Erős évkezdés egy új könyvsorozattal

Ha nyakig benne lennék kismillió könyvsorozatban, valószínű azzal a hisztivel kezdeném a posztot, hogy jaj, ne már, megint egy sorozat, aminek majd be akarom szerezni és el akarom olvasni az összes részét. Ám mivel nem jellemző, hogy nyakig benne lennék kismillió sorozatban, nem fogok nyígni, inkább örülök szép csendben. A poént lelőttem, igen, a Vörös betűkkel egy igazán kedvemre való könyv volt, a többiért meg olvassatok tovább.

Magyarul is kéne #1

Négy éve gyűjtögetem azokat a könyveket, amelyek még nem jelentek meg magyarul, pedig nagyon szeretném őket olvasni. Azóta sok vágyam teljesült - hála a kiadóknak -, és persze ezek közül egy csomó már egyből nem érdekelt onnantól kezdve, hogy elérhetővé vált magyarul is, hát ilyen csodás jellemmel vagyok megáldva. Az angolul olvasást még mindig nem sikerült 100%-ig megszeretnem, nem tud annyira közel kerülni hozzám a történet, ha nem az anyanyelvemen olvasom.

Az elhagyatott óriáskerék városa

Van egy olyan furaságom, hogy nem tudom átérezni a történelmet. Sosem tudtam, és ezért sosem szerettem a történelemórákat. Kicsit olyan, mintha nem hinném el, hogy az ott és akkor megtörtént, hiszen olyan régen volt. Már a szüleim gyerekkorát is nehezen képzelem el, ebből is látszik, hogy mennyire nem múltorientált ember vagyok - a magyarok jelentős részével ellentétben. Nem köt le a történelem, mert nem voltam része annak, ami előttem volt. Az eszemmel tudom, hogy semmi logika nincs ebben az érzésben, de nekem kezd összeállni a kép az időhöz való viszonyomról.

Amikor YouTube-erek könyvet írnak, én meg elolvasom

Három éve tudtam meg, hogy egészen egyszerű indokolatlanul sok időt eltölteni a YouTube-on. Már nem emlékszem, hogy kavarodtam Essie Button, ma már Estée Lalonde csatornájára,  illetve arra sem, hogy melyik volt az első videója, amit megnéztem (de legyen mondjuk ez), viszont talán ő volt az első youtube-os, akire feliratkoztam. Semmi fangirl-üzemmód, de azért eléggé kedvelem, és mindig megnézem, amit feltölt. Láttunk már olyat, hogy youtuberek könyvet írtak, eddig egyik végtermék sem hozott lázba, és annak ellenére, hogy csípem ezt a lányt, nem gondoltam, hogy szeretnék tőle könyvet olvasni. Aztán a videóiban egyre több információmorzsát dobált elém a könyvéről, én meg egyszer csak azon kaptam magam, hogy előrendelem a Bloom-ot.

A rózsaszínű könyv és a mohák

Amikor Elizabeth Gilbert beavatott a munkafolyamataiba, és megmutatta, mit jelent számára a kreatív élet, egyértelmű volt, hogy meg akarom tudni, hogy mi van az Eat, Pray, Love-on túl. Egyébként biztos vagyok benne, hogy ma már azt a könyvét is más szemmel olvasnám, és valószínűleg több jutna el belőle a kis agyamig abból, amit a szerző igyekezett átadni. Nagyon kíváncsi lettem arra, hogy mire képes még ez a nő, főleg, ha fikcióról van szó, úgyhogy belevetettem magam A lélek botanikájába.

Az érzés, ami olyan, mint a szerelem

A kreativitás szó hallatán világéletemben felcsillantak a szemeim, pedig hajlamos vagyok arra, hogy elcsépeltnek érezzek egy-egy szót, ha túl sokszor használom vagy használja más a környezetemben. Emlékszem arra is, amikor az egyik első féléves mesterszakos órán az első előadás a kreativitás témájára épült, és nem túlzás, hogy már ott eldöntöttem, hogy majd ebből írom a diplomamunkámat. Öntudatlanul vadászom az ezzel kapcsolatos könyveket, cikkeket, és nem tudom megunni.

Macskaregény

Egy könyvben írta valaki, hogy mennyire sajnálja azokat, akik azt állítják, hogy jobban szeretik az állatokat az embereknél. Az első gondolatom az volt, hogy "ööö, oké... szóval van, aki nem?". Itt van az irodánk udvarán 6 párhetes kismacska, aki a morcosabb fejlesztőinkből is kihozzák az érző lényt, illetve az udvar túloldalán található ötvenes közterület-felügyelő bácsik is elérzékenyült hangon gügyörésznek velük. Ebben a túlfokozott macskamán időszakban talált meg Polcz Alaine Macskaregénye, és bár féltem tőle - nem véletlenül nem olvastam el eddig, - hagytam magam meggyőzni, és nekiveselkedtem.

Az új kedvenc posztapokaliptikus történetem

Szóval  manapság elég jó könyveket olvasok. Most az életem egészére jellemző különben, hogy ha valamire kevés idő marad, akkor annak általában pozitív kimenetele lesz, pl. a szabadidőm a nullához konvergál, ezért ami marad, azt rohadtul igyekszem olyan tevékenységekre fordítani, ami valóban értékes. Vissza a könyvekhez - itt is ugyanez a helyzet, kevés idő jut a könyveimre, ezért gondosan választok, persze nyilván így is benne van a mellélövés lehetősége, de ez a balszerencse utóbbi időben elkerül. Előre annyit, hogy a Tizenegyes állomás az egyik legjobb poszt-apokaliptikus regény, amit valaha olvastam.

Vívás, szerelem, coming-of-age

Tényleg lehetséges, hogy eddig én olvastam egyedül ezt a könyvet? Nekem egyből jelzett a radarom, amikor megláttam a letisztult borítót, majd elolvastam a fülszöveget. Nem árul el sokat, innen még sokfelé ágazhat minden: a stílus, a fókusz, a súlypontok, a hangulat... de bevállaltam. Úgy tűnik, jó hatással volt rám az első negyedévben jelentkező olvasási válság: azóta jobbnál jobb könyveket fogok ki, talán így, hogy kevesebb a kapacitásom, sikeresebben válogatom meg az olvasnivalót, vagy csak szimplán szerencsém van. A holland szűz pedig tökéletesen passzol ebbe a sikerszériába. 

A könyv, amit régóta vártam

Már épp azon gondolkodtam, hogy megrendelem angolul Alma Katsu Halhatatlan-trilógiájának befejező részét, amikor megtudtam, hogy az Agave mégis megjelenteti magyarul. Éljen-éljen, örök hálám, innentől kezdve eszembe nem jutna olyasmin nyivákolni, hogy miért puhaborítós, őszintén örülök annak, hogy a kezemben tarthatom (mellesleg a design most is csodásan szép). Lépjünk túl a praktikus külsőségeken, és egy kicsit ugorjunk vissza az első két kötethez!

Nem attól lesz rossz a könyv, hogy nem szereted a szereplőket

A tavalyi év egyik bestsellere, A lány a vonaton megosztja még a kedvenc könyvesbloggereimet is, és ahogy egyre több helyen olvastam róla, úgy kezdtem el feltételezni, hogy a könyv a szokásos túlhypeolás szerencsés áldozata, és amúgy valószínűleg semmi egyedülálló nincs benne. Erről viszont magamnak kellett meggyőződnöm, a háztáji thrillereket meg - most már egyáltalán nem titkoltan - szeretem olvasni, úgyhogy azért nem kellett olyan óriási áldozatot hoznom.

A Starbucks-terápia

Elkövettem azt a hibát, hogy nem tartogattam a könyvet a legszívesebben-nyolckor-már-aludnék-hétköznapokra, hanem bedaráltam egy hétvégi délutánon. Mostanában nagyon sok agyzsibbasztó kedves könyvet olvastam, és azt hiszem, hogy mind közül ez volt a legegyszerűbb, legkönnyedebb. Ezt mindenki értelmezze, ahogy gondolja, nekem ebbe a mostani tejszínhabos sorozatba tökéletesen passzolt, és bár akad benne számomra néhány kifogásolható tényező (lásd alább), engem legalább annyira elszórakoztatott, mint egy Modern Family epizód.

