A Gyatlov-csoport esete

Egy téli estén bukkantam rá a Gyatlov-incidens körül kialakult találgatásra ebben a cikkben, és már nem emlékszem, hogy hogyan jutottam el a poszthoz, arra viszont igen, hogy éjszakába nyúlóan olvasgattam a kommenteket, amíg nem maradt olyan testfelületem, amelyen ne alakult volna ki libabőr, és teljesen a történet hatása alá kerültem. Azért azt vegyük észre, hogy a konteók lényege az, hogy minél több érvet sorakoztassanak fel egy-egy hihetetlennek tűnő magyarázat mellett. Az ufók mindig képbe kerülnek valahogy, akárcsak az orosz titkosszolgálat, meg a helyi törzsek. Donnie Eichar viszont ellátogatott a helyszínre, és tényekre alapozva írt egy könyvet, és ahelyett, hogy belemagyarázásokkal pörgetné tovább az összeesküvés-elméletekre felkészült agyunkat, elénk tárja a történteket, mindezt úgy, hogy egy csomó kutatómunkát végzett, és több érintettel is beszélgetett személyesen. 

A párduc és A tigris

Imádom az ilyen véletlen egyezéseket, ezt épp most fedeztem fel: két nagymacska-című regényt olvastam egy hónapon belül, nem mintha bármi közük lenne egymáshoz a címet leszámítva, mert A párducban még csak nem is szerepel a címadó állat és Szicíliában játszódik, A tigris meg valóban tigrisekről szól, de ez a könyv inkább non-fiction, és az orosz Távol-Keletre repít el minket. 

Giuseppe Tomasi di Lampedusa: A párduc

Salina korosodó hercege igyekszik felvenni a fonalat a lassan folydogáló, apróságokban megmutatkozó változásokkal, amelyek az egységes Olaszország létrejöttével indulnak be igazán. Nem annyira unalmas, amilyennek hangzik.

amiért szerettem:

Szicília a helyszín, emiatt kezdtem el olvasni.

Tájak színes-szagos valójukban: az író ebben nagyot alakított. A nyelvezet általánosságban is közel állt hozzám, de ahogy a természetet életre kelti, az külön piros pontot érdemel.

Esendő, ám szerethető karakterek: Salina hercege, a főhős olyan ember, akit nem tudtam nem szeretni, még akkor sem, ha néha nehezteltem rá azért, amit épp tett. Persze, lehet, hogy az olaszok iránti elfogultságom is benne van ebben.

Időtálló stílus: eleinte azt sem tudtam, mikor született a regény (az 1800-as évek második felében játszódik), aztán kiderítettem, hogy 1958-ban jelent meg Lampedusa halála után. Bármikor írhatták volna ezt a szöveget, én pedig szeretem azokat az írókat, akik képesek az ilyen trükközésre. 

amiért nem szerettem:

A kezdeti lelkesedésem félidőben hanyatlani kezdett: mindig attól félek, amikor az első oldalakon megszeretek egy könyvet, hogy vagy a szövegben, vagy bennem lesz kevés a lendület, és nem tart majd ki a végéig. Most hiába imádtam a mondatokat, amelyeket Lampedusa kreált, a tartalom, az események nem tudtak kellően lekötni, és a vége felé gyakran megesett, hogy átlapoztam oldalakat. 

Lampedusa miért csak egyetlen könyvet írt? Aki így ért a szavakhoz, nem lehet olyan kegyetlen, hogy egy darab regénnyel szúrja ki az olvasóközönség szemét. 

"Egy 45 éves férfi mindaddig fiatalnak érezheti magát, amíg észre nem veszi, hogy szerelmes korú gyermekei vannak."

John Vaillant: A tigris

A messzi orosz tajgán egy tigris furcsán kezd viselkedni, ami abban nyilvánul meg, hogy ok nélkül támad emberre, holott a "megállapodás" szerint olyat nem szokás. 

amiért szerettem:

A helyszín Oroszország, annak is a legeldugottabb sarka: ritkán hall az ember a Kína és a Japán-tenger közé beszorult területről, amelynek egyes pontjai délebbre fekszenek a francia Riviéránál, mégis a térségben keverednek a trópusi és a sarkköri éghajlatra jellemző sajátosságok, akár az időjárást, akár az állat-és növényvilágot vesszük figyelembe. (Érdemes elolvasni a kapcsolódó karcot a molyon. Meg ezt a karcot is.)

Kellemes meglepetés volt a könyv műfaja: először azt hittem, hogy ez egy regény lesz, amit egy igaz történet inspirált, de ez tiszta non-fiction, picikét kiszínezgetve. Viszont akinek nincs türelme az ilyesmihez, akit nem érdekel se a tigris, se a hely, ahol él, neki se álljon. 

A szereplők tehát valós személyek, ám egyáltalán nem idealizáltak. A könyv közepén még egy albumot is találhatunk a fotóikkal, meg tigrisekkel és méteres hóval. 

amiért nem szerettem:

Kicsit túl amerikai, ha már muszáj mondanom valamit. A szerző, szerintem a gyengébbek kedvéért mindent Amerikához hasonlít, például a területek nagyságát az USA államaihoz, és így tovább. Illetve az "akciójelenetek" picit hatásvadászok, ami szerintem nem passzol a könyv műfajához, de ez biztos kellett ahhoz, hogy el lehessen adni a könyvet. 

Furcsállom, hogy a KMK kiadta A tigrist, biztosan sok olvasójuk dobta félre csalódottan, miután rájött, hogy nem egészen azt kapta, amire számított. Mivel imádok mindenféle különleges helyről olvasni, nekem külön öröm volt, hogy ilyen részletes képet kaptam Oroszország legtávolabbi térségéről, és mivel egyre inkább kezdem megkedvelni a non-fictiont, egyáltalán nem bántam, hogy nem regény formában olvastam erről a különleges állatról és a körülötte zajló hercehurcáról. 

Szibériai anziksz

Szegénykémet hogy elfelejtettem! Télen szívesebben olvasok orosz-közeli könyveket, januárban még egy konteóba is beleástam magam, éjszakába nyúlóan olvastam a kommenteket, alig mertem utána éjjel kimenni a szobából a sötétben. Szóval kedvet kaptam Oroszországhoz és főként a titokzatos meg persze hatalmas Szibériához, így pont jókor jött szembe egy molyos olvasás kapcsán Sándor Anna Szibériai anziksz című könyve. Szegény borító nem sikerült olyan gyönyörűre, itt vethettek rá azért egy pillantást, mellesleg ideje lenne megtanulnom nem függni annyira a borítóktól, csak hát vizuális lény vagyok és rendszeresen a szépséget keresem a tárgyakban. Ennek a szépsége belül lesz, és nem a fotókra gondolok, hanem arra, amit mi, az olvasónk látunk magunk előtt a szöveget olvasva.

A szerzőről nem sokat sikerült megtudnom, két "híresebb" hölgy él ezzel a névvel, az egyikük forgatókönyvíró, a másikuk nyelvész, én az utóbbira tippelnék, de még a Wikipedia sem hozza ezt a művet, szóval eléggé sötétben lövöldözöm. A könyv apropója egy baráti társaság oroszországi utazása: jó sokan úgy döntenek egy szép napon, hogy bejárják Szibériát, de nem ám kispályás módon, azt mondják, hogy Nyugat-Szibéria az semmi, kezdjük akkor már egyből a közepén! Bocsánat, de januárban olvastam a könyvet, jegyzeteket szinte sosem készítek, a város- és tájnevekre viszont már elég hézagosan emlékszem, így csak azt említem meg, amit rögzített a memóriám.

Krasznojarszk

Szóval emlékeim szerint Krasznojarszkban kezdenek, a legszebb részeket, az Altai-hegységet így szépen kihagyták, szerintem kár volt, nem mintha jártam volna arrafelé, de elég ha végignézünk pár fotót a környékről: élénk kék vízű tavak és hófehér, csipkés hegyek váltogatják egymást, élőbben még fantasztikusabb lehet a látvány. Krasznojarszk után elindulnak Irkutszk és a Bajkál-tó felé, érdekes világ ez, szívesen eltöltenék egy hetet a tó partján. Aztán ellátogatnak a burjátok földjére, ahol megismerik a helyi népszokásokat. Nem tudom, mi volt a következő állomás, én már csak Vlagyivosztokra emlékszem, amely mint kiderült (mondjuk tök logikus) inkább egy távol-keleti nagyváros, mint orosz, az autók nagy része jobbkormányos, és egy igazi kis mediterrán gyöngyszem a Japán-tenger partvidékén. Végül Kamcsatkán zárnak, ami nagyjából a világ vége, pusztulat és elzártság jellemzi a területet. 

Irkutszk

Irkutszk

Az egyes helyekről random érdekességeket dobál a szerző az olvasó elé, kiegészítve egy kis gazdasági háttérrel meg történelemmel, régi hiedelmekkel. Szerettem a könyv felépítését és stílusát, olyan érzés volt olvasni, mintha személyesen mesélnék el nekem az utazás élményeit, közbeszúrva időnként némi háttérinfót, nagyon élvezetes és könnyed stílusban folynak a mondatok. 

Vlagyivosztok

Egyetlen problémám volt a könyvvel: nagyon rövid! Akár ezer oldalon keresztül is elolvasgattam volna Szibériáról, főleg ebben a stílusban, ahogy Sándor Anna mesélt róla. Tökéletes kikapcsolódás volt, egyébként is imádom az ilyen kulturális gyorstalpalókat, szóval ha netán ismertek még hasonló szuper könyveket, nyugodtan adhattok tippeket! (Természetesen nem kell Oroszországról szólniuk, a világ bármely tája érdekel.)