2012-11-01

Tűsarkúban a prérin, avagy megéri-e kifordulni önmagunkból

Vigyázat! Eléggé személyes hangvételű és időnként érzelgős poszt következik, akinek bármi ellenérzése van ezzel kapcsolatban, hanyagolja ennek a bejegyzésnek az elolvasását.
Ree Drummond sikeres blogger Amerikában, oldala a The Pioneer Woman baromira népszerű, ír ő mindenről: főzésről, gyereknevelésről, filmekről, home decorról, fotókat posztol, személyes élményekről számol be, szóval micsoda polihisztor ez a csaj! Vagyis most már annyira nem csaj, hanem - ha jól tudom - négygyerekes anya, viszont ő is volt fiatal, útkereső leányzó. A Tűsarkúban a prérin című könyvének középpontjában élete nagy szerelmével való megismerkedése áll, és hogy ezért az emberért hogyan dobta félre addigi nagyszabású terveit.
Nem gondolom, hogy annyira egyedülálló szerelmi történettel állunk szemben, szerintem bármelyikünk fel tud mutatni legalább egy hasonló "szintűt", elég kicsit kiszínezni és nyomatékosítani az eseményeket. Ree is ezt teszi, de valamiért ez engem egyáltalán nem zavart. Marlboro Man mondjuk ki se látszik a tökéletességből, de ezt a jellemábrázolást betudom a szerelemmel járó szemfényvesztésnek, ami azért lássuk be, szép dolog.

A lényeg, hogy végig otthon éreztem magam olvasás közben, és pontosan tudtam, hogy Ree mit érez, amikor az esti filmnézés közben odabújik a kovbojához, és azt gondolja: na most kerek a világ. Szerintem ez a szerelem, és semmi más, ez egy semmivel össze nem keverhető tünete annak, hogy megtaláltad a másik feledet. (Persze, tudom, milyen alapon oktatok én ki bárkit arról ennyi idősen, hogy what is love, de én szóltam az elején.) 
Ree épp Chicagóba készült költözni a kis poros oklahomai városkájából, hogy új életet kezdjen a szakítása után, és ekkor jött a képbe Marlboro Man. Hálás dilemma egy könyvhöz, az biztos, hogy élje-e a saját életét, vagy alkalmazkodjon inkább egy cowboyéhoz. 
Ree története elgondolkodtatott azzal kapcsolatban, hogy milyen világban élünk. Nem akarok nagymama-jellegű okoskodást levezetni, nézeteim cseppet sem konzervatívak, az élni és élni hagyni elv masszív híve vagyok, ennyit a mentegetőzésről. De számomra akkor is fura, hogy csak épphogy elvétve látok olyan kapcsolatot, ahol nem az ÉN dominál. Ami nem az egymás ellen folytatott harcról szól, arról, hogy ki van épp jobban nyeregben, ki a kevésbé kiszolgáltatott érzelmileg. Hogy amikor felmerül egy probléma, nem dobod odébb, hogy úgyis lesz jobb, hiszen fiatalvagyokannyilehetőségvárrámélniakarok. 
Remek érzés, mikor kiröhögnek a "barátaid" azért, mert te tényleg szereted azt a másik embert, és nem akarsz nélküle tölteni egy hétvégét. Roppant furcsán tudnak nézni egyesek, amikor azt veszik észre, hogy létezik olyan pár a környezetükben, amelyik nem azzal tölti az idejét, hogy egymást felülmúlja valamiben folyamatosan. A vicc az, hogy a szüleim, akik ha jól számolom, 27 éve vannak együtt, ugyanezt élik meg. Szó szerint röhögnek rajtuk a barátaik, amiért egy takaró alatt alszanak, vagy mert nem mennek egymás nélkül sehova. Ja és persze a fele elvált, ami nem baj, de tipikusan olyan emberekről van szó, akiknek az (volt) a hobbija, hogy a házastársa minden megmozdulását ócsárolja. 
Annyira utálom, hogy mentegetőznöm kell azért, mert boldog kapcsolatban élek, és azt is, hogy ebből egyből következik az, hogy unalmassá is váltam, hiszen nincsenek olyan izgalmas magánéleti sztorijaim, mint korábban, amiken lehetett csámcsogni. Azt nem értem, hogy miért nem lehet hagyni, hogy a másik úgy éljen, ahogy neki tetszik. Én iszonyúan boldog vagyok, hogy viszonylag fiatalon megtaláltam azt, aki mellett minden reggel boldogan ébredek, és érdekes, ettől függetlenül ugyanúgy összejárok a barátnőimmel (kiderült azóta, hogy melyikükkel érdemes, sajna volt, aki képtelen volt elfogadni ezt a borzalmas életformát, amit folytatok), nem csak a pasimról beszélek megállás nélkül, igaz, szaftos sztorikkal már nem tudok szolgálni, de ha valaki emiatt nem tart rám igényt, hát borzasztóan sajnálom. 
Higgyétek el, nem vagyok egy érzelgős, romantikus fajta. Igyekszem racionálisan közelíteni mindenhez, próbálom kiszűrni a felesleges érzelmeket, jobb ez így nekem. Ettől függetlenül kiakaszt, hogy az emberek nagy része lelkesen vallja, hogy az, hogy elkötelezed magad valaki mellett, netán még változol is miatta, általa, az egyenlő azzal, hogy feladod az egyéniségedet, és kifordulsz önmagadból.
Huh, kicsit elkanyarodtam a Tűsarkúban a préritől, de erre előre számítottam. A lényeg, hogy nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, és külön örülök, hogy Ree-nek bejött az élet a kovboja mellett. És ugyan néhányszor megfordult a fejében, hogy ó a franc, miért nem mentem inkább Chicagóba, azért tuti, hogy rettentően bánta volna, hogy nem Marlboro Mant választotta. 

6 megjegyzés:

  1. (Személyes komment: ugyanezt a szituációt élem meg, mint te. Hülyén hangzik, de nagyot fordult a világ. Két barátnőmnek még nem mondtam el, mennyire más egy boldog kapcsolatban minden, mert tudom, hogy kívülről, egyedülállóként, és úgy, hogy még nem érezték ezt, hogy néz ki - ahogy írtad, totális önfeladásként, gyengeségként, stb. Eddig is harmadik voltam ebben a hármas alakzatban, de most már még jobban ki fogok szorulni, pedig ők tényleg jó barátok. Még a szüleim is hülyén néznek rám.)

    VálaszTörlés
  2. Ilyenkor csak abban bízom, hogy majd ők is megtudják, és ezzel még jót is kívánok nekik:) jobb esetben csak egy-két hülye nézést meg vicces beszólást kapsz, rosszabb esetben belepofázást az életedbe, nincs is annál jobb ha kioktat valaki, akinek gőze nincs arról, hogy mi van. Remélem, hogy a csajokkal jól tudjátok majd kezelni a helyzetet, ha tényleg jó barátok, akkor szerintem nem lesz gond, majd megszokják! A szülők meg csak örüljenek, hogy a kicsi lányuk ilyen boldog:)

    VálaszTörlés
  3. Áh, ez jót kívánás nem mindig működik, nem akarnak az efféle kívülállók ilyen bolondok lenni (és ez még a finom kifejezés), mint mi:)

    VálaszTörlés
  4. Majd megtudják, miféle kínokat élünk át, haha! :)

    VálaszTörlés
  5. Jó, hogy belinkelted ezt a régi bejegyzésed, eddig nem olvastam. :)
    Engem most elgondolkodtatott, amit írtál. Igazából nekem tetszik ez a fajta párkapcsolat, amit te írsz le, bár nem tudom, én képes vagyok-e ilyesmire. De ahogy öregszem (hehe), egyre jobban rájövök, hogy szép dolog az önállóság, meg hogy ezer lehetőség van a világban, de nekem nagyon jót tesz az, hogy tudom, ott van a párom.
    Van egy barátom, akinek jó ideig beszűkültnek tartottam a világát, mert ő is mindig munka után hazamegy, és csak egy barátjával meg a párjával van, másokkal csak ritkán találkozik. Aztán rájöttem, hogy miért is lenne ez baj? Ha őt ez teszi boldoggá, már pedig elmondása szerint neki ennyi a vágya, és kész, akkor ki vagyok én, hogy elítéljem őt.

    Gondolom neked nem kell mondani, de le kell szarni azt, aki nem tud téged elfogadni, és hiányoznak neki a szaftos sztorik. Nekem sincsenek másfél éve ilyen sztorijaim, és így is jókat beszélgetek a barátaimmal. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Régebben én sem nagyon tudtam volna elképzelni, hogy ez így működőképes, gondolom, mert nem találkoztam még akkor a megfelelő emberrel.:) Még az ilyen szabadlelkű lányok, mint mi is képesek vagyunk ám erre, én pl. mellette nem érzem magam úgy, hogy bármiben korlátozva lennék, pedig nagyon össze vagyunk nőve. De persze nem muszáj így. A legszebb "bók" amit kaptam, egy nem épp vadromantikus barátnőmtől, az volt, hogy ő is ezt akarja, ami nekünk van a Titivel.
      Szerintem a lényeg az, és ennek a posztnak is kb az lett volna a mondanivalója, hogy hagyjuk egymást így élni, és ne cseszegessük a másikat, se az egyik, se a másik életforma miatt.

      Azt meg neked kell eldönteni, hogy mire van szükséged, nem attól lesz egy kapcsolat jó vagy rossz, hogy hogyan döntesz, amikor egy baráti összejövetel vagy egy punnyadós-pasis este között kell választani.

      Törlés