A kis piros Moleskine

Távol álljon tőlem, hogy ünneprontó legyek - főleg amikor egy karácsonyos regényről kellene írnom, - de el kell mondanom, hogy nem igazán hoz lázba a karácsony. Pár éve még teljesen odavoltam ezért az ünnepért, készültem rá, vártam, és nem csak a szünetet körülötte, hanem a fadíszítést, főzőcskézést, ajándékozást, mindent. Ma már nem nagyon értem a korábbi lelkesedésemet, ettől függetlenül hiányzik a várakozás izgalma, viszont tudom, hogy régi formájában sosem fogom visszakapni ezt az érzést, legfeljebb felidézni leszek képes. Hogy ne legyek már annyira negatív a karácsonnyal kapcsolatban, elhatároztam, hogy a megfelelő könyvekkel fogok hangolódni az ünnepre, mert érzem, hogy átestem az elmúlt években a ló túlsó oldalára - az érdektelenségére. A Dash és Lily - Kihívások könyvénél jobbat nem is választhattam volna arra, hogy megkezdjem a felkészülést.

Miket olvasok én mostanában??!

Úgy tűnhet, hogy teljesen elpuhultam, szépirodalom szinte nem is kerül a kezembe mostanában, csak mindenféle YA-k meg egyéb lájtos, tejszínhabos, szórakoztató könyvek, igaz, szerintem, az igényesebb fajtákból. Nem mondom, hogy nem lenne ingerenciám valami fajsúlyosabb regényt is a kezembe venni (most épp sikerült, ráadásul angolul, sok-sok száz oldal, és mire végzek vele, megtanulom ezt a félig angol, félig patois nyelvet), de annyira leharcoltnak érzem az agyam az utóbbi időben, így épp ezért sokkal jobban vágyom olyan történetekre, amelyekben még a nagyobb problémákat is vattacukor illatú, rózsaszín felhő veszi körül.

Úgy tűnik, Rainbow Rowellt is szeretem

Nálatok is van olyan, hogy hirtelen bevillan egy hangulat, és arra gondoltok, hogy milyen szívesen olvasnátok valamit, amit pontosan ez a hangulat jellemez? Nálam ez állandó "probléma". Ebben benne van az elvágyódó énem (nem mintha lenne nem elvágyódó énem) minden pici részecskéje, ami egyszer egy lapos, párházas amerikai kisváros dinerjében enné a rántott csirkét gofrival, máskor meg egy pöttyös könyvbe illő idilli kertben hűsölne a nyári szünetben. A felsorolást a végtelenségig folytathatnám skandináv hóviharokkal meg londoni külvárosokkal, de elvileg azért ültem le a laptophoz, hogy a Fangirlről írjak. Szóval sokszor volt egy olyan vágyam is, hogy úgy olvasnék olyan könyvet, ami egy amerikai egyetemi campuson játszódik. Ahol dobálják a frizbit meg veszekednek egymással a szobatársak, a lányok cuki kardigánokban járnak és a házibulikban piros poharakból isszák a sört. Tudjátok, mi volt az első könyv, amit ezen felbuzdulva felkaptam? A Gyönyörű sorscsapás. :D Mentségemre szóljon, hogy akkor még gőzöm nem volt se arról, hogy mi ez a sorozat, se arról, hogy Jamie McGuire nem tud írni; és hogy végül max két fejezetet olvastam el belőle. 

A Fangirlnek (illetve Rainbow Rowellnek) köszönhetően viszont pont abban a környezetben találtam magam, amit akkor egyszer elképzeltem magamnak.  

A könyv, ami felkerült a kedvenc YA regényeim listájára

Amikor olyan könyvekre gondolok, mint az Egy különc srác feljegyzései vagy A citromtorta különös szomorúsága, akkor egyből még-még sok ifjúsági regényt akarok olvasni, aztán a kezembe akad valami végtelen limonádé mondvacsinált problémákkal, szerelmi háromszögekkel, és megfogadom, hogy fél évig felé se nézek ilyesminek. Nem egyszerű belőni a friss (vagy akár nem friss) könyveket, hogy a kettő közül melyik kategóriába tartoznak, néha viszont nem bírok magammal, és egy láthatatlan erő visz a YA-k felé, hátha éppen kifogok egy igazán jót. A Neked adom a napot-tal nem indult teljesen felhőtlenül a viszonyunk, ám a végére érve úgy határoztam, hogy bőven ott a helye a kedvenc YA regényeim között. (Lassan ideje lenne frissíteni ezt a listát.)

A könyv, amit a harmadik október óta halogatok...

... az a Halloween és halál Agatha Christie-től. Bár nem tartjuk az ünnepet, a hangulata nagyon tetszik, 6 éve Olaszországban voltam ezen a napon és óriási buli volt az egész városban. Imádtam, hogy mindenki beöltözve mászkált az utcákon, és egy hatalmas halloweeni partin is részt vettünk, ahol baltával keresztülszabott fejjel ugráltak mellettem az emberek a Hey Boy, Hey Girl-re a műfüstben. 

Azért évről évre igyekszem hangulatba hozni magam itthon is egy picit, ha mással nem, egy kis Addams Familyvel vagy valami olyan könyvvel, aminek illik a témája a Jeles Naphoz. 

A Halloween és halált tényleg évek óta tologatom, idén viszont jó előre kivettem a könyvtárból, és végül kicsit korábban, mint 31-e, kézbe is vettem. 

Háború 2x

Milyen csodálatos, hogy itt vagyunk mi egymásnak, könyves bloggerek, mert mindig találunk egymásnál olyan olvasnivalót, amivel gyarapíthatjuk az amúgy is végtelenbe nyúló várólistánkat! Úgy alakult, hogy mostanában két második világháborús könyv is a kezembe került, különben nagyon hálás téma ez, ezerféleképp meg lehet közelíteni (a Tolvajok tele örök kedvencem marad, azt hiszem), ez a két regény is, amiről most olvashattok, tökéletesen különböző.

Hogyan legyünk egyedül?

Amikor fiatalabb voltam, úgy éreztem, minden egyszerűbb és jobb, ha valakivel együtt élem át. Most már tudom, hogy azért gondolkoztam így, mert kényelmes ember vagyok - és voltam akkor is, - minden apró kihívást és problémát egyszerűbbnek tűnt megoldani többedmagammal, még jobb esetben ezeket elintézte helyettem más, és nekem már csak arra kellett koncentrálnom, hogy élvezzem a helyzetet. Szerencsére azonban csupán lusta vagyok, hülye nem, feltalálom magam kihívást jelentő helyzetekben, meg tudok oldani problémákat egyedül, és ami a legfontosabb: kedvelem magam annyira, hogy jól érezzem magam a saját társaságomban. 

Rohadék Vízöntő vagyok

"- Játsszuk azt, hogy kishajók vagyunk, jó? - örvendezik, majd kinyitja a csapot, és rám fröcsköli a vizet.

- Játsszuk azt, hogy te vagy a halacska, én meg a víz alá tartom a fejedet, és megnézem, hogy veszel levegőt, jó?"

Kezdem azok megnyugtatásával, akik azt gondolják, hogy az Asztrológiai útmutató összetört szíveknek esetleg meg akarja őket győzni arról, hogy az asztrológia egy egzakt tudomány: nem, nem akar, sőt. :) Ettől függetlenül sokszor kapunk túladagolást a csillagjegyekből, aszencdensekből, együttállásokból és trigonokból, de ha valakit ez nagyon idegesít, átugrálható a dolog. Ha lehámozom ezeket az ezoterikus sallangokat, egy szerethető történetet kapok, rengeteg szerencsétlenkedéssel, a szokásos olasz túlkombinálással, aperitivókkal és egy csomó olasz pasival.