2012-07-20

Brandon Hackett: Az ember könyve


Bevallom, eddig fogalmam sem volt, hogy ki az a Brandon Hackett, nekem az is csak akkor esett le, hogy magyar íróról van szó, amikor belülről is megnéztem a könyvet. Az azért nem titok, hogy nem sokat konyítok a sci-fi-hez, nem olvastam túl sokat, de a várólistámon azért ott sorakozik néhány darab, főleg a klasszikusabb fajtából. Tényleg egyre nyitottabbá válok a különböző, eddig számomra felfedezetlen műfajok iránt, de ami a sci-fi-t illeti, eddig csak Philip K. Dick-kel próbálkoztam, és szerintem az az ember annyira beteg, hogy nem tudom nem szeretni. Viszont mindig kicsit zavarbaejtőnek éreztem a regényeit - nem tudok rá jobb szót - és most valahogy hasonló hatással volt rám Az ember könyve is. 

Háromezer embert elrabolnak a Föld különböző pontjairól az idegenek. Elég vegyes társaság, különböző életkorok, nemzetiségek, személyiségek kerülnek egy helyre, és próbálnak túlélni, meg kitalálni, hogy mi történik velük. Életkörülményeik eléggé siralmasak, és természetesen a heterogén összetételnek hála, már az események kezdetekor kialakul az ellenségeskedés az emberek és a különböző csoportok között. A kezdetekben két narrátora van a történetnek, az egyikük Attila, a budapesti fiatal fiú, aki az mp3-lejátszóján található számokkal próbálja felidézni a távoli otthont. Összebarátkozik Aurival, a félig orosz, félig japán tízéves kislánnyal, ezt azonban a lány apja nem nézi túl jó szemmel. A másik nézőpont ő lesz, Jurij, nem valami szimpatikus fazon. Neki annyi szerencséje volt, hogy a lányával és volt feleségével együtt ragadták el az idegenek, de ez utóbbi különösebben nem hatja meg, szerintem sokat elárul a férfi jelleméről, hogy még ebben a szituációban sem tud megfeledkezni a sérelmeiről.
Egyébként is elég kevés a megnyerő karakter, nekem nem nagyon sikerült megszeretni egyiküket sem, illetve Auri jófej kiscsaj, meg azért egy-két mellékszereplő akad, akitől nem kapartam a falat.  
Nagyon ötletes Hackett, ebben a különös világban az idegenek illatokkal kommunikálnak, emellett végig úgy éreztem, hogy az általa létrehozott világ teljesen kerek és egész, ez a fajta képzelőerő engem mindig elvarázsol. Más kérdés, hogy nem állt túl közel hozzám, nem tudtam benne kényelmesen elhelyezkedni, de ez már az én problémám. Valamiért mindig zavarba jövök a fura lényektől, nem tudok velük mit kezdeni, bizonyos jelenetek pedig aztán majdnem kiverték a biztosítékot, de igyekeztem higgadt maradni. Tetszett, hogy ki így, ki úgy, de mindenki próbált kapaszkodni abba, ami megmaradt neki a Földről, legyenek azok egy könyv sorai, egy férj vagy egy gyerek emléke, vagy egy Adele-szám az mp3-lejátszóról. 
Nem akarok spoilerezni, ebben a könyvben nagyon sok minden történik, változnak a helyszínek, a szereplők, egyáltalán nem kiszámítható a történet. Szóval az eseményekről inkább nem írnék már semmit, szerintem az is csoda, hogy Hackett képes volt ezt összesűríteni alig 300 oldalba. Mivel röpködnek az istenítő blogbejegyzések meg az ötcsillagok a molyon, ezért újfent kissé zavarban vagyok, amiért nekem olyan nagyon nem sikerült megszeretni ezt a könyvet, szerintem még szoknom kell a műfajt. Vagy az is lehet, hogy mostanában már annyi YA-t meg lájtosabb könyvet olvastam, hogy újra fel kell vérteznem magam a felnőtt élet szörnyűségeivel szemben... Mostanában úgyis úgy elsüppedtem a saját idealizmusomban. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése