2013-01-29

"Mire jöttem rá a héten" rovat


Most épp azt a rendkívüli tényt fedeztem fel, hogy nagyon nem mindegy, hogy az ember mikor olvas egy könyvet. Annyira magabiztosan ki tudtam jelenteni korábban egy-egy műről, hogy ez nekem egyáltalán nem tetszett... holott csak nem a megfelelő időszakban olvastam. És utólag sajnálom, hogy a kritikusabb, kötözködősebb és nem utolsó sorban türelmetlenebb énem vette őket előbb a kezébe, nem pedig az, aki most vagyok. Igyekszem mindenben megtalálni a szépséget, és érdeklődve szemlélni azt is, ami talán nem pont az én világom. Nem csak a könyvek terén, de ha most az olvasási szokásaimra gondolok, jelentősen változott a hozzáállásom sok tekintetben, jó irányba. 
Lehet, hogy újra kellene olvasnom egy halom könyvet (elkezdtem őket gyűjteni egy polcon, de ennél hosszabb a képzeletbeli lista), csak hát az már nem olyan lesz, mint ha először találkoznék velük. De sort fogok keríteni rájuk.

Kedves könyvek, ne haragudjatok, ha igazságtalan voltam veletek.

2013-01-20

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

"Olyan ez, mint amikor nézed magad a tükörben, és kimondod a nevedet. Aztán egy idő után úgy tűnik az egész, mintha nem is valóság lenne. Persze néha azért szoktam ilyet csinálni, de nincs szükség arra, hogy egy órát a tükör előtt álljak. Minden nagyon gyorsan történik, és a dolgok elmosódnak körülöttem. Aztán kinyitom a szemem, és nem látok semmit. Akkor kapkodni kezdem a levegőt, hogy végre lássak egyáltalán, de nem megy."

Nagyjából egyből azután, hogy tudomást szereztem a tényről, hogy végre magyarul is kiadják az egyik könyvet, amiért korábban hisziztem, meg is rendeltem, mert ugyan egyszer angolul már nekiálltam, és egy darabig el is jutottam benne, viszont akkor ráébredtem, hogy nem igazán szeretek angolul olvasni. (Pedig ez esetben lehet jól jött volna, ha ez másképp van, de erről majd később.) 
A The Perks of Being a Wallflower az egyik olyan könyv, ami minden második könyves tumblis képen visszaköszön, úgyhogy igazán kíváncsi voltam arra, hogy mi ez a nagy felhajtás. Szóval angolul nem igazán barátkoztunk össze, de ez nem Stephen Chbosky-n múlt, hanem az én hozzáállásomon és más körülményeken. Tényleg repestem az örömtől, amikor megjelent magyarul, és ellentétben a többi magánkönyvtáras példányommal, ez nagyon hamar bekerült az aktuális olvasásaim közé.

Nem értettem, mi lehet Charlie leveleiben, ami annyi olvasót megérint, egy átlagos amerikai középiskolás történetre számítottam, (még az eredeti nyelves próbálkozásom után is), és tulajdonképpen nem tévedtem akkorát. Charlie 15 évesen, a gimi előtti utolsó napon kezdi írni a leveleit egy meg nem nevezett barátjának, akár naplónak is felfoghatjuk az egészet. Charlie kicsit furcsa, de nem tudjuk miért, és ő sem tudja. Ennek ellenére lesz néhány nagyon közeli barátja a végzős évfolyamból: Sam (ő egy csaj, és naná, hogy Charlie egyből belezúg), és Patrick, aki szintén egy érdekes karakter, de nagyon szerethető. Levelein keresztül megismerjük a barátait, a családját, beszámol a velük és a nélkülük töltött mindennapokról. És a szorongásairól, saját maga furcsa viselkedéséről, problémáiról, amelyekről ő sem tud többet, csak annyit, hogy léteznek. Minderről teljesen magától értetődő stílusban ír, egyszerű fogalmazásmóddal, ami szerintem növeli a könyv értékét.
Ami viszont nem, az a fordítás. Nem tudok rá jobb kifejezést: nem jött át. Szerencsére az élményt nem tudta elrontani, igyekeztem elvonatkoztatni, és nem foglalkozni olyan dolgokkal, hogy az "And in that moment, I swear we were infinite"-et úgy találták lefordítani, hogy "Úgy érzem, nincsenek korlátaim." Close enough, na mindegy. Sokszor úgy éreztem, mintha egy angol nyelvvizsga fordítási feladatát olvasnám, de mondom, ennek ellenére is odavagyok a könyvért. Sőt, kedvenc is lett, mert azóta is él bennem az egész történet, és ugyanazt érzem vele kapcsolatban, mint amikor becsuktam az utolsó oldal után. Hiába vártam, hogy lecsengjen bennem az élmény, hátha akkor majd képes leszek valami értelmeset írni róla, de nem tudok. Szerintem ez az a fajta könyv, amit nem lehet összefoglalni néhány bekezdésben, hogy erről és erről szól, olvasni kell, és megérted, mire föl a nagy lelkesedés iránta.
Külön örülök, hogy van saját példányom belőle, bár a filmes borítóktól mindig a hideg ráz, legalább szép zöld. És az enyém.

2013-01-13

A toszkán citromos süti különös finomsága


Pár napja kezdtem el olvasni A citromtorta különös szomorúságát, és egyből összefutott a nyál a számban a csokis citromtorta részletes bemutatásától. Persze nem arra a részre gondolok, amikor a főszereplő lány kiérzi a tortából az anyukája keserűségét és ürességét. Egyből eszembe jutott a citromos süti, amit nyáron készítettünk néhányszor, úgyhogy hétvégén bevásároltam hozzá, és pikkpakk összedobtam egyet.
Gondolom már kitaláltátok, hogy gasztro rovat következik, de egyben könyves is, hiszen kötődik a már fent említett regényhez, emellett a süti különlegessége, hogy a Napsütötte Toszkánában szerepel a receptje.

A süti alig látszik, de ne irigykedjetek, nem januárban eszem epret, ez egy nyári kép.

A recept a Napsütötte Toszkána című könyvből:

Citromos sütemény: Keverjünk össze 1 csészényi teavajat 2 csészényi cukorral, egesével keverjünk el benne 3 tojást. Addig keverjük, amíg egészen sima nem lesz a massza. Keverjünk össze 3 csésze lisztet, 1 teáskanál sütőport, 1/4 teáskanál sót, és 1 csésze íróval felváltva keverjük el a vajas masszában. (Olaszországban tejszínt használok, mivel író nem kapható.) A lisztkeverékkel kezdjük és azzal is fejezzük be az adagolást. Adjunk hozzá 3 evőkanál citromlevet és egy citrom reszelt héját. Teflon tepsiben süssük 50 percig, 300 fokon. Fogpiszkálóval ellenőrizzük, hogy készen van-e már. (Mázzal is bevonhatjuk a sütemény tetejét: 1 csésze olvasztott vajban elkeverünk másfél csésze porcukrot és 3 evőkanál citromlét.) Díszítsük citromhéj-karikákkal.

Próbáljátok ki, isteni finom, és nagyon hamar össze lehet dobni. Kicsit konkrétabb receptet a moksha.hu-n találtok. 


2013-01-10

Párhuzamos világok, avagy hány könyvet olvasok egyszerre



Minél többet olvasok, annál tudatosabban csinálom (mondjuk ez úgy általában a létezésemre is igaz.) Tény, hogy az ízlésem ide-oda változik, a hangulatom is elég ingadozó, mindig másfelé vágyódom, más országokba, más korokba, más időjárási viszonyok közé, satöbbi. Más kérdés, hogy milyen módszer szerint olvas az ember, ebben benne van a hely, az idő, az aktuális lélekállapot, azt gondolom, hogy ez mind nagy mértékben befolyásolja az élményt.
Nemrég viszont új felfedezést tettem! 
Régebben mindig törekedtem arra, hogy az aktuális olvasásaim között minél kevesebb könyv szerepeljen, valahogy eddig úgy éreztem, nem oké az, ha egyszerre nyolcféle történet fut a fejemben egymás mellett. (Kétlakiságom következménye  egyébként, hogy több könyvet olvasok egyszerre). 
Nem szokásom mostanában, hogy egy- vagy kéthuzamban végzek egy regénnyel, ám tavaly év vége tájt a Vajon létezik szerelem első látásra? erre a sorsra jutott. Éreztem, hogy nem túl mély ez a könyv, de egy olyan gondolat kezdett motoszkálni az agyamban, hogy elképzelhető, hogy sokkal többre értékeltem volna, ha közben hagyom picit pihentetni, ha néha más történetekkel is találkoztam volna. Úgyhogy elkezdtem odafigyelni erre. Azóta egyáltalán nem bánom, ha párhuzamosan olvasom a könyveket (persze azért mértéket tartok, a túl sok sem jó - nekem - egyszerre, 3-4 a maximum), rájöttem, hogy jobb egy kicsit elnyújtani a rájuk fordított idő hosszát, mert így nem csak a vége marad meg, vagy az az "élmény", hogy na ezzel de hamar végeztem. Ezek az olvasásaim most értékesebbnek tűnnek, és itt most nem arról beszélek, hogy türelmesen, odafigyelve olvasok - ezt már tavaly megfogadtam - hanem hogy hagyok időt minden könyvnek, és néha napközben eszembe jut belőle egy-egy részlet, amin még neadjisten el is gondolkozom kicsit... Ettől pedig a könyvek kicsit monumentálisabbnak tűnnek.

Ti odafigyeltek arra, hogy hány könyvet olvastok egy időben?