azzal akartam kezdeni az egészet, hogy leírom, magamtól eszembe nem jutott volna ehhez a könyvhöz hozzányúlni, de ahogy nézegettem a többi könyvesblogos posztot, majdnem mindenki hasonló mondattal indít. szóval ez a nyolcszáz oldal megőrzésre volt nálam egy ideig, aztán gondoltam, beleolvasok, hátha... csak mert mondjuk a borítótól kapásból rosszul vagyok, amúgy meg gőzöm nem volt arról, hogy mi a sztori, végül a fülszöveg elolvasása nélkül (ez gyakori szokás/hiba énfelém) belekezdtem, szerintem még az államvizsga előtt, csak hogy jó legyen...
egy bizonyára nagyon megnyerő és szimpatikus emberek által vezetett fiktív, távol-keleti diktatórikus államban egy 42 tagú, 15 évesekből álló osztály kirándulni indul, ám a buszos utazásuk után egy vadidegen osztályteremben ébrednek egy szigeten, ahol egy szintén rendkívül rokonszenves férfi közli velük, hogy az idei évben ez az osztály a Program kiválasztottja. ez annyit jelent, hogy addig kell egymást gyilkolászniuk, míg csak egy marad a végére, és akkor ő lesz a nemzet hőse, meg kitüntetés meg életjáradék és hasonló örömök ütik az illető markát.
osztanak ki fegyvert (mindenkinek mást), két napi hideg élelmet, hasznos jótanácsokat, és szélnek eresztik a diákokat a szigeten, fémpánttal a nyakukon, ami ha feszegetik, felrobban, illetve akkor is, ha tiltott zónába lép vele az ember.
egyesek belemennek a "játékba", célnak megfelelően használják lőfegyvereiket, kaszaboló eszközeiket, vagy amit dobott a gép. mások meg próbálnak csoportba tömörülni, aztán az is mindig máshogy sül el. talán kijelenthetjük, hogy a főhősök egy háromtagú csoport tagjai: Súja (fiú), Noriko (lány) és Kavada (fiú). szóval úgy van ez megírva, hogy nekik kelljen drukkolni, és reménykedni, hogy ne csak egy maradhasson a legvégén.
cseppet hosszú ez a könyv, szerintem feleslegesen. valószínűnek tartom, hogy az író valami monumentálisat kívánt alkotni, de végigkövetni szinte egyenként egy 42 fős osztály tagjainak elhullását, mindezt ráadásul japán nevekkel megtűzdelve, hát egy idő után picit fárasztó; annak ellenére, hogy a könyv elejében külön megtalálható az osztálynévsor, meg a szerző minden új szereplő bekapcsolódásakor jelzi a nemét, számát a könnyebb beazonosítás érdekében.
a másik problémám meg az, hogy szerintem ez a folyik-a-vér-mindenütt - jelenség kicsit hatásvadász. mindegy, hát ez egy ilyen történet; ahol ölnek ott vér is folyik, más kérdés, hogy az író úgy gondolta, hogy fontos részletesen bemutatni, hogy épp melyik testrész milyen módon szakadt le/ketté, hányszor döfte bele a kést az egyikbe a másik.
ami tetszett a könyvben, az a félelem ábrázolása. néha mintha én is ott gubbasztottam volna a sarokban, lerágva az összes körmömet, hogy most akkor mindjárt valaki a hátamba szúrja a kést. nagyon jól érzékelhető a kilátástalanság, a bizalomvesztés, végig óriási a feszültség az osztálytársak között, még a kialakult csoportokban is.
az elvárásaimon mindenképp felül teljesített a könyv, mert nem gondoltam volna, hogy le fog kötni. végülis egynek belefért... természetesen nagyon várható, hogy valami frappáns csavarral fejeződik be a történet, valószínű anélkül eladhatatlan lett volna a regény. először aggódtam, hogy hááát csak ennyi, de végül megnyugodtam, mert egészen ügyesen megoldott befejezéssel zárul a nyolcszáz oldal gyilkolászás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése