A város, amit nem lehet elhagyni

Betegesen vonzódom az amerikai kisvárosi rejtélyek címkével illethető könyvekhez, és mivel perverz örömömet lelem abban, hogy ilyesmiket olvassak, nem igazán fejlődött ki bennem az a képesség, hogy megkülönböztessem a gagyit az igényesebb daraboktól. Annyira leköt az, hogy próbáljam kitalálni, hogy mégis mi a franc folyik itt, meg olyan kényelmesen érzem magam ebben a közegben, hogy eközben nincs kedvem a stílus boncolgatásával foglalkozni. A Wayward Pines esetében ez mondjuk nem egészen így volt, de erről majd később.

A Déli Legvégek

  Azon gondolkozom, hogy lehet, hogy még egyszer el kéne olvasnom a Fantomfényt ahhoz, hogy képes legyek írni róla, mert elég nagy katyvasz van a fejemben. Az is lehet, hogy mindhárom részt újra kellene olvasni, hogy kicsit tisztuljon a kép. Közben elolvastam két blogbejegyzést, és a megértéshez - vagyis inkább a belemagyarázáshoz - valamivel közelebb kerültem. 

Elvileg nem baj az, ha később is agyal még az ember egy történeten, és utólag passzít a képbe néhány hiányzó elemet, de most ez bennem egy kicsit erőltetetten zajlik, illetve jobban szeretem, amikor már olvasás közben is kimondottan élvezem a kirakózást és nem érzem magam teljesen hülyén.

Aggodalommal vegyes lelkesedéssel vetettem rá magam a könyvre, vicces volt, hogy épp 1-2 nappal korábban olvastam egy konteót az Eilean Mór-i világítótorony rejtélyéről, szóval emiatt duplán izgalmas volt nekem a tornyos szál, a szimbolika és a rejtélyes jelenségek körülötte. Az Eilean Mór-i épp csak annyival hátborzongatóbb, hogy valóban megtörtént.
A Fantomfényben különböző nézőpontok, különböző stílusok és különböző idősíkok váltják egymást, eleinte mégis úgy tűnik, hogy pislákol valami fény abból a világítótoronyból, talán kilyukadunk valahova. Azáltal, hogy visszatérünk a múltba, akár a világítótorony őrének nyomán haladva, akár az igazgató visszaemlékezései segítségével, rájövünk, hogy egészen egyéni motivációk hajtanak mindenkit, illetve hogy egyes szálak valamikor találkoznak/találkoztak. 

Remélem senki nem kap epilepsziás rohamot

Folytatódik tovább Szellemmadár és Kontroll útja is, de úgy éreztem egy idő után, hogy már nyakig gázolunk a gazban és nem nagyon láttam kiutat a bozótból. Nem mondanám, hogy nem kapunk válaszokat, szóval nem kellene elégedetlenkednem, de sci-fin annyira nem edzett lelkem reménykedett abban, hogy nem lesz ennyire elszállós a befejezés, kicsit kevesebb lénynek, megmagyarázhatatlan jelenségnek, látomásnak, időbeli kutyulásnak jobban örültem volna. Ez viszont teljesen szubjektív, földhözragadt ember vagyok, ezért is szerettem jobban az Expedíciót vagy akár a Kontrollt, még akkor is, ha ezek is tartalmaztak bőven furcsaságokat - végülis ez a lényeg. 

Hosszas eszmefuttatás és más recenziók olvasása után arra jutottam, hogy a lényeg az X Térség megismerhetetlenségében rejlik, abban, hogy mindenkit máshogy változtat meg, talán mert mindenki másképp közelít hozzá. Csak ez a végkövetkeztetés nekem annyira erőltetetten jött, hogy nem tudok neki kellőképpen örülni. 

A Kontrollból elég hamar kiderült, hogy mire föl a nyúl a borítón, most a bagolyra kicsit várni kell, de imádtam azt az állatot, és a sok szál közül a világítótorony-őr története után talán az tetszett a leginkább, amelyikben Ő szerepelt. Esküszöm, ez a bagoly volt a legemberibb dolog az egész könyvben, ami persze kicsit creepy, főleg ha tudjuk, milyen kontextusban szerepel. 

Nem vagyok egy notórius újraolvasó, de szerettem annyira az Expedíciót és a Kontrollt ahhoz, hogy egyszer végigmenjek újra az egész trilógián, hátha valamit felfedezek, ami fölött elsiklottam eddig. Változatlanul az Expedíció a kedvencem a három rész közül, az éves top tízbe biztosan bekerül. Egyébként nem gondolom, hogy Vandermeer elrontotta a befejezést, inkább azt gondolom, hogy annyira nem vagyok kompatibilis vele. És még ennek ellenére is nagyon szeretem ezt a sorozatot, örülök, hogy annak idején beleszerettem a ikszes borítóba, és külön köszönet az Agave Kiadónak, amiért ilyen szépen lekövette az eredeti megjelenéseket. 

Jeff Vandermeer: Fantomfény (Déli Végek-trilógia 3.)

Agave, 2014

Nyuszi, talán beteg vagy?

Az Expedíció megjelenésekor már kiszivárgott a következő rész nyulas borítója, ment is a találgatás, hogy vajon miért pont nyúl? Talán nem nagy spoiler, ha azt mondom, hamar kiderül a könyvből. Az biztos, hogy ha mostanában meglátok egy fehér nyulat, kiver majd a víz. 

Szerintem nem vagyok egyedül azzal, hogy a Déli Végek-trilógia második részét várva abban reménykedtem, hogy majd most jól fény derül arra a sokminden rejtélyes összevisszaságra, ami az Expedíció végén nyitva maradt, gyakorlatilag az egész könyv egy nagy rejtély volt, nem nagyon kaptunk választ akkor semmire. A női megérzésem viszont azt súgta nekem, hogy a Kontroll is csak a ködösítésről fog szólni, és az a helyzet, hogy nem tévedtem túl nagyot. 

A helyszín ezúttal a Déli Végek főhadiszállása, amely az X Térség határának közelében fekszik. Az épület és a technológia elavult, a folyosókat és irodákat bűzös tisztítószer szaga lengi be, a munkatársak közötti viszont pedig példásan bizalmatlan. Emiatt sokszor eszembe jutott a Védett férfiak, amelyben hasonló légkör uralkodik a szögesdróttal körbezárt kutatási területen: senki nem bízik a másikban, nem árul el részleteket a saját munkájáról, inkább igyekszik mindenki kiszedni valamit a többiekből (általában kevés sikerrel), kicsinyes játszmák folynak labilis idegzetű emberek között. 

Az első részre jellemző zsigerig hatoló félelem (oké, nem tudom, a főhős félt-e, én eléggé paráztam egy idő után) a Kontrollban átalakul paranoiává. Nincs annyi poloska a világon, amennyit a Déli Végeken elrejtettek az irodákban, nem igazán tudni, hogy ki kivel van, vagy épp ki ellen, mindenki furcsán viselkedik, kezdve az igazgatóhelyettessel, aki elég közel állt a korábbi igazgatóhoz, ezért nem igazán üdvözli Kontroll megjelenését ugyanebben a pozícióban. Kontrollnak (és ezáltal nekünk is) azért sikerül megtudni ezt-azt az X Térségről illetve a legutóbbi Expedíció résztvevőiről. Biológusunkkal személyesen is találkozik, de róla se mondhatjuk el, hogy dől belőle az információ. A poloskák és a ködösítés mellett ott van még a hipnózis, amellyel az első részben már találkozhattunk, ebből kifolyólag ahogy haladt előre a történet, egyre kevésbé tudtam megállapítani, hogy bizonyos események, jelenségek tényleg igaziak-e, vagy csak a főhős befolyásolt képzeletének szüleményei. A könyv első kétharmadában a forrókása kerülgetése folyik, számomra ez sem volt unalmas, a pusztulat Déli Végek tökéletes helyszínül szolgált ennek. A regény vége felé azért beindultak az események, úgy kellett felkeltenem magam a hipnotizált állapotból, hogy felfogjam: ami történik, az nem a képzelet játékának az eredménye, itt már tényleg akció van. 

Az Expedíció közelebb áll hozzám, mint a Kontroll, de azért a második részt is szerettem olvasni. Tény, hogy Vandermeer most még mélyebben bevitt minket a susnyásba, de azért kicsit jobban megismerhettük az X Térséget, legalább is a Déli Végek szemüvegén keresztül nézve már több infónk van az egészről. Továbbra is megmaradt bennem az érdeklődés az X Térség iránt, és alig várom, hogy megjelenjen a harmadik rész, kíváncsi vagyok, milyen szemszögből közelíti meg most Vandermeer a helyzetet, stílusváltásra most is lehet számítani. Azért egy picit még mindig félek, hogy úgy járok, mint a Losttal, hogy valami ködös és értelmetlen magyarázattal vagy végkifejlettel szúrják ki a szemünket, de közben bizakodom, és remélem, hogy a felmerült kérdéseim (legalább) egy részére elfogadható választ kapok. Ősszel úgyis kiderül minden. 

Most egészen sok könyvet várok

Ritkán hoz lázba ennyi új megjelenés, mint most, főként az Agave áraszt el minket mindenféle jósággal, némelyik könyv már beszerezhető, egyesek pedig a Könyvhétre érkeznek, úgy érzem, lesz pár új polclakóm hamarosan.

Jeff Vandermeer: Kontroll (Déli-Végek 2.) - megjelent

Nyuszi ül a radioaktív fűben! Kimondhatatlanul várom, hogy a kezemben tarthassam a Kontrollt, aztán azt is, hogy nekieshessek, az első rész annyira rövid volt, hogy kész kínszenvedés volt ez a rövid várakozás is, amíg a második megjelenik. Az Expedíció, engem már a borítóval megnyert magának, aztán ahogy elkezdtem olvasni, éreztem, hogy ezt nekem találták ki. Bízom benne, hogy a folytatásokban sem kell csalódnom, és hogy majd oszlik a homály azért egy picit. A Kontroll az eddigi expedíciókat és sikertelenségüket vizsgálja, a középpontban a Déli-Végek áll majd, hűű, annyira kíváncsi vagyok! 

Seth McFarlane - Hogyan rohanj a vesztedbe?

Nem vagyok hajlandó kiemelni a ted szótagot a címben, nagyon fázom az ilyesmi jólbevált magyar fordításoktól. Vagy nagyon nagy melléfogás lesz ez a könyv, vagy nagyon nem, a szerzőt csak a Family Guy által ismerem, ha azt a szintet hozza, ráadásul vadnyugati környezetben, akkor nem lesz gond, majd jól előolvasom nektek. A borító azóta sajnos megváltozott filmplakátosra, efölött igyekszem szemet hunyni, és csak a szövegre fogok koncentrálni. 

Lesz itt - ha minden igaz - délnyugati vadromantikus környezet párbajjal, kígyókkal, kocsmai verekedéssel, ördögszekérrel, s ez a sok körülmény mind a főhős életét fogja majd veszélyeztetni. Remélem, nem fogom megbánni a beszerzést. 

Baráth Katalin - Az arany cimbalom

Dávid Veron-rajongó lettem, nincs mese, már azt is elhatároztam, hogy beszerzem az első két részt is, hogy teljes legyen majd a gyűjtemény. Addig is itt vannak a hobbinyomozó-kisasszony újabb kalandjai, melyeknek helyszíne újból Ókanizsa lesz, a dátum 1914, az esemény, ami körül az izgalmak zajlanak pedig egy társaskocsi nyomtalan eltűnése. (Mi az a társaskocsi? Tudom, gugli a barátom, mindjárt meg is nézem, csak azért teszem fel a kérdést, hogy lássátok, milyen műveletlen vagyok). Baráth Katalin regényei üde színfoltok a magyar kortárs irodalmi felhozatalban, nagyon örülök, hogy kapunk egy újabb adagot Dávid Veronból. A sorozat negyedik része a Könyvhéten jelenik meg. 

Ira Levin - Rosemary gyermeke

Erre a könyvre is várunk kell a Könyvhétig, bár egyszer régen megjelent már más címmel, más borítóval, én most elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem, ettől óva intenélek benneteket. Az 1967-ben íródott horrorklasszikus (nyugi, én is most hallok róla először) új külsőt kapott, méghozzá szerintem igazán vonzót, és mint tudjuk, felszínes lelkemnek sokszor nem is kell több. Kiemelném a kulcsszavakat: öreg bérház, baljós múlt, különös idős emberek, furcsa hangok, ööö, soroljam még? Nem tudom, mennyire lesz hatásvadász, tudom, tökjó, hogy már az elején ilyen pozitívan állok hozzá, pedig őszintén várom ezt a regényt, rég olvastam már házas-borzongós könyvet, remélem ez kielégíti majd ezirányú vágyaimat. 

Rajtuk kívül érdekel még Gillian Flynn új, magyarul megjelent könyve, a Sötét helyek, de az az igazság, hogy abban bízom, hogy a barátnőm majd beszerzi, aztán jól kölcsönkérhetem. Egyébként nemsokára Holtodiglan a mozikban, a trailer szuper lett, kíváncsi vagyok, mit hoztak ki a történetből hollywoodék, szerencsére elég rég olvastam már ahhoz, hogy majd belekössek minden kis apróságba, hogy "hééé, ez a könyvben nem is így volt!". 

Jeff VanderMeer: Expedíció

Azzal kezdődött, hogy megláttam a borítót a burjánzó növényeivel, türkizes-zöldes színeivel meg a maga minimalista szépségével, és éreztem, hogy kell nekem ez a könyv. Nem kevésbé volt csábító az Expedíció mint cím, holott nem rajongok azért, ha a fordító önkényesen - vagy felülről érkező nyomás hatására - megváltoztatja egy könyv címét. VanderMeer eredetileg az Annihilation (=megsemmisítés) nevet adta a Déli Végek trilógia első részének, és ha jól emlékszem, a többi kettő címe is A betűvel fog kezdődni, bár tudtommal a magyar verziók nem követik majd ezt az irányelvet.
Közel áll hozzám minden, ami felfedezés: az érintetlen, vagy a szereplők számára még ismeretlen helyeken való bóklászás és az idegpályák vele járó bizsergése, a vágyott hely megpillantása és az ahhoz kapcsolódó meglepetések, kavargó érzések - ezek azok a percek, amelyek az embert egész hátralevő életére meghatározzák, de az is lehet, hogy csak én tulajdonítok neki ekkora jelentőséget. 

Tény, hogy az X Térség, ahová a négytagú, kizárólag nőkből álló tudóscsoport ellátogat, nem egy olyan hely, ahová az ember szívesen utazik kipihenni az éves fáradalmakat, főhősünket, az introvertált biológust mégis hajtja valami, hogy a tizenkettedik expedíció egyik tagjaként ellátogasson erre a rejtélyes, elvileg környezeti katasztrófa sújtotta területre. Vele tart egy antropológus, egy geodéta és egy pszichológus, ez utóbbi feladata, hogy hipnotikus képességeit bevetve kordában tartsa a társaságot. Nevek nincsenek, mert az itt nem számít.

A határ átlépése után elég hamar követik egymást a hátborzongató események, van itt egy-két meglepetés: például a Torony, amire senki nem számított, mert egy térképen sem szerepel, és egyébként egy alagút, de a biológusunk valamiért mégis toronyként tekint rá. Holott van egy világítótorony is nem messze, és lássuk be, arra mégiscsak jobban illik ez a szó. A borzongató, horrorfilmbe illő hangulat már az expedíció elején megmutatkozik, és az események előrehaladtával csak terjed a libabőr az ember karján. Nem elég, hogy az X Térség teljesen kiszámíthatatlan, kihalt és csurig van furcsa jelenségekkel, a négy nő között is nagy a feszültség, roppant ellenségesek egymással. A nőkkel csak a baj van, nem tudom, ki lehetett az értelmi szerzője az ötletnek, hogy egy kizárólag nőkből álló csoport majd jó lesz ott együtt... Közben fenyegetően telepszik rájuk a korábbi kutatócsoportok kudarca, a néhány visszatérő furcsa viselkedése - akik közül az egyik történetesen a biológusunk férje.

Többször eszembe jutott a Kocka című film, igaz, a környezet eléggé különbözik az X Térségtől, de a sajátos törvények és jelenségek miatt talán lehet párhuzamot vonni a két történet között. A sok rejtélyeskedés és megmagyarázhatatlan esemény pedig felidézte bennem a Lostot, életem sorozatát, és ha azt meg lehetett velem etetni, akkor ezt a könyvet is meg lehet, csak nekem nehogy olyan idióta véget kerekítsen VanderMeer a trilógiának, mint amilyet a szerencsétlen sorozat kapott. Magyarázatot nem nagyon kapunk az első részben, az olvasó kénytelen elméleteket gyártani, bár én inkább csak ültem kukán, és arra gondoltam, hogy de jó lesz, ha majd megjelenik a többi rész, mert én most ezzel nem sok mindent tudok kezdeni. A vége felé amúgy is nagyon elszállt az író fantáziája, amit a földhözragadt énem nehezen tolerál, épp emiatt jobban szerettem a könyv első felét, és bízom benne, hogy a második és harmadik tartalma számomra is kedvező lesz, illetve hogy kapunk valami kézzelfogható okosságot a kezünkbe, amitől majd nyugodtan tudunk aludni.

Azt azért sajnáltam, hogy 170 oldalban lerendezte az író az első részt, én még elolvasgattam volna, meg bóklásztam volna a biológussal többet is. Így viszont legalább türelmesebben, figyelmesebben olvastam, főleg ha összehasonlítom az egyik akkor épp aktuális olvasmányommal, Franzen Szabadságával és annak 630 oldalas terjedelmével. Az Expedíciónak minden szavát ittam, és közben igyekeztem felkészülni a felkészülhetetlenre. Meg boldogan nézegettem az ötletes, X-alakban kivágott borítót, amely alól felsejlik a furcsa színű növényekkel tarkított X Térség.

A könyvet kiadja az Agave.

Gyorsan néhány könyvről #1

Nem titok, hogy az olvasmányaimnak csak egy kisebb hányadáról szoktam írni, most viszont elkezdtem emiatt rosszul érezni magam, úgyhogy egy nagyon vegyes bejegyzésben megemlékeznék az utóbbi egy hónap könyves történéseiről (vagyis azoknak is csak egy részéről).

Két hétig olvastam a Konzulvárost, mellette nem volt semmi más, mert úgy éreztem, ez önmagában kell lenyomnom, ha elkezdtem volna egy másik, gyorsabb könyvet, nehéz lett volna visszatérni hozzá. Küzdelem volt egy kicsit, na, de valahogy mégis élveztem, úgy nagyjából a könyv feléig, onnantól kezdve kiveszett belőlem a lendület (vagy a történetből), ami már eleve nem volt óriási. Szerintem a Konzulváros hosszú és lassú, türelem és nyugodt lelkiállapot szükséges az olvasásához. Az egész mese egy nagyon furcsa nyelv köré épül, amelynek az ötlete nem tudom, hogy egy földi lakó fejében hogyan születhetett meg. Miéville-t zseninek és egy nem egészen normális embernek tartom, de amíg ő jókat lubickol a saját zsenialitásában, én néha nagyokat unatkoztam. Konzulváros, mármint maga a hely felejthetetlen az ő hangulata és különlegessége miatt, szó szerint a világ végén van. Ha már sci-fi, (ezredszerre is leírom, hogy nagyon kevés sci-fit olvasok, így szinte teljesen laikus módon közelítem meg a műfajt), akkor legyen ilyen! Legyen olyan, hogy néha ne tudjam felfogni, amit ír. Hogy ne tudjam egyből elképzelni, hogy hogy nézhet ki az a lény, aminek van külön legyezőszárnya és adományozószárnya. Mindjárt tudtam, amikor először Philip K. Dicket olvastam, hogy teljesen idegen tőlem a sok cuppogósan zselésre megálmodott lény, Miéville világa viszont sokkal elrugaszkodottabb, elvontabb, és ez tetszik.

Még novemberben volt szerencsém a Jiddis rendőrök szövetségéhez, amiről egyelőre nem tudom, hogy mit fogok írni, mert annyira behatárolhatatlan mind műfaját, mind a komolyságát, mélységeit tekintve, hogy egyáltalán nem tudom hova tenni. Annyit viszont tudok, hogy imádtam. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag egy krimi, ez sem egy pikk-pakk elolvasós történet, mert hogy kriminél azért sokkal több, és alapvetően annyira nem is érdekelt ez a szál, sokkal inkább a kulturális (és fiktív kulturális) vonatkozások és a karakterek. Meg persze a helyszín, ami Alaszka, azon belül egy létező hely, Sitka, csak hogy Chabon alternatív történelmi verziója szerint több milliós zsidó lakosság boldogítja a délkelet-alaszkai várost (valójában ma nagyjából tízezren élnek itt). A főhős erősen hajaz egy skandináv krimi alkoholista, lecsúszott nyomozójához, alapvetően a regény egésze egy skandináv krimi hangulatát idézi, a hideg meg a szürkeség itt is adott, illetve a kiábrándult, életunt (és persze elvált) főhősünk is megvan.

Most fejeztem be A vérgrófnőt, a Vérgróf-trilógia második epizódját. Az első részn inkább egy erősen krimibe hajló misztikus történet volt, ez viszont kőkeményen vérszívós, Erdélyestül, Drakulástól. Az első világháború lepusztult és kihalt városai, Kolozsvár és Budapest a két fő helyszín, illetve egy rövid kitérőt teszünk Segesvárra is, Drakula szülőházához. Beugrott közben, hogy én azt a házat láttam több mint tíz éve, de az egészre kábé annyira emlékszem, mint a teljes ötnapos erdélyi osztálykirándulásunkra, amely során szó szerint végigrohantunk iksz városon, és ezáltal már néhány nappal később sem tudtam volna megmondani, hogy mit láttam Erdélyből. Lektűr ez, nem kell tőle magas irodalmiságot várni, viszont a vámpírregények kedvelői (nem a Twilightra gondolok) ezt is szeretni fogják: én mindössze három napig tobzódtam az igazán kedvemre való hangulatában. És egyre inkább kedvet kapok Bram Stoker Drakulájához, na meg persze a trilógia harmadik részéhez, A vértanúhoz.

Fél órája kezdtem bele Alice Munro regényébe, az Asszonyok, lányok életébe, egyelőre úgy tűnik, nekem való. A 2013-as év maradványaira vonatkozó tervekről a hétvégén írok, egyre csökken a könyvkupac mérete itt az ágy mellett, a végén még saját könyvet is lesz időm olvasni. Meg januárban lesz lehetőségem befizetni egy kisebb könyvtári bírságot, azt hiszem. 

Nick James - A gyöngyháború

-

 "Behunyom a szememet, jó szorosra, és összeszorítom az állkapcsomat, annak reményében, hogy valahogy felébredek ebből a rémálomból. De amikor újra kinyitom a szemem, még mindig a szellőzőben vagyok. A tanárok még mindig a tárgyalóban vannak és rólam sugdolóznak. Megrázom a fejem és intek Averynek, hogy kövessen visszafelé a szertárba."

 A gyöngyháború szerintem tipikus olvasás-megszerettető könyv, de abból is az a kategória, amelyet egy felnőtt is élvezni tud. A történet a jövőben játszódik: 2095-ben vagyunk, a Föld lakossága két részre szakadt: a Felszínen élőkre és az Éghajósokra, a két világ közti átjárást pedig politikai egyezmény tiltja. De miért is szeretne bárki átjárni az éghajókról a felszínre és fordítva? 

 Egy ideje gyöngyök kezdtek hullani a semmiből, amelyek képesek energiává alakulni, így mindkét tábor igyekszik megszerezni őket. Jesse Fisher - az Éghajó Akadémia egy bénácska diákja - és néhány barátja egy gyöngyszerző-küldetés kapcsán bolyonganak a Felszínen, amikor a fiú összetalálkozik Cassiusszal, a Felszíniek vezetőjének kegyeltjével. Furcsa találkozás ez, mivel ez után mindegyikük megváltozik, különleges képességek fejlődnek ki bennük. 

  A történet innentől kezdve elég összetett, Cassiust bevetésre küldik az Éghajó Akadémiára, Jesse pedig kihallgat egy beszélgetést, ami elindítja azon az úton, hogy megtudja, ki is ő valójában. Közben a két fiú útja többször is keresztezi egymást, nem véletlenül. 

  A könyv nem túl hosszú, ennek ellenére pörögnek az események, a szereplők nagy utat tesznek meg, ezáltal elég jól megismerhetjük ezt a világot. A Felszín például két részre szakadt: a városok köré egyfajta hálót vontak, amely megóvja a lakókat az óriási hőségtől, ám ezt a kiváltságot nem mindenki élvezheti. A peremlakók a hálón kívül élnek, és kénytelenek elviselni a negyven fokot, a perzselő napsütést és a sivatagos környezetet. Közben betekintést nyerünk a politikai háttérbe is, ezzel kapcsolatban azt éreztem, hogy eléggé fekete és fehér minden, tehát a velejéig gonosz és a megtestesült jóság áll egymással szemben, kicsit lehetett volna enyhíteni ezen az éles ellentéten. A történet titkokban és fordulatokban gazdag, de szerintem egy "gyakorlott olvasó" könnyedén megjósolhatja előre a nagyobb jelentőségű eseményeket, ezért is írtam az elején, hogy elsősorban az olvasás megszerettetésére adhat lehetőséget a könyv, egyébként is azt gondolom, hogy az elsődleges célcsoport a 12-16 éves korosztály. 

  A két főszereplő is nagyon fiatal, 15 évesek, ez megint kicsit furcsa nekem, mert az még nálam nagyon a gyerek kategória, de ahhoz mindenképp fiatal, hogy hős lehessen. Igaz, Jesse mondjuk elég béna, nem egy idealizált karakter, Cassius viszont olyan jellemvonásokkal rendelkezik, ami egy 15 éves fiúra egyáltalán nem jellemző. Próbáltam elvonatkoztatni ettől a kor-problémától, és így igazán megkedveltem mindkét fiút; Jesse mondjuk elég sokat nyavalygott, de Cassius pont az a fajta, akit először senki nem kedvel, aztán a lányok mégis érte kezdenek el inkább rajongani. 

  A gyöngyháború az Éghajó Akadémia sorozat első része, és már az első könyv ad egy kis hintet a következő rész eseményeivel kapcsolatban, engem érdekeltté tett, mert úgy tűnik, végre kimozdulunk egy kicsit az Egyesült Államok területéről - ez az, amit a legtöbb disztópiás regényből hiányolok, (és pont ez az a szempont, ami miatt annyira szerettem például a Zombiháborút). Angolul már megjelent a második könyv Crimson Rising címmel. Ha már az eredeti verziónál tartunk, annyit megjegyeznék, hogy én meghagytam volna ezt a borítót, szerintem komolyabb, és szélesebb közönséget céloz meg, mint a magyar. 

A gyöngyháborút köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

Ready Player One, avagy a kockaság ünneplése

"Aztán amikor már biztos voltam benne, hogy a dolgok nem fordulhatnak rosszabbra, rosszabbra fordultak."

Rögtön az elején lelövöm a poént, és elárulom: Ernest Cline remekműve nálam az év könyve. Szerelem volt onnantól kezdve, hogy kinyitottam, és végig drukkoltam, hogy ne kelljen csalódnom.

Az a helyzet, hogy annyira odavagyok érte, hogy nem is tudom, hol kezdjem az áradozást. 

A kiindulópont: 2045-re a világ annyira szar hely lett, hogy az emberek az OASIS-szel, egyfajta virtuális valósággal vigasztalják magukat. Az OASIS leginkább egy MMORPG-re hasonlít, a felhasználók létrehoznak egy avatárt, amellyel igény szerint elrejthetik valódi külsejüket, és egy csodálatos, nyílt világban különleges képességekkel felruházva ide-oda bolyonghatnak, barátkozhatnak, iskolába "járhatnak", azaz elszakadhatnak attól a fizikai környezettől, ami már nem sok szépséget rejt az emberek számára. Szerencsére az OASIS ingyenes, így bátran kijelenthetjük, hogy ez a szegény emberek drogja a 2040-es években.

James Halliday az egyik megalkotója ennek a drognak, aki a nyolcvanas években nőtt fel, és azóta is kitartóan rajong azért az évtizedért. Csakhogy ő meghal, ám távozása előtt hagy egy feladványt a rajongóinak: találják meg az OASIS-ben az általa elrejtett Easter egget, azaz egyfajta kincsvadászatra invitálja a felhasználókat, a dicső jutalom pedig nem más, mint az OASIS maga. 2045-ben már öt éve folyik a hajsza a tojás után, egyelőre reménytelenül, ugyanis Halliday elvárja a keresgélőktől, hogy teljes mértékben elsajátítsák rajongásának tárgyát: a 80-as évek popkultúráját, legyen szó filmekről, zenéről vagy persze a klasszik számítógépes játékokról.

Hősünk, Parzival, egy lepukkant mobilháztelepen élő srác is lelkes tojásvadász, ő az első, aki öt év után végre megszerzi az első kulcsot a háromból, úgyhogy a kissé bepunnyadt nyestek (=tojásvadászok) ezen felbuzdulva újra belevetik magukat a játékba, Parzival pedig közben olyan hírnévre tesz szert, ami nem feltétlenül válik előnyére.

"Onnan tudod, hogy teljesen tönkrevágtad az életedet, hogy az egész világod egy szarkupaccá válik, és az egyetlen személy, aki szóba áll veled, a számítógépes rendszered mesterséges intelligenciája."

A könyv teljes mértékben a kincsvadászat körül forog, közben masszívan zúdulnak ránk a különböző utalások a '80-as évekből. Mivel ennek az évtizednek a végén születtem, nekem csak a gagyi popszámok imádata maradt, úgyhogy komolyan elgondolkoztam azon, hogy ha vajon a 90-es évekre épített volna az író, akkor mennyire oda meg vissza lennék a könyvért, persze így sem panaszkodom, sok-sok direkt és burkolt utalás még nálam is célba talált, és ilyenkor mosolyogva bólogattam, hogy ó, igen! Amikor meg a játékok kerültek szóba, életem párját szórakoztattam azzal, hogy dobáltam felé a különböző klasszikusok neveit, ekkor meg ő bólogatott bőszen. 

A könyv soundtrackje

Az eddigi sorokból azt hiszem leszűrhető, hogy Cline elsősorban a kockákat célozta meg ezzel a regénnyel, így felmerülhet bennetek a kérdés, hogy "vajon jó lesz ez nekem, ha nem töltök fél napokat a WOW-val, és nem láttam a Star Wars-t?". Én azt gondolom, kell egyfajta nerd szint ahhoz, hogy élvezhető legyen a könyv, de garantált level up következik be (akár több is) olvasás során. Azért adnék egy kis hintet a döntésképtelenek számára, és röviden próbálom vázolni a saját kockasági szintemet.

Annak ellenére, hogy már 10 éves koromban a Diablo első részével játszottam és a gimiben informatika tagozatos voltam, nem nagyon érdeklődtem semmi iránt, ami a geekséggel áll kapcsolatban, amire szükségem volt, azt megtanultam, de ennyi. Aztán bő két éve lett egy pont ideális mértékben kocka pasim, aki által elkezdtem edukálódni. Bevezetett az RPG-k világába, és megesik, hogy együtt játszunk valami nyomozós-rejtélyes point and clickkel, illetve iszonyúan büszkén irtottam az újra felfedezett Diablo 1-ben a csontvázokat és zombikat ismét, miközben ő örömében majdnem elsírta magát. Újabb level up történt augusztusban, amikor felvettek egy fejlesztő céghez, és itt bizony nincs hiány szandál-zokniból meg programozós poénokból. (Ez utóbbiak közül sokat nem értek). Ám múltkor rég nem látott kocka ismerőseimmel találkoztam, és rá kellett jönnöm, hogy én is azzá váltam, mert egyszer csak arra eszméltem, hogy megkérdezem tőlük, hogy felrakták-e már a Win8-at, illetve arra, hogy a Microsoft Easter eggjeiről eszmecserélünk. A Ready Player One valóban újabb szintlépést eredményezett, most már tudom, melyik volt az első számítógépes játék, és azt is, hogy melyikben rejtettek el először Húsvéti tojást. Úgy érzem, valahol mélyen régóta rejtőzik bennem egy nerd én, ami egyre inkább felszínre kerül, és ezt valahogy egyáltalán nem bánom.

Nem tudom, sikerült-e ebből levonni valami tanulságot, én azt gondolom, hogy ha nem érzel totális ellenszenvet a kocka társadalommal kapcsolatban, akkor nem lehet nagy mellényúlás ez a könyv, az igazi gamereknek pedig egyenesen kötelező. Életem szerelme sajnos nem nagyon szeret olvasni, de jó párszor elmondtam már neki, hogy ezt neki is muszáj lesz, mert tudom, hogy rettentően szeretné.
Az egész könyvben egy hibát találtam, azt, hogy a japán srác fekete gyászruhában jelent meg. Nem tudom, hogy az író bénázta-e el vagy a fordító, tudtommal a gyászban szó angolul akár in black is lehet, ami nem feltételez fekete ruhát, de az fix, hogy egy japán nem fog fekete gyászruhát ölteni.

Az elejétől fogva éreztem, hogy epic könyv ez, biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb klasszikussá fog válni.
Az angol nyelvű változat hangoskönyvét pedig Wil Wheaton előadásában lehet meghallgatni, kitűnő választás :D
A Ready Player One saját tumblr oldallal is jelentkezik, én már nyomtam egy follow-t.:)

Köszönöm a könyvet az Agave Kiadónak!

Brandon Hackett: Az ember könyve

Bevallom, eddig fogalmam sem volt, hogy ki az a Brandon Hackett, nekem az is csak akkor esett le, hogy magyar íróról van szó, amikor belülről is megnéztem a könyvet. Az azért nem titok, hogy nem sokat konyítok a sci-fi-hez, nem olvastam túl sokat, de a várólistámon azért ott sorakozik néhány darab, főleg a klasszikusabb fajtából. Tényleg egyre nyitottabbá válok a különböző, eddig számomra felfedezetlen műfajok iránt, de ami a sci-fi-t illeti, eddig csak Philip K. Dick-kel próbálkoztam, és szerintem az az ember annyira beteg, hogy nem tudom nem szeretni. Viszont mindig kicsit zavarbaejtőnek éreztem a regényeit - nem tudok rá jobb szót - és most valahogy hasonló hatással volt rám Az ember könyve is. 

Háromezer embert elrabolnak a Föld különböző pontjairól az idegenek. Elég vegyes társaság, különböző életkorok, nemzetiségek, személyiségek kerülnek egy helyre, és próbálnak túlélni, meg kitalálni, hogy mi történik velük. Életkörülményeik eléggé siralmasak, és természetesen a heterogén összetételnek hála, már az események kezdetekor kialakul az ellenségeskedés az emberek és a különböző csoportok között. A kezdetekben két narrátora van a történetnek, az egyikük Attila, a budapesti fiatal fiú, aki az mp3-lejátszóján található számokkal próbálja felidézni a távoli otthont. Összebarátkozik Aurival, a félig orosz, félig japán tízéves kislánnyal, ezt azonban a lány apja nem nézi túl jó szemmel. A másik nézőpont ő lesz, Jurij, nem valami szimpatikus fazon. Neki annyi szerencséje volt, hogy a lányával és volt feleségével együtt ragadták el az idegenek, de ez utóbbi különösebben nem hatja meg, szerintem sokat elárul a férfi jelleméről, hogy még ebben a szituációban sem tud megfeledkezni a sérelmeiről.
Egyébként is elég kevés a megnyerő karakter, nekem nem nagyon sikerült megszeretni egyiküket sem, illetve Auri jófej kiscsaj, meg azért egy-két mellékszereplő akad, akitől nem kapartam a falat.  

Nagyon ötletes Hackett, ebben a különös világban az idegenek illatokkal kommunikálnak, emellett végig úgy éreztem, hogy az általa létrehozott világ teljesen kerek és egész, ez a fajta képzelőerő engem mindig elvarázsol. Más kérdés, hogy nem állt túl közel hozzám, nem tudtam benne kényelmesen elhelyezkedni, de ez már az én problémám. Valamiért mindig zavarba jövök a fura lényektől, nem tudok velük mit kezdeni, bizonyos jelenetek pedig aztán majdnem kiverték a biztosítékot, de igyekeztem higgadt maradni. Tetszett, hogy ki így, ki úgy, de mindenki próbált kapaszkodni abba, ami megmaradt neki a Földről, legyenek azok egy könyv sorai, egy férj vagy egy gyerek emléke, vagy egy Adele-szám az mp3-lejátszóról. 

Nem akarok spoilerezni, ebben a könyvben nagyon sok minden történik, változnak a helyszínek, a szereplők, egyáltalán nem kiszámítható a történet. Szóval az eseményekről inkább nem írnék már semmit, szerintem az is csoda, hogy Hackett képes volt ezt összesűríteni alig 300 oldalba. Mivel röpködnek az istenítő blogbejegyzések meg az ötcsillagok a molyon, ezért újfent kissé zavarban vagyok, amiért nekem olyan nagyon nem sikerült megszeretni ezt a könyvet, szerintem még szoknom kell a műfajt. Vagy az is lehet, hogy mostanában már annyi YA-t meg lájtosabb könyvet olvastam, hogy újra fel kell vérteznem magam a felnőtt élet szörnyűségeivel szemben... Mostanában úgyis úgy elsüppedtem a saját idealizmusomban. 

Philip K. Dick: A Frolix-8 küldötte

Amikor az első PKD könyvemet olvastam, arra gondoltam, ez egyáltalán nem nekem való, esélytelen, hogy még egyszer a kezembe vegyem az író bármelyik agyszüleményét, aztán végül úgy döntöttem, megpróbálkozom vele még egyszer, mivel azóta én is változtam, meg az érdeklődési köröm is bővült picikét. 

Gondolom nem árulok el nagy titkot, hogy a történet a jövőben játszódik, ez a világ - annak mondom, aki nem olvasott még Dicktől - olyan, amilyen szerintem nem lesz, tehát autók röpködnek, és kitágult koponyájú emberek mászkálnak az utcán. Az alkoholfogyasztás illegális, helyette jóféle szintetikus cuccokat szednek marokszámra az emberek, hogy elviseljék a valóságot. 

Ebben a világban élnek együtt a Régiek, az Újak és a Szokatlanok, akik közül az Újak állnak a társadalom élén, a Régieknek esélyük nincs arra, hogy feljebb jussanak. Egy Régi, Nick Appleton a főhősünk, aki Az Alkohol segítségével egy szép napon ráébred arra, hogy mekkora elnyomásban él, és csatlakozik az ellenállókhoz. Megismerkedik egy tizenhat éves kiscsajjal, Charley-val, és totál belehabarodik, viszont pechjére ezzel nincs egyedül, mivel a fő-fő-fő világ ura, Willis Gram is szemet vet a leányzóra, így Appleton belekerül Gram célkeresztjébe. Közben híreket kapnak arról, hogy egy forradalmár, aki jó sok évvel ezelőtt eltűnt valahol az éterben, Provoni, a Föld felé tart vissza egy űrhajón, egy ismeretlen eredetű lénnyel, úgyhogy megy a tanakodás, hogy mit lehet tenni, mivel az idegen elpusztíthatatlan, ő maga viszont elég nagy rombolást tud véghezvinni, kérdés, hogy élni fog-e ezzel a képességgel. Gram nem kezeli túl profin a helyzetet, és igazából semmit sem, egy jellemtelen alak, aki másodpercenként változtatja a döntéseit, épp a hangulata, vagy a személyes érdekei alapján. 

Azt nem tudom, hogy az író valamelyik művében kifejtette-e, hogy hogyan alakult ki ez az állapot, mármint arra gondolok, ami úgy általában a regényei alapját képezi, melyik fura szó mit jelent, de folyton úgy éreztem, hogy valamiről lemaradtam, és nekem kell összeraknom a kis darabkákat, mert persze Dick mindent úgy ír le, mintha magától értetődő lenne, ez engem mondjuk kicsit zavarba hozott. Persze, láttam a Különvéleményt kétszer, úgyhogy tudom, mi az a prekog, de azért elég sok fehér folt maradt. Nem akarom bántani Dicket, de tuti, hogy nem volt normális. (Röviden utánaolvastam, és elvileg tényleg nem.) Nemsokára elolvasom Lawrence Sutin Isteni inváziók című könyvét, amely a szerző életét mutatja be, azt hiszem, akkor majd világosabb lesz minden. 

De hogy írjak egy kicsit még a Frolix-8 küldöttéről... Nagyon pörgős, folyton történik valami, viszont sosem tudtam, melyik "oldalra" álljak. Először drukkoltam az egyiknek, aztán kiderült, hogy az annyira mégsem lesz jó, szóval elég fordulatos, és alapvetően szeretem a diktatórikus környezetben játszódó történeteket, szóval én megkaptam, amit akartam. Félek, jó úton vagyok afelé, hogy teljesen megkedveljem PKD könyveit, de azt hiszem, előbb tényleg az életrajzával kezdem, hátha akkor jobban megértem, hogy honnan jött neki ez a nagy ufósdi-prekogosdi. Nemsokára jövök a poszttal arról a könyvről is!

A Frolix-8 küldöttét kiadja az Agave Kiadó.

Philip K. Dick kezdőknek

  kezdő sci-fi olvasó vagyok. a Marsbéli krónikák régóta ott áll a polcon, de akkor már inkább utópiákhoz nyúlok, ha annyira fiktív olvasmányra vágyom. ennek ellenére mégis mintha ismerős világba csöppentem volna, nyilván ebbe az is belejátszik, hogy láttam mondjuk a Különvéleményt, így nem okozott különösebb problémát, hogy viszonylag otthonosan érezzem magam a Dick-féle jövőben.

 na és ez a jövő úgy néz ki, hogy hála a kínaiak egy korábbi akciójának a Föld lakosságának jelentős része sterillé vált, most pedig épp a vugok uralják bolygónkat, akik mellesleg a Szaturnusz egyik holdjáról, a Titánról származnak. ebben a világban létezik egy Blöff nevű játék, amely egy elég rendesen továbbfejlesztett Monopolyra hajaz. a játék tétjei amerikai nagyvárosok, meg a mázli, azaz a párok termékenysége, mert hát ugye egy ilyen steril időszakban nagy ajándék a terhesség. Pete Garden, aki épp most "kapott" új feleséget a Blöffnek köszönhetően, elveszti Berkeley városát, amely hamarosan egy rendkívül ellenszenves és szerencsés játékos kezei közt köt ki. Pete pechje, hogy ezt az embert rövid időn belül megöli valaki, és Pete is a gyanúsítottak között van. főhősünkkel közben furcsa dolgok történnek, gondolok itt például az emlékezetkiesésre, és ez nem segít a helyzetén. itt kezd komolyan bonyolódni a történet, mivel hamarosan a vugok már nem elégszenek meg a játék felügyelésével, pimasz módon beszállnak, méghozzá nem éppen tisztességes módszerekkel kívánnak részt venni az egészben. úgyhogy a terrai játékosoknak ki kell találni valamit, hogy legyőzzék őket. 

 szegény Pete meg már nem tudja eldönteni, hogy amit időnként lát vagy látni vél, az a valóság, vagy a gyógyszerfüggőségének mellékhatásai. elég komoly hallucinációkat produkál, néha az olvasó sem tudja igazán, hogy mit is gondoljon, kinek higgyen.

 az alapsztori szerintem elég ötletes, tetszik a sci-fi és a krimi kombinációja, a könyv felénél azonban kezd kicsit elszállni a történet. nem azt mondom, hogy teljességgel követhetetlen, csak elég nehéz felvenni a fordulatot. nekem ebben a világban pont az tetszett (a regény első felére gondolok), hogy nem túlságosan fiktív. ha az ember elhiszi, hogy léteznek mindenféle különleges képességek (gondolatolvasás, jövőbe látás), akkor akár még el is tudja képzelni, hogy így is alakulhat(ott volna) a bolygónk sorsa, de aztán ami később jön, na az picit már sok. 

 viszont ha ügyesen végigküzdjük magunkat a zűrösebb részeken, kapunk egy kellemesen hátborzongató végkifejletet. szerintem Dicket érdemes már az általa megteremtett különleges hangulatú világa miatt is olvasni, az én kedvemet semmiképpen nem vette el a könyv attól, hogy olvassak mást is az írótól, azt hiszem, már tudom is, hogy melyik lesz a következő.

a könyvet kiadja az Agave kiadó.