"- Pumákat egzecíroz a Ligetben. Tavaly még csak perecet árult, de mostanra pumaidomárrá képezte magát. [...]
- No hallja, milyen zöldeket beszél maga! Hogy lenne egy internacionál spionnő pumaidomár? - érkezett a cáfolat.
- Spionnő? A mi Veronunk? Kitől hallotta ezt az országos oktondiságot?
- Se nem spionnő, se nem pumaidomár. A Magyar Királyi Államvasutaknál kapott állást. Mozdonyt vezet a Budapest-Konstantinápoly vonalon! Biztos forrásból tudom!"
Így merje otthagyni az ember lánya két évre a szülővárosát, ami mellesleg elég kicsi ahhoz, hogy mindenki ismerjen mindenkit, és elég unalmas is, hogy az emberek a saját életüket ne találják kellőképpen szórakoztatónak, így az épp nem jelenlévőkét tárgyalják ki előszeretettel. Azóta, hogy Dávid Veron lelépett Budapestre, és a fenti foglalkozások helyett zsurnalisztának állt, Ókanizsán az égvilágon semmi nem történt, Veron is csak a legjobb barátnője közelgő esküvőjére érkezett haza. Minden egyhangúság ellenére szembesülnie kell azzal, hogy az élet nem állt meg, és van, aki túllépett az ő távozásán. Pedig a leányzó egészen kikupálódótt, és kezdi feladni korábbi reformista nézeteit, és hajlandó lenne egy bizonyos férfi mellett lecövekelni.
Már a hazafele úton megmutatkozik, hogy Veron túl sok Conan Doyle Artúrt olvas, úgy tűnik, kicsit mániája lett az összeesküvés-elmélet gyártás, de nem titok, hogy a későbbiek során jól jön még ez a fajta hozzáállás.
Most is lesz ugyanis egy hullánk, vagy akár több is, és mint minden rendes krimiben, a rendőrség nincs a helyzet magaslatán, úgyhogy Dávid Veron újfent felcsap magánnyomozó-kisasszonynak, és minden tehetségét bevetve igyekszik megtudni, hogy ki követte el a rémes bűntettet, ezzel egy időben pedig kénytelen saját magát is mentegetni, mert erősen gyanúba keveredik.
Ókanizsán szakad a hó és baromi hideg van, jól is esett a kánikulában ilyesmit olvasni. Az előző két résszel úgy voltam, hogy pont a krimis elemek érdekeltek legkevésbé, magasról tettem rá, hogy ki a gyilkos/emberrabló/akárki. Most viszont tényleg agyon izgultam magam, és mint egy rendes krimiolvasó, próbáltam szűkíteni a kört, hogy ki lehet a galád elkövető, persze nem találtam el. Igaz, minden krimivel úgy vagyok, hogy a megfejtés annyira nem is érdekel, a nyomozásról viszont imádok olvasni, csak hogy Baráth Katalin még az egészet megfejelte azzal, amit annyira kedvelek a regényeiben: egy borzasztóan élő, intenzív hangulatú környezetet teremtett csodálatos szóképekkel, mondatokkal tűzdelve. Közben pedig egyértelművé válik, hogy az író szakértője a kornak, mindezt történelmi utalásokkal és a hajdani életstílus részletes bemutatásával bizonyítja. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg munkát fektet a regényei megírásába, tökéletesen felépíti ezeket a műveket.
Nem tudom eldönteni, hogy A türkizkék hegedűt vagy ezt szerettem-e jobban, az előző rész helyszínei teljesen elvarázsoltak, viszont jó volt "hazatérni", újra találkozni ezzel a pletykás bandával, anyu húslevesét kanalazni, cukrászdába járni és a télikertben ücsörögve narancshabos süteményt villázni, és persze gyanúsabbnál gyanúsabb emberek nyomába eredni. Akárcsak a többi Dávid Veron-sorozat kedvelő, én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy a következő történet hol játszódik majd, meg persze hogy mi lesz a big lávval! Örülök, hogy Baráth Katalin ilyen termékeny, hogy most már évente ad ki újabb olvasnivalót, remélem, a következő könyvhétre is meglep minket valami finomsággal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése