Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér

                                                                             az olaszokkal hadilábon állok, néha totál bejön, amit írnak, néha meg egyáltalán nem tudok vele mit kezdeni. fura nép amúgy is, és tudom, hogy nem szabad általánosítani, de Leo, a történet főhőse megtestesíti azt az olasz fiatalt, akit én megismertem a kint töltött félév során, mindenki, akivel találkoztam, rendelkezik egy olyan habitussal, mint Leo is. ugyanaz a szenvedélyes hirtelen lelkesedés, a lelkesedés tárgyának rendkívül komolyan vétele, majd egyik pillanatról a másikra átmenni totál óvodásba. nekem ilyenek az olaszok.

  Leo középiskolás, nagyon nem találja önmagát. a helyettesítő filozófiatanár, az Álmodozó ülteti el benne a gondolatot, hogy találja meg az álmát, és a fiú rájön, hogy az nem más, mint Beatrice, a gyönyörű vörös hajú csoda az iskolából. Leo legalább annyira odavan a vörös színű tincseiért, mint amennyire retteg a fehérségtől, ez a szín testesít meg mindent, ami a félelem. ezt én is ismerem, nem jó, mikor eljön a fehérség, pillanatok alatt beszippantja az embert, és rohadt nehéz kikecmeregni belőle. 

  Leo lelkiállapota folyamatosan attól függ, hogy mennyire kerül közel az álma eléréséhez, azaz Beatricéhez, és amikor megtudja, hogy Beatrice leukémiás, teljesen kikészül és semmi nem érdekli, felborít mindent maga körül. legjobb barát(nő)jét, Silviát, aki mindig mellette áll sikerül eltaszítania magától, és az iskolából is majdnem kicsapatja magát. nagy nehezen megtalálja az utat Beatricéhez, azonban talán fel sem fogja, hogy a lány haldoklik, és hogy lehet, hogy nincs közös jövőjük.

  Leóban több ponton is magamra ismertem, és nem volt nagy öröm visszagondolni arra az időre, amikor én is annyira rettegtem a fehérségtől. persze ez nem a könyv hibája, sőt, ezáltal lett annyira valóságos a történet a szereplőkkel együtt. arra gondoltam, hogy nem lett volna rossz, ha én is már ennyi idősen átesek ezeken az érzelmi kavargásokon, ha elkezdtem volna keresni önmagam már akkor. 

nagyon inspiráló regény, levisz a legmélyebb bugyrokba, hogy aztán megmutathassa, hogy onnan újra fel lehet jönni levegőért, és fenn is lehet maradni.

"Az igazi álmoknak az akadályok adnak erőt. Máskülönben nem változnak tervekké, hanem csak álmok maradnak."

2012-es tizenkettes

  idén nem sikerült, elég hülyén válogattam mondjuk össze a könyveket. túl sok volt a monumentális regény, rengeteg oldallal, ezeknek féltem nekiállni. meg volt olyan is, amihez egyáltalán nem volt kedvem, vagy amibe belekezdtem, de azt mondtam, hogy ezt most inkább nem, sőt olyan is, amire azt mondtam, hogy nem, ezt SOHA. úgyhogy nem sikerült, de megmondom őszintén, különösebben nem zavar a dolog, ahogy már szerintem néhányszor kifejtettem, hangulat alapján olvasok, és egy ilyen lista nem pont ezt a típusú olvasót segíti. 

  Lobo újfent meghirdette az Eseményt, úgyhogy azért megint összeállítottam egy listát, mert hátha... annyi könnyítést megengedtem magamnak, hogy mivel a molyon összevissza nyomkodok mindenféle kihívásra (szerintem 60-70-re biztos feljelentkeztem már), próbáltam összehangolni ezekkel. ez csak nem csalás, hm? mindegy, ha az is, én így nyomom idén, vagyis jövőre a várólista-csökkentést!

1. Suzanne Collins: Az éhezők viadala

2. Frances Hodgson Burnett: A titkos kert

3. Jack Kerouac: Úton

4. Joyce Carol Oates: Bellefleur avagy a családi átok

5. Ken Follett: A katedrális

6. Elizabeth Gilbert: Hűség

7. Stefan Zweig: Marie Antoinette

8. Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland

9. Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak (1/5)

10. Joanne Harris: Csokoládécipő

11. Frei Tamás: A megmentő

12. Agatha Christie: Gyilkosság az Orient Expresszen

ha meg őket nagyon nem akarnám, még mindig ott az alternatív lista. 

remélem az új évre megjön az olvasási hangulatom, mert pillanatnyilag nem annyira érzem át a dolgot... 

hajrá mindenkinek!

Murakami Haruki: 1Q84 I.

A nagyon szeretett könyvekről mindig nehezen írok, úgyhogy komoly gondban vagyok most ezzel is, főleg, hogy így a történet egyharmadánál tartva nem igazán tudom, lehet-e vagy érdemes-e eldönteni, hogy ez most jó-e vagy sem. 

Az 1Q84-et az első pillanattól kezdve imádtam, és ilyenkor jön az a parám, hogy na majd a közepétől meg biztos unni fogom, és csalódnom kell, satöbbi. Utálom az olyat, pedig gyakran megtörténik. 

Hát most nem. 

Igaz, hogy Murakami talán a kedvenc íróm, és ezért biztosan elfogult vagyok, amikor őt olvasom, de mit csináljak, ha számomra annyira tökéletes, amit ki tud hozni néhány száz fehér papírból? 

A suliban egy csaj azt kérdezte, miről szól. Elkezdtem neki magyarázni, hogy "háát... két szálon futnak az események, van egy nő, meg egy pasi, és a nő néha legyilkol férfiakat... na mindegy, itt nem az a lényeg." A fő cselekményszálak mellett annyi adalék van, olyan sok témát érint az író, és mégsem érzem túl soknak. nem tudom, ezt is hogyan csinálja ez a Murakami, de például soha nem gondoltam volna, hogy élvezettel fogok olvasni a giljakokról, egy távol-keleti népcsoportról, és lám, mégis. (sőt még fel is vettem a várólistámra Csehov könyvét, amelyben a Szahalin szigeten töltött "tanulmányi kirándulásáról" számol be).

Na de akkor vissza a sztorihoz, mert ne higgye senki, hogy az nincs. 

A nő, Aomame (magyarul zöldbab) önként választott magányos életét időnként futó kalandokkal igyekszik feldobni, amelyeket legszívesebben középkorú, kissé kopaszodó férfiakkal bonyolít le. A férfi, Tengo pedig matematikatanár és író, legújabb feladata, hogy egy fiatal lány, bizonyos Fukaeri történetét dolgozza át kicsit, hogy fogyasztható legyen a nagyközönség számára. Aomame egy nap rájön, hogy a világ, amelyben él, nem a valódi 1984, mivel egyre különösebb dolgokra lesz figyelmes a környezetével és önmagával kapcsolatban is. 

Ebben az első részben (ugye összesen három van, kettő jelent meg eddig magyarul) van már néhány utalás a két szereplő és a két világ közötti kapcsolatra, de egyelőre nem valami egyértelmű, sok kérdés felmerül az emberben. az utolsó oldalak elolvasása után pedig aztán végképp borul minden. borzongató egy sztori, közben teljesen hétköznapi elemekkel, ezért is szeretem annyira az írót.

Nem tudom, hogy a továbbiakban érdemes-e folytatnom Murakami dicsőítését. 

Azt mondják, bizonyos macskakaját úgy alkotnak meg, hogy a cica annyira megszeresse, hogy függővé váljon, és utána mást már ne is szeressen. Szerintem valahogy így lehetek én ezzel az emberrel, (meg még néhány nagy kedvenccel - nem sok ilyen van), úgy érzem, hogy minden mondata a helyén van, semmi sem felesleges, és azt érzem folyton, hogy még, még akarom olvasni; biztatom a pasimat, hogy nyugodtan játsszon még fél órát a Skyrimmel (rpg), én elleszek; szóval nehéz tőle szabadulni.

Szerencsére egy darabig még nem kell, mert ott figyel a polcon a fehér kötet is, aztán majd várhatok a harmadikra, mint régen a Lost következő évadjára.

(És akkor EZ után vegyem kezembe a már megkezdett Anna Kareninát??? Annyira silánynak tűnik, sajnálom.)

A műben említett Janacek-féle Sinfonietta pedig itt hallgatható meg, szerintem csodálatos.

Kathryn Stockett: A segítség

   emlékszem, hogy régebben nem nagyon olvastam amerikai könyveket, úgy értem, hogy olyanokat, amelyeknek lényeges eleme, hogy az USÁban játszódik, valahogy taszított az a környezet, egyáltalán nem éreztem magam otthon benne. de nálam minden időszakos, eljött az a periódus, amikor már kifejezetten csalogatóak számomra az amerikai történetek. A segítség meg ugye Dél, ami eddig, azt hiszem, totál ismeretlen volt számomra, már ami a könyveket illeti. Amadea déli polcát tudom ajánlani azoknak, akit a téma érdekel, nagyon jó kis selection-nek tűnik.:)

   a mississippi-beli lány, Skeeter minden vágya, hogy író legyen, a fiúk nem különösebben érdeklik, miközben barátnői nagy része már férjezett asszony, gyerekkel és persze fekete cseléddel. a hatvanas években megdöbbentő szegregációs törvények uralkodtak az államban, minderről nem tudtam túl sokat, és hihetetlen, hogy mennyire közeli események ezek... Skeeter az egyik barátnője, Elizabeth cselédje, Aibileen segítségével ír háztartás-vezetési tanácsokat egy helyi újságba, és többek között ez a nő inspirálja arra, hogy arról írjon könyvet, hogy a feketék milyen érzéssel dolgoznak a fehéreknél, és hogy a munkaadóik hogyan viszonyulnak hozzájuk. Skeeter természetesen fehér, viszont neki is volt egy dadája, Constantine, aki anyja helyett anyja volt, viszont pár éve váratlanul eltűnt, és Skeeter azóta is borzasztóan hiányolja. a lány Aibileen segítségével nagy nehezen rávesz még egy tucat bejárónőt arra, hogy meséljenek a munkájukról, azonban rettentő óvatosnak kell lenniük, mivel a városban elég sok feketét bántalmaznak, és ha netán kiderülne, hogy kik voltak azok, akik segédkeztek a könyv megírásában, és hogy ki írta meg egyáltalán, valószínűleg ők sem úsznák meg.

  a téma komolysága ellenére ez egy kedves, vidám könyv, legalább is én így fogtam fel, bár a feszültség végig ott rejtőzködik a sorok között, szóval sokat aggódtam én is, hogy nehogy történjen valami rossz ezekkel a nőkkel. a karakterek általában nagyon szerethetőek, kivéve persze Miss Hilly-t, Skeeter egyik "barátnőjét", aki nagy erőkkel harcol a szegregációs törvények mellett és azok kiszélesítéséért.

  azt hiszem, ez az a fajta szórakoztató irodalom, amit én is képes vagyok befogadni, és mindig őszintén örülök, ha találok egy-egy ilyen könyvet. és még a borító is milyen szép!:)

a film meg most megy a mozikban, nem tudom, mit lehet belőle kihozni, azért kíváncsi lennék arra is. 

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

  majdnem egy nap kellett, hogy összeszedjem magam a Kevin után. ez a könyv annyira súlyos, hogy teljesen rátelepedett a gondolataimra, és nagyon nehéz bármi épkézláb mondatot összehozni így hirtelen.

  vannak történetek, amelyek újra és újra elkezdenek kísérteni engem, a Beszélnünk kell Kevinről is pont ilyen lesz, úgy érzem. ez az a fajta könyv, amit sosem felejtesz el.

Eva, az anya szemszögéből ismerjük meg az eseményeket. vagyis azt hisszük csak, hogy megismerjük, mert a végén egy olyan pofont ad nekünk, hogy a fal adja a másikat. (aztán lehet, hogy csak én vagyok olyan kis naiv, hogy nem jöttem rá...) a nő Kevin apjának, Franklinnek címzett levelekben írja le a gyerekük megszületése előtti időszakot, majd a terhességet, végül pedig szépen az életüket Kevinnel.

Eva egy világjáró, független, erős nő, aki sokat gondolkozik a gyerekvállaláson, még listája is van az ellenérvekről, de aztán mégis belevágnak a férjével. Evának kicsit idegen ez az új szerep, próbál megbarátkozni vele, de nem kimondottan anyatípus. a fia születésekor sem azt éli át, amit úgymond kéne, és úgy tűnik, Kevin is jobban érdeklődik az apja iránt, az anyját inkább felbosszantani szereti, ha a szeretni szót egyáltalán lehet egy mondatban használni Kevinnel. icipici csecsemő korától kezdve hajlamos az agresszióra illetve már akkor kiderül, hogy rendkívül értelmes gyerek, csak ezt pont rossz dolgokra használja fel.

  a leveleket Eva már azután a csütörtök után írja, amikor Kevin több iskolatársát megölte, és most egy büntetés-végrehajtási intézményben tölti a napjait. sokszor felmerült bennem a kérdés olvasás közben, hogy vajon Eva el is küldi-e Franklinnek ezeket a leveleket, vagy csak a saját "szórakoztatására" írja őket. hát a végén az is kiderül majd.

  nem tudom, ki hogy áll Evához, aki már olvasta a könyvet. szerintem ilyen erős nő a világon nem létezik, aki ennyi mindent kibír, elviseli, hogy a gyereke gyűlöli, és ráadásul még a szeretett férjétől valamint a régi életétől is elválasztja.

  a gyerekvállalással kapcsolatos averziói túlságosan is ismerősek voltak, (miután befejeztem a könyvet, kijelentettem, hogy na most aztán márvégképp nem lesz gyerekem...) úgyhogy nem éreztem semmi megvetést iránta azért, mert nem sikerült átélnie azt az anyai örömöt, amit minden szülő olyan lelkesen emleget. inkább együtt éreztem vele, hiszen túl sok a közös bennünk, leszámítva azt, hogy Eva tényleg mindent kibírt, amit csak lehet. én szerettem benne azt a nagyvilági amerika-ellenes nőt, amit Kevin annyiszor felhánytorgatott neki, és teljes szívemből utáltam ezt az ördögfajzatot. akkor is így éreznék, ha nem nyírt volna ki annyi embert, mert Evát totálisan tönkretette.

  kíváncsi vagyok a filmre is, csak nem tudom, képes lennék-e még egyszer átélni ezeket az eseményeket (főleg vizuálisan). nem pont egy Tilda Swintont képzeltem Evának, de a trailer alapján ígéretesnek tűnik a fim is.

a könyvet kiadja a GABO kiadó

www.gabo.hu