Megvettem azt a tusfürdőt, amit a mesés, olasz életem első heteiben használtam. Ő az én madeleine-em. Kínlódtam a boltban, jó ötlet-e, ha beszerzem, hiszen tudja, hány madeleine maradt még a világban, ami egy szempillantás alatt 2009 őszébe repít? Mi lesz, ha egy flakon után elkopik ez a tulajdonsága?
Most már nem aggódom. Maradtak még morzsák szanaszét.
Itt csücsülök a youtube előtt, az említett tusfürdőtől illatozva, gondoltam, kerítek valami zenét olvasáshoz. (Alapvetően nem viszem túlzásba a zenehallgatást, nem tesz jót.)
Előszedtem egy fekete noteszt (nem, nem olyan fekete notesz), amit többek között akkor használtam. Itt egy oldal, a tetejére azt írtam, "azok a számok...". Az előbb meghallgattam a Stone Cold Sobert, nem tudom, valaki emlékszik-e még rá egyáltalán. Közben kezemben a notesz, lapozgatom, tantárgynevek olaszul, bevásárlólisták, órarendek, a menza nyitva tartása, aztán egyszercsak elfogynak ezek a lapok, itt tértem vissza a valóságba. Utólag belegondolva nagy trauma lehetett.
Képes vagyok I Gotta Feelinget hallgatni, kérlek ne vessetek meg érte.
És, arra az esetre, ha netán a jövőben hasonlóan szeretném érezni magam, még egy lejátszási listát is összeállítottam.
Illatok, ízek és zenék, halálosan sivár lenne az életem nélkületek. Meg anélkül a néhány hónap nélkül is. Kimondhatatlanul örülök, hogy már akkor is írtam blogot, így nem veszik el az a sok minden, bár még így is azt érzem, hogy túl keveset dokumentáltam az egészből.
Volt már egy hasonló posztom régebben, ismétlem magam, ez van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése