2014-01-19

A Nyugati Boszorkány és rövid eszmefuttatás a fantasyről

Az első könyv, amit a kindle-ömön olvastam, A boszorkány volt Gregory McGuire-től. Rövid időn belül megnyert magának a különleges világ, a hangulat és főként a nyelvezet, a tökéletesen megkomponált szavak és szószerkezetek teljesen elvarázsoltak (ebben gondolom lehet némi szerepe a fordítónak, Pék Zoltánnak is). Imádom az Ózt filmen, régebben minden karácsonykor megnéztem, aztán kicsit unalmassá vált ez a program, mégis mindent imádok, aminek köze van a filmhez, szóval tudtam, hogy előbb-utóbb el kell olvasnom A boszorkányt. Reméltem, hogy nem úgy fogok járni, mint a Széles Sargasso-tengerrel, ami szintén egy híres történet, a Jane Eyre előzménye, illetve annak egy kis darabkája, és utáltam, amiért megkísérelte lerombolni Mr. Rochester bennem - és valószínűleg sok más olvasóban - élő ábrándképét. Oké, a zöld Nyugati Boszorkánynak már úgysem árthat semmit, szerencsétlent mindenki utálja, de mi lesz a többiekkel?

Még csak a történet elején jártam, de sikerült teljesen elvonatkoztatnom az Óz, a csodák csodája eseményeitől és a karakterektől, mert egy olyan helyre csöppentem, ahol még a Boszorkány sem élt. Teljesen ismeretlen szereplőkkel találkoztam egy olyan világban, amely hat az összes érzékszervemre, vibrált a levegő a színektől, formáktól, emberektől, lényektől, az illatoktól, ízektől és hangoktól, nem tudtam betelni vele. Ahányszor visszagondolok a könyvre, hiányérzet fog el amiért már nem olvasom, mert otthon éreztem magam abban a környezetben és rossz volt kiszakadni onnan azáltal, hogy végeztem a történettel. Pedig az élet Ózban nem csak játék és mese, ezt onnan tudjuk, hogy a politika, a vallás és a rasszizmus elég intenzíven jelen vannak a regényben, és ahogy körbeolvasgattam néhány posztot, sokan ezt nehezményezik leginkább, és itt jegyzem meg, hogy elég kevés pozitív értékelést találtam a könyvről.
A könyv elején a Boszorkány anyja épp terhes Elfabával (mert így hívják), aztán megszületik és hát.. zöld. Ez a feltűnő adottság - mint tudjuk - egész életében végigkíséri, sehol nem maradhat láthatatlan. A boszorkány Elfaba egész életét bemutatja, kezdve attól, hogy kisbabaként miként viselkedik, aztán ott van a kedvenc részem, amikor Elfaba főiskolára jár, imádtam a pezsgő egyetemi életről olvasni. Aztán szegénynek egyre csak bonyolódik az élete, majd történik valami, amitől az egyébként sem teljesen vidám lány még jobban megtörik, és az események hosszú sora oda vezet, hogy Gonosz Nyugati Boszorkány lesz belőle. Tudom, sokan nem kedvelték Elfabát, de szerintem egy roppant szellemes, intelligens nő, akit a sorsa keserűvé tett, igazából már a születése determinálta arra, hogy ne legyen egyszerű élete. Sehogy sem tudok Elfabára gonoszként emlékezni, igazán sajnáltam amiatt, hogy úgy elbánt vele az élet. 

Miközben olvastam A boszorkányt, azon kezdtem filózni, hogy vajon volt-e már olyan fantasy, amit igazán szerettem, vagy ez-e az első. Meg aztán nálam mindig kétségesek a különböző műfajok határvonalai, előszeretettel skatulyázom önkényesen az egyes könyveket ide vagy oda, anélkül, hogy érdekelne a hivatalos állásfoglalás. Most jön az a rész, amiért az esetleg idetévedő fantasy-rajongók és szakértők valószínűleg felpofoznának, de minimum fogják majd a fejüket, hogy hogyan hordhatok össze ennyi sületlenséget, amikor a fantasyirodalomban szinte semennyi helyismerettel nem rendelkezem, és előre elnézést kérek azért, amiért a mainstreem vonallal foglalkozom, de a könyvesboltok polcain a Fantasy címszó alatt sorakozó számomra totál ismeretlen szerzők és címek engem nem igazán érdekelnek, akárcsak a sok sorozat meg tiniregény, amit a Könyvmolyképző köpköd ki magából sorra, úgyhogy bocs. 


Eszembe jutott egy beszélgetés, amit az édesemmel folytattam egy-két hónapja, amikor éppen az aktuális rpg-jével játszadozott (ne kérdezzétek, hogy az épp melyik volt). Imádja ezeket, a kedvence az Elder Scrolls meg a Witcherek, de jöhet bármi, ami hasonló környezetben játszódik, hasonló lények között. Én akkor dobtam be a kérdést, amikor már megint a középkor hangulata virított a monitoron: miért van az, hogy a népszerű fantasyk (legyen az film, könyv vagy játék vagy akármi) 80 százaléka ezt a kardozós-sárkányos-középkoros vonalat képviselik? Hol itt a fantázia? Vagy miért így nevezték el ezt a műfajt, amikor annyi történetben köszön vissza ugyanaz a szereplő- és eszközgárda? 
Oké, elkezdtünk gondolkodni, és rájöttünk, hogy van egy olyan, hogy Star Wars. Remek, találtunk egyet, amiben nincs sárkány meg törp meg favázas házak. Most nézem egyébként, hogy egyes helyeken a Star Wars sci-finek számít, ezen múltkor vitatkoztunk is néhányan egy rövidet, de legalább a drága Wikipedia mellettem áll. Akkor a pasim még bedobta, hogy "Tudod, van az az orosz... amiből film is készült!", aha, ő lenne az Éjszakai őrség és annak folyományai, bár ezzel már elkanyarodtunk az urban fantasy felé, ami számomra már egy másik kategória. 
Kaptam közben egy kis felvilágosítást, mint hozzá nem értőnek, ez is totál új információ volt. Megtudtam, hogy létezik egy olyan, hogy Dungeons & Dragons szabályrendszer, amelyben kismillió fura lény fellelhető, és rengeteg fantasy belőlük táplálkozik. Nem győzök a végére érni a jelenlegi verziónak, annyi minden van ebben kezdve a jól ismert sárkányoktól az elfeken és medúzákon keresztül az egyszarvúkig és zombikig, és gondolom mondanom sem kell, hogy a feléről még soha nem is hallottam. Szinte látom magam előtt, ahogy most a hozzáértők kissé lekezelően elmosolyodnak, de nyugi, nem veszem sértésnek. Na most azt nem tudom, hogy bizonyos írók mennyire támaszkodtak hivatalosan erre a rendszerre (meg a pasim azt mondja, hogy több ilyen van), de a vak is látja, hogy mennyi történetből köszönnek vissza ugyanazok a lények, fegyverek, beszédstílus, miegymás. És engem ez idegesít. Hol vannak az egyedi világok, hol van a képzelőerő? A boszorkányt olvasva arra gondoltam, hogy ha minden fantasy ennyire egyedi lenne, akkor talán többet olvasnék a műfajon belül. 
Érdekes, hogy pont a múlt héten jött velem szembe ez a cikk, ami érinti ezt a problémát is egy bekezdés erejéig. A szerző azt vitatja, hogy valóban akkora király-e Tolkien, vele ellentétben nekem az általa kreált világgal semmi problémám, azzal viszont annál inkább, hogy rengeteg fantasyből árad ugyanaz a hangulat, ami nem véletlen, ha hasonló a szereplőgárda meg úgy egyáltalán minden.

Kíváncsi vagyok, hogy ti mit gondoltok erről! Lehet vitatkozni velem, meg ajánlásokat is szívesen fogadok, nyilván olyan könyvekre gondolok, aminek nincs semmi köze a fentebb felvázolt bevált recept szerint megírt történetekhez.


4 megjegyzés:

  1. Ú, köszi az írást :) felírtam a listámra ezt a könyvet.
    Jártam régebben egy sráccal, aki Neil Gaiman-ból írta a szakdolgozatát, aki egyébként királyul tudja a fantasy témákat a jelenkorba helyezni. A bevezetőben írt a fantasy műfajokról, és azért ennyire nem egysíkú a dolog. Szerintem azért vannak ennyire túlsúlyban a középkoros fantasy-k, mert egyszerűen ez volt az első, ebből a fajta mitikus világból kezdett el építkezni a műfaj, és ebben pl. Tolkiennek is teremtő szerepe volt. Mondom ezt úgy, hogy egyelőre képtelen voltam elolvasni A Gyűrűk urát. A szerepjátékok elterjedése meg jól ráerősített. Nyilván sokan meg sem próbálnak ebből kitörni, viszont most már van egy csomó altípusa a műfajnak, az uram szerepjáték függő, és ők pl. rengeteg félét szoktak játszani.
    Nekem amúgy a Star Wars mindig is sci-fi volt, de legalábbis keveréke a két műfajnak :) eszembe sem jutott még fantasy-ként gondolni rá. Így végiggondolva oké, de le sem tagadhatja az űropera jellegét.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Neil Gaimanból szakdoga, az igen:)
      Én is a Tolkien-i hatásra voksolok, hogy valószínűleg sokan kaptak kedvet hasonló epikus műveket írni és tudom, hogy ennek óriási közönsége van, csak szerintem ez így unalmas. De nyilván sokan nem értenek ezzel egyet:)
      Az lenne a jó, ha találnék még olyan gyöngyszemeket, mint pl A boszorkány, kár, hogy a pasi többi könyve nem jelent meg magyarul, pedig elég termékeny.

      Törlés
  2. Ezen a fantasy dolgon már én is gondolkodtam, sokáig kerültem is az ilyen "nagyon fantasyket" (azt hiszem high fantasy a hivatalos nevük). Aztán olvastam a Trónok harcát, nem tudom, hogy te olvastad-e, vagy nézed-e a sorozatot, de ha nem akkor mindenképpen ajánlom, középkoros fantasy de teljesen levetkőzi az összes szokásos klisét, ott nem a mágia a meghatározó hanem az emberek, és színesek karakterek nem fekete-fehérek, én nagyon szeretem. És azóta, hogy ezt olvastam nyitok a fantasy felé (az az van több fantasy könyv is a kívánságlistámon, közelebb még nem jutottam hozzájuk).

    Egyébként szerintem is Tolkien hibája az egész :D Mármint ő megírta a Gyűrűk urát, ami akkor még újdonság volt, és eredeti ötlet. Aztán ennek hatására mindenki megakarta írni a saját Gyűrűk uráját, nem feltétlenül nyerészkedésből, csak nem tudtak elrugaszkodni az alaptól kellőképpen. Mint ahogy most minden YA-ba kell szerelmi háromszög.
    A másik meg, hogy ha valami kilép ebből a hagyományos vonalból, egyből más besorolást kap. Ha egy fantasy a viktoriánus korban játszódik akkor steampunk, ha jelenkorban akkor urban fantasy, ha az űrben akkor sci-fi :) (igen, a Star Wars nekem sci-fi, abszolút értem az eszme futtatást, hogy miért nem az de akkor is űrhajók vannak benne :D ) Meg a Harry Potterről se tudnám jó szívvel azt mondani, hogy fantasy, pedig mi más lenne?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na a high fantasyvel hála neked ma megint eggyel okosabb lettem :)
      A Trónok harca.. hát szerintem én vagyok az egyetlen, aki nem szereti a könyvet, a sorozat első évadát megnéztük, de belőlem kihozza a férfigyűlölőt :) Azt sorozat formájában folytatnám, de a könyv, még akkor is ha nincs benne annyi klasszik lény, nekem ugyanazt a hangulatot hozza, mint amiről itt beszéltem.

      A HP nekem se fantasy, pedig elvileg az. Ezek a műfajon belüli vadhajtások nekem egyébként jobban tetszenek, de csak azért mert a "tiszta" fantasyn belül nem találtam még olyan világot, ami igazán magával ragadott volna (kivéve persze A boszorkányt. :))

      Törlés