy kedvenc, folyamatosan lesem, hogy van-e friss videója, imádnivaló a lány. Néhány magyar szépségblogot is követni kezdtem, közülük kiemelném a Szütyő blogot, ugyanis ami a szavakon keresztül átjön az írójának, Nettinek a személyiségéből, az rettentően szimpatikus, szóval az ő friss posztjainak is nagyon tudok örülni. 
Általuk kedvet kaptam a kísérletezéshez, és egyre tájékozottabbnak éreztem magam az összetevők, hatóanyagok és a márkák világában. Elkezdtem félig-meddig és teljesen natúr termékeket is használni, most már nem vennék meg akármit egy drogériában, ha valamit nem ismerek, egyből nézem a hátulján az összetevőket, vagy visszateszem a polcra, és inkább otthon utánaolvasok.