2011-05-29

Jókai Mór: Az arany ember


"Mit lehet tenni a tél ellen? várni kell a tavaszt."
  gimiben úgy voltam a kötelezőkkel, hogy egyrészt akkor még nem szerettem olvasni, másrészt meg amit egyáltalán elkezdtem, azoknak többnyire az egyharmadáig jutottam jó esetben, alig volt néhány könyv, amit befejeztem. talán a drámák tartoznak ebbe a kategóriába (persze, mert azok rövidebbek) meg a Candide meg az Édes Anna (azok is rövidek). egy Jókainak esélye sem volt. 

aztán így néhány évvel később megjött a kedvem hozzá. persze annak idején már átbeszéltük az egészet irodalomórán, úgyhogy tudtam, miről szól meg még azt is, hogy a vége mi lesz. (ez utóbbit itt azért nem fogom megosztani, nem kell aggódni).

  az események valamikor az 1820-as évek táján kezdődnek, és körülbelül 8 éven át zajlanak (leszámítva az utolsó részt, ami szerintem totál felesleges).
  Timár Mihály a főhős, aki egy szerencsés véletlen során hatalmas mennyiségű kincsre tesz szert egy török úr "jóvoltából", aki egy közös hajóutuk során meghal, és a lánya, Timéa ezáltal árván marad. ez a lány egy komáromi családhoz kerül, akik Timár ismerősei, ott azonban kihasználják a lány naivitását, és folyamatosan hülyét csinálnak belőle. később fordul a kocka, Timéa lesz a ház úrnője azáltal, hogy a családfő meghal, és Timár megveszi az árverésre bocsátott házat, Timéa pedig hálából hozzámegy feleségül. a lány viszont hideg, mint a jég, Mihály pedig egy másik nő mellett találja meg a szerelmet, a Senki szigetén, ami egy a társadalomtól teljesen elzárt terület az Al-Dunán. Timár félévente ingázik két lakhelye és nője között, miközben folyamatosan vívódik, marcangolja magát, képtelen ráhangolódni a boldogságra.

  ennyi a történet nagyon nagy vonalakban, emellett sok más szereplő, szélsőséges karakter, sorsszerű véletlenek, szóval minden, ami egy romantikus (mármint stílus, nem műfaj...) regényhez kell. 

 Mihállyal nem tudtam mit kezdeni, fogalmam sem volt, mit gondoljak róla. az író mintha nagyon sajnáltatná velünk, egy mártírnak állította be a főhőst, én viszont az olyen embereket sosem szerettem, akik látványosan szenvednek meg szidalmazzák magukat állandóan, úgyhogy Timárt sem kedveltem különösebben. nem hatott meg sem a lelkiismeret-furdalása, sem az a rengeteg önmarcangolás, amit a regény során véghezvisz. igazából ő volt az egyetlen olyan karakter, akinek a jelleme nem szélsőséges, a többiek mind jók vagy rosszak, de azt nagyon. 
  egyébként a könyv nagyon pörgős, eseménydús, fordulatos, szerintem élmény olvasni, kicsit a nyelvezettel volt problémám, én már nehezen szokom meg az ilyet, túl mai csaj vagyok azt hiszem. de azért mikor kukoricát pattogtatnak a Senki szigetén... na, az nagyon vicces!


2011-05-25

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták


  úgy tűnik nekem, hogy mintha kiskoromban már egyszer lett volna a kezemben ez a könyv. nem esküszöm meg rá, hogy végigolvastam, de egy-két dolog bevillant. például a kutya meg a teknős neve, meg mikor Theodore mindig azt mondja, hogy "khm". na ezek halványan derengtek, vagy inkább úgy jöttek elő, mint mikor az embernek de ja vu-je van.
  az események Korfun zajlanak, leszámítva a rövid epizódot az elején, mikor a Durrell-család elhatározza, hogy a ködös Angliából a napsütötte szigetre költözik. ez a család áll a nagyon laza Durrell mamából, meg a négy gyerekéből. Larry (Lawrence Durrell...) kultúrsznob író kultúrsznob barátokkal, Leslie vadászatmániás fegyverbolond, Gerry, történetünk írója, tíz év körüli állatbuzi, de tényleg minden állatot imád, és ezeket előszeretettel viszi haza felnevelni, nem sejtve, hogy ezzel a család néhány tagját erősen felbosszantja. és Margo. (ő a negyedik gyerek, csak gondoltam a Family Guy után szabadon csupán ennyit közlök róla). és akkor Korfu szigetén ott van még Spiro, a család újdonsült barátja és mentora, aki minden szó végére odabiggyeszti a klasszikus "sz" hangot; a már említett Theodore, akivel Gerry hamar megtalálja a közös hangot, mivel mindketten meg vannak veszve mindenért ami él és mozog, megismerjük Gerry különböző tanárait, és még sok más helyi erőt.

  velem az a baj, hogy nem szeretem a leírásokat. persze azért ez nem egy Tüskevár (nem lehúzni szeretném azt sem, csak hát Fekete Istvánnal rendesen megszenvedtem általános negyedik táján). ez a könyv megszeretteti velünk az állatokat a póktól kezdve a gekkón át a szarkákig (a lepkéktől változatlanul betegesen irtózom), de komolyan, Durrell ugyanakkora lelkesedéssel ír a kutyáiról, mint egy százlábúról, viszont néha picit elragadtatja magát a leírások során, vagyis nekem ez egy hangyányit erőltetett, de nyilván van, aki megtalálja ebben is a gyönyörűséget. 

  én ezt a gyönyörűséget a karakterekben találtam meg. néha hangosan felröhögtem Durrell mama és a fontoskodó Larry párbeszédein, mikor épp arról vitatkoznak, hogy az aktuális állat maradjon-e a házban, vagy hogy Larry irodalmár barátainak látogatása kedvéért érdemes-e nagyobb villába költözni. annyira megszerettem ezt a családot meg a barátaikat meg a kutyáikat meg szarkáikat meg mindenféle állatkáikat, hogy a végén egy kis szívfájdalommal csuktam be a könyvet, hogy meg kell válnom tőlük. 
  bár ha jól tudom, ennek a korfus témának van azért még két folytatása, előbb-utóbb sorra fognak kerülni azok is.


2011-05-16

Jodi Picoult: Házirend


  ahogy meglátom ezt a borítót, az jut eszembe, mikor a pasim ránézett, hangosan felolvasta az "amerika legnépszerűbb írónője" feliratot, majd felkiáltott, hogy "dehát hiszen ez egy kisfiú!"

nyilván nem gondolta komolyan, de szakadtunk rajta jópár percig. mindenesetre azt nem igazán értem, hogy miért egy 12 éves gyereket raktak a borítóra. 

  nekem eddig az Asperger-szindróma csak a vicces oldaláról volt ismerős, már ha létezik ilyen egyáltalán (a könyv szerint nem nagyon). nem tudom, nézi-e valaki a The Big Bang Theory-t, ami négy kocka csávót felvonultató sorozat, és közülük az egyik, Sheldon, na ő aspergeres, még a wikipedia szerint is. persze mivel ez egy sitcom, ezért az ember halálra röhögi magát ezen a karakteren, de gondoltam akkor illene olvasni reálisabb dolgokról is, úgyhogy azonnal lecsaptam a Házirendre, mikor megtudtam, miről/kiről szól. 


  adott egy anyuka, aki a két fiát egyedül neveli. az egyik 15 éves, és "csak" az a hóbortja, hogy idegen házakba tör be néhanapján, hogy eltöltsön ott egy kis időt, a másik, Jacob pedig 18 és Asperger-szindrómás, ami az autizmus egyik típusa. mellesleg a fiú fő érdeklődési területe a kriminalisztika, időnként megjelenik egy-egy bűnténynél, hogy "segítse" a tétlen nyomozók munkáját. a betegség tüneteinek részletezésével nem fáradnék, ha nem gond, arra ott a könyv. a lényeg, hogy Jacobot a rendőrség egy fiatal lány ismerősének meggyilkolásával gyanúsítja, ami kellően felforgatja a család felforgathatatlan életét. az anya ügyvédet fogad, aki nem igazán van képben, de azért nagyon tettre kész.

  a könyv első fele tök érdekes volt, pörögtek a lapok, aztán kezdtem ideges lenni. nem kell, hogy több száz elolvasott krimi legyen a hátunk mögött ahhoz, hogy viszonylag hamar rájöjjünk arra, hogy mi is a helyzet valójában, legalábbis nagyjából. innentől kezdve viszont kiakasztó, erőltetett a történet, mert az írónő olyan szinten nyújtja el az eseményeket, hogy legszívesebben odavágtam volna valamihez a könyvet. irreális a helyzet, mert ilyen kommunikációhiány nem lehet emberek között, még akkor sem, ha a gyerek aspergeres, és pont ebből a kommunikációhiányból adódik az, hogy ilyen hosszúra nyúlik a történet. de nem szeretnék jobban belemenni, mert az már spoiler lenne, lényeg, hogy nagyon pozitívan, várakozással tele álltam neki a könyvnek, és rohadtul felidegesített végül. 

  ahhoz nem igazán tudok hozzászólni, hogy Picoult-nak mennyire sikerült hiteles képet festenie a betegségről, mert nem értek hozzá. néhol picit ellentmondásosnak tűnt a fiú viselkedése, valamint a Jacob szemszögéből megírt fejezetek is picit sántítanak nekem.

én maradok Sheldonnál, asszem.

2011-05-14

Rory Clements: Mártír


  ez egy londoni történet, 1587-ből. nem a szokásos királynős-udvarhölgyes-intrikás, hanem inkább egy krimi a valódi Londonból. középpontjában John Shakespeare áll, aki Walsingham miniszter "mindenese". a könyv legelején két megoldatlan ügy áll előtte: találja meg Lady Arabella Howard kegyetlen gyilkosát, emellett védje meg Sir Francis Drake-et, más néven a "tengeri sárkányt", mivel úgy hírlik, hogy merénylet készül ellene. 

  ez az alap, amihez jön a többi mellékszál, mert abból aztán van bőven. például, két kurva, akik hatalmas mennyiségű kincset találnak. egy nő, akinek kicserélték a gyerekét egy szörnyszülöttre, és ezért Topcliffe-hez, Shakespeare legnagyobb ellenségéhez fordul segítségért. a többit nem lőném le, lényeg, hogy azért egy picit soknak találtam a szereplők számát, nem értettem, hogyan fog ez összeállni a végére, de csak összeállt, mindennek volt értelme. és akkor az egész történetet Erzsébet korába képzeljük bele, amikor komoly vallási üldözés folyik a pápisták ellen, úgyhogy azok bujkálnak, az üldözőik meg szépen megkeresik és megkínozzák őket. gyomorforgató epizódokból nem szenved hiányt a regény, az biztos. 

  elég negatív képet fest erről az időszakról, a szereplők mintha mind valami ösztönlények lennének, könnyű kiábrándulni az emberekből a könyvet olvasva.

amit kicsit nehezen dolgoztam fel, az a stílus. elég körülményes, picit erőltetettnek éreztem, ami számomra nem túl könnyen befogadható. jobb volt tehát, ha egyhuzamban olvastam el minél több fejezetet, mert akkor egy idő után megszoktam az író nyelvezetét, és már nem zavart.
  nekem alapvetően tetszett, és azt gondolom, hogy ha valakit vonz a középkor, szeret róla olvasni, akkor élvezni fogja, mert a krimis vonal mellett a korabeli mindennapi életet is bemutatja teljes valójában.


a könyvet kiadja az Agave kiadó.