Szicília #2 - Etna

Legszívesebben ezzel kezdtem volna az egész beszámoló-trilógiát, mert a négy és fél szicíliai napunk egyértelmű csúcspontja az Etna volt. Olyannyira, hogy ha valaha visszatérnék a szigetre, azt a vulkán miatt tenném, meg is beszéltük, hogy egyszer majd felmászunk a csúcsra is, sajnos erre most nem volt lehetőség - csak tapasztalt túravezetővel lehet az utolsó 300 métert megmászni, illetve szerintem az egynapos kirándulásba időben sem fért volna bele úgy, hogy visszaérjünk a fél ötös buszra. Viszont 3000 méterig felmentünk, még pecsétet is kaptam róla, ennél jobb szuvenírt nem is hozhattam volna haza az útról.

A képekről elöljáróban annyit, hogy azt már a hegyen is láttam fényképezés közben, hogy közük nem lesz a valósághoz, nem fogják tudni visszaadni a tér és a hegyek nagyságát, a hely monumentalitását. Például itt alább is úgy tűnik, hogy van a távolban két domb, pedig az innenső csúcsa is kb. 500 méterrel feljebb van, mint ahonnan fotóztam.

Doppler és a norvég erdő

Találóbbnak érzem kicsit ezt a borítót, mint a Mizo által támogatott kék tejesdobozosat. Persze oké, hogy Doppler keményen tejfüggő (abból is a sovány változatot preferálja, mivel szerinte az bizonyítja az ember találékonyságát, hiszen "normál" tejet, amit a tehénke ad, nem nagy kunszt csinálni, csak le kell fejni), de a szarvasos borító mindenképpen szimpatikusabb. 

És a szarvas maga is szimpatikusabb Dopplernél. A pasi egy szép kerékpározós-fejbeütős napon megvilágosul, hogy az erdőben mennyire jó, csend van és nyugalom, végre nem dudorászik magában szánalmas gyerekdalokat; úgyhogy elhatározza, hogy elvonul az általa oly nagyon gyűlölt társadalomtól. Gond nélkül otthagyja a feleségét meg a két gyereket, és szövetségre lép egy kis szarvasborjúval az Oslo feletti erdőségben. 

Igyekeztem nem komolyan venni ezt a könyvet, de még így is felidegesített. Utálom az okoskodó embereket, és Doppler pont olyan, nagyon tudja a tutit, nagyon hülye mindenki, csak ő helikopter. A poén, hogy ő maga is az okoskodás és az okosság ellenzője, mégis rendkívüli meggyőződéssel gyűlöli az emberiséget, komoly elméleti háttérrel. Utálja Thomast, a gőzmozdonyt, a fürdőszobához való csempeválasztást, az állítólagos barátokkal elköltött vacsorákat. A lényeg, hogy mindent utál, ami mondjuk valamennyire kapcsolódik a fogyasztói társadalomhoz, de egy percig nem jut eszébe magában keresni a hibát, vagy oké, ne hibát keressen, de legalább gondolkodjon el egy kicsit objektívebben. Például azon, hogy a kisgyereke miért néz reggeltől estig Teletabit meg Thomas, a gőzmozdonyt? Nem lehet, hogy azért, mert apuci meg anyuci baromi nagy ívben nem foglalkozott vele, mert éppen csempéket meg fürdőszobaszekrényt hajkurászott az IKEÁban? 

Szóval szerintem sok a logikai bukfenc, úgyhogy ha Loe ezt társadalomkritikának szánta, akkor nálam ez a könyv egy nulla, viszont ha az olyan emberek kritikájának szánta, mint amilyen Doppler is, akkor oké. De akkor sem nyűgözött le, azon meg végképp nem gondolkoztam el, hogy milyen lenne az erdőben egyedül. 

Költözés előtt meg aztán bőven inkább a csempe érdekel, csak nem a fürdőbe, hanem a konyhába. Igazából rohadtul remélem, hogy sosem leszek olyan megkeseredett és sértődött ember, mint Doppler, úgyhogy nem is akarom tovább tépni a számat, inkább itt van néhány szépséges kép Norvégiáról, nézegessétek őket:

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

  úgy tűnik nekem, hogy mintha kiskoromban már egyszer lett volna a kezemben ez a könyv. nem esküszöm meg rá, hogy végigolvastam, de egy-két dolog bevillant. például a kutya meg a teknős neve, meg mikor Theodore mindig azt mondja, hogy "khm". na ezek halványan derengtek, vagy inkább úgy jöttek elő, mint mikor az embernek de ja vu-je van.

  az események Korfun zajlanak, leszámítva a rövid epizódot az elején, mikor a Durrell-család elhatározza, hogy a ködös Angliából a napsütötte szigetre költözik. ez a család áll a nagyon laza Durrell mamából, meg a négy gyerekéből. Larry (Lawrence Durrell...) kultúrsznob író kultúrsznob barátokkal, Leslie vadászatmániás fegyverbolond, Gerry, történetünk írója, tíz év körüli állatbuzi, de tényleg minden állatot imád, és ezeket előszeretettel viszi haza felnevelni, nem sejtve, hogy ezzel a család néhány tagját erősen felbosszantja. és Margo. (ő a negyedik gyerek, csak gondoltam a Family Guy után szabadon csupán ennyit közlök róla). és akkor Korfu szigetén ott van még Spiro, a család újdonsült barátja és mentora, aki minden szó végére odabiggyeszti a klasszikus "sz" hangot; a már említett Theodore, akivel Gerry hamar megtalálja a közös hangot, mivel mindketten meg vannak veszve mindenért ami él és mozog, megismerjük Gerry különböző tanárait, és még sok más helyi erőt.

  velem az a baj, hogy nem szeretem a leírásokat. persze azért ez nem egy Tüskevár (nem lehúzni szeretném azt sem, csak hát Fekete Istvánnal rendesen megszenvedtem általános negyedik táján). ez a könyv megszeretteti velünk az állatokat a póktól kezdve a gekkón át a szarkákig (a lepkéktől változatlanul betegesen irtózom), de komolyan, Durrell ugyanakkora lelkesedéssel ír a kutyáiról, mint egy százlábúról, viszont néha picit elragadtatja magát a leírások során, vagyis nekem ez egy hangyányit erőltetett, de nyilván van, aki megtalálja ebben is a gyönyörűséget. 

  én ezt a gyönyörűséget a karakterekben találtam meg. néha hangosan felröhögtem Durrell mama és a fontoskodó Larry párbeszédein, mikor épp arról vitatkoznak, hogy az aktuális állat maradjon-e a házban, vagy hogy Larry irodalmár barátainak látogatása kedvéért érdemes-e nagyobb villába költözni. annyira megszerettem ezt a családot meg a barátaikat meg a kutyáikat meg szarkáikat meg mindenféle állatkáikat, hogy a végén egy kis szívfájdalommal csuktam be a könyvet, hogy meg kell válnom tőlük. 

  bár ha jól tudom, ennek a korfus témának van azért még két folytatása, előbb-utóbb sorra fognak kerülni azok is.

Jules Verne: Nemo kapitány

  az utóbbi időben több jel is utalt arra, hogy el kell olvasnom a Nemo kapitányt. vagy Verne-től akármit, de valahogy ez tűnt evidensnek. mindezek közül arra emlékszem leginkább, hogy február 8-án, Jules Verne szülinapján a gugli is megemlékezett az íróról, és ez nagyon tetszett nekem.

  a lényeg, hogy az első pillanatban belezúgtam a könyvbe. a történetet Pierre Aronnax francia tengerkutató szemszögéből ismerhetjük meg, ami azzal indul, hogy a tengereket egy félelmetes óriási halszerű lény tartja rettegésben. ennek felkutatására és elpusztítására expedíciót indítanak, melyen Pierre, az ő szintén kutató barátja Conseil, és Ned Land, a bálnavadász is részt vesz. mikor már épp feladnák a keresést, belebotlanak ebbe a hatalmas világító valamibe, és az összecsapás során a három férfi a tengerbe kerül, majd onnan az üldözött lény tetejére. természetesen kiderül, hogy ez nem más, mint a Nautilus elnevezésű tengeralattjáró, amellyel Nemo kapitány járja az óceánokat. 

Pierre és társai a Nautilus foglyai lesznek, ám a kutató nem így fogja fel, számára óriási élmény az, hogy a hajóról megfigyelheti a víz alatti élőlényeket, emellett körbehajózzák az egész földet, és így szebbnél szebb helyek mellett haladnak el. 

  lehet, hogy ilyesmi regényeket nem ennyi idős fejjel kéne olvasni, és az is lehet, hogy röhejesnek tűnik a rajongásom, de szerintem egyáltalán nem arról a szádbarágomhülyegyerek-típusú ifjúsági regényről van szó. olvastam, hogy sokakat zavar a rengeteg hal, teknős, egyéb herkentyű állandó felsorolása a könyvben, bevallom, időnként én is átugráltam ezeket a részeket, nyilván Verne ismeretterjesztő céllal szúrta bele a vízi állatokról szóló hosszú párbeszédeket.

az biztos, hogy én emiatt folyamatosan halat kívántam enni. 

  fura, mert jópár éve láttam egy filmet is, ami a könyv alapján készült (Michael Caine és Patrick Dempsey főszereplésével), és abban volt egy csaj is. nyilván kellett a szerelmi szál is a sok puhatestű mellé, mindenesetre a könyvből ez egyáltalán nem hiányzott, el is rontotta volna az egészet. 

  Verne nyilván iszonyat okos, és tudományát meg akarta osztani mással is. de szerintem nem csak a fantáziájával előzte meg a korát, hanem a stílusával is, időnként nagyon szellemes tud lenni. 

  most már azon gondolkozom, hogy mi legyen majd tőle a következő, A rejtelmes sziget elvileg ennek a folytatása, szóval az előbb-utóbb biztos sorra kerül majd. meg mondjuk a Nyolcvan nap alatt a Föld körül is. aztán a többit majd még meglátjuk :